Prágai Magyar Hirlap, 1926. február (5. évfolyam, 26-49 / 1064-1087. szám)

1926-02-21 / 43. (1081.) szám

6 1926 íobruár ál, vasárnap Ajándék a rokkantaknak Prága, február 20. Parlamenti tudósítónk jeleuti: A népjó léti minisztérium elhatározta, hogy ebben az évben kisebb-nagyobb ajándékokat engedé lyez a hadikárosultaknak Ajándékot kaphat­nak az 50 és 40 százalékos munkaképtelen rokkantak, továbbá hadiözvegyek, akiknek legalább három kiskora gyermekük van, olyan elesettek szülei, akik 60 éven felüliek és betegeskednek, valamint teljes árvák. A népjóléti minisztérium erre a célra 50.000 ko­ronát utalványozott ki a prágai hadigondozó központnak, 30.000 koronát a brünninek s a pozsonyi központ utasítást kapott, hogy ugyanilyen mértékben adhasson ajándékokat a népjóléti minisztérium számlájára. A nép­jóléti minisztérium ugyancsak szociális szem­pontból kiindulva, megengedte, hogy azon hadiözvegyeknek, akiknek illetékeit azért nem ismerték el, mert kérvényüket idejében nem nynitották be. rendkívüli segélyt adhatnak a hadigondozó központok. A párisi karnevál ma amerikai karnevál Páris, február 18. A régi vidám és jókedvű párisi karnevál, a mardi gras, amikor a csapongó jókedv a legmagasabbra hágott, ma már csak alig az árnyéka a réginek. Haldoklik, egyre haldoklik, egyre szomorúbb lesz s mindinkább eltűnik a mindennapos hétköznapiság szürkeségében, gondjaiban és rohanásában, minthogy téglán­ként és kövekként eltűnik a régi Párisból mindennap egy darab, mintahogy a bohém Montmartre és a könnyelmű Montparnasse színes romantikája, patakzó és gyöngyöző ke­délye és inkább már csak a nevükben éh mert ezeket a háború óta már régen felszivta ma­gába az amerikai extra dry, a dollárfedezetek mögül előpöffeszkedő mimikri bohémság, a kirakatban rakott könnyelműség s a rendedre készült a, b és c fajtájú valódi és jótállás mel­lett szállított párisi éjszakai élet apacsokkal, hercegekkel és valódi párisi aromával. Hol van már régi húshagyókedd, a mardi gras, gondtalan csapongása, a nagyorru álar­cok, az utcákon tarkáló színes jelmezek, a ka­cagó lányok, a mulató, a táncoló párisi karne­vál? Hol van a boefus gras, a hízott ökör, a jó­lét, a megelégedettség, a jó élet szimbóluma? A boeuf gras, amelyet ilyenkor végig vezet­tek egész Párison, fel a Montmartre-ra, hol leölték, megsütötték és széjjelosztották a mu­latók között, mint az utolsó zsíros falatot a nagy böjt előtt? Hol vannak a mészárosok és hentesek bárdokkal és fütykösökkel felszerelt csapatai, amelyek a boeuf gras testőrcégét ké­pezték? Hol van a zajos, a színes felvonulás, a százszinü confetti, hol van a nevetés? Groteszken szomorú lett a mai modern párisi karnevál. Groteszken szomorú, mint egy hálósapka, amelynek bojt csilingel a végén. Páris már hiába próbálja a fejére rakni az igazi Pierot süveget, valahogy nem megy neki, nem áll a fején. Páris valahogy kinőtt a Pie­rot süveg alól, a bojtos amerikai hálósapka alá, hogy a potrohos Uncle Sam nagylábu és sanyarodott unokái jól és kényelmesen érez­zék magukat, mint odahaza, amikor valahol egy colrádói farm deszkaágyában fején a há­lósipkával, fülén a rádiókagylóval az alvás előtt a tojás király a maga száraz romantikát- lanságával elképzelte a párisi mardi gras-t; zörgő jazz-banddal, mentői több whiskyvel és mentői kevesebb szellemmel, kedéllyel és gra- ciozitással. A régi párisból mindennap lehull egy da­rab a múltba, mindennap elmegy valami a fa­lak közül, mindennap rekedtebb lesz a kaca­gás visszhangja, uj ránc gyürődik az arcokra, mindennap valami halkan, könnyezve eltűnik az örök eltemetésre feltáruló kapuk mögött s jön helyébe jazz-bandjával az amerikánizmus, az 1200 négyzetméteres plakát, a patent cipő- pertli, a rágógummi és a villanyos patkány­fogó. Hol van hát a régi párisi karnevál, hol van a boeuf gras? ők is követték a múltba a sok színes konfettit, előttük is feltárult az örök temető kapuja s az a farsangolás, amit ma csi­nálnak csak halvány, görbetükörből visszavert fényű képe az újkori fényes ragyogásnak és ceremóniáknak. Egy montparnassei kávéház terrasszán egy francia öregur sóhajtozva em­legette előttem a régi mardi gras csapongó vi­dámságát, a jelmezes midinetteket, a hancuro- zó diákokat, a boeuf gras-t, az Eugéne-t, a leg­kövérebb hízott ökröt az összes boeuf gras-ok közül, amelyik a maga csekély 1523 kilójával a rekordot tartja minmáig a Páris utcáin feldí­szítve végig vezetett ökrök közül, a félelmetes Bastien-t, amelyik megvadult a nagy karneváli lármától s csak a híres Dalés-nak köszönhető, aki egy csapással leteritette a dühöngő állatot, hogy vérengzést nem csinált a mulatók között, a sok régi dalt, a Roi d‘Svetot-t, a Maolbourgh- öt, amiket a montmai tre-n költők csináltak, vagy amik az utcán születtek, a francia kedély és szellem csapongását, a régi, nyugodt francia Párist, a francia karnevált, a francia mardi gras-t S mig a montparnasse-i kávéház terra- szán a francia öreg ur igy sóhajtozott, a cow- boynak öltözött amerikai görlök és a sipitó hangú angol missek, hangosan^ lármásan tele­kiabálták az utcát a párisi karnevállal, a sze­gény művészeknek maszkírozott amerikai ka­kaó- és tésztakirályok pezsgősüvegek mellett habzsolták a montparnasse-i idilt, a művész és bohém milliót, amelyet ők kakaóból és tésztá­ból varázsoltak maguk köré erre az alk Uomra és meggyönyörködték magukban a párisi ke­délyt, jókedvet, a párisi karnevált. Meghúzódva a ki spiszkos utcákban, a bal muzett-ekben, ötven centimes sörök és haimo- nikaszó mellett, az apacsok és félapacsok, a midinettek és kis varrólányok, a szerelmes és pénztelen diákok még csak megőriztek valamit a régi hagyományokból és mulatnak, a maguk szórakozására. De a nagyorru álarcok, a Pie- rot-ok és Pierette-k mind kevesebben és ke­vesebben lesznek, a boeuf gras lesoványodva haldoklik, megöli a „vie chére“ és az inflá­ció. Párisból eltűnik a boeuf gras. Mint min­den eltűnő régi párisi hagyomány után, majd jönni fog valami amerikai import cikk: a boeuf gras után majd jönni fog az amerikai hízott disznó... < B. A. A centralista politika tönkretette a kassai munkásbiztositó pénztárt A régi tisztviselők helyébe hozzá nem értő pr otekciós gárdát ültettek — Ulrich igazgató a Zemsky Urad pénzgyűjtő fiókjává %laki tóttá a nagyfontosságu szociális intézményt — A P. M. H. munkatársától — Kassa, február 20. A kerületi munkásbiztositó pénztárak a munkásság egészségügyét hivatottak szolgál­ni, hiszen fentartásukat a munkaadók és mun­kások befizetett járulékaikkal teszik lehető­vé. Ezért a munkáspénztárak igazgatásának feladata is a munkaadókból s munkásokból összeállított autonóm szervezetekre hárul, az állam csupán a felügyelet jogát vindikálhatja magának. Ez az elv a régi Magyarországon teljes egészében érvényesült is, az uj állam- alakulattal azonban ez a rendszer is megvál­tozott. A demokratikusnak hirdetett államala­kulat megsokallotta a munkaadóknak s a munkássságnak a pénztárakban biztosított ön- kormányzatát. A terheket ugyan teljes egé­szükben rájuk hárította, de elvette tőlük az önkormányzat jogát. A pénztárak önkormányzatát egymásután függesztették felUs azok vezetését kormány- biztosokra ruházták, akik az érdekeltek meg­hallgatása nélkül s a nyilvános ellenőrzés ki­zárásával vezetik a pénztárakat. Az önkor­mányzat felfüggesztését a kassai pénztárnál azzal indokolták, hogy egyrészt a pénztár igazgatósága nem felel meg a törvényes föl­tételeknek, másrészt pedig a pénztár a befi­zetett járulékokkal könnvelmüen gazdálko­dik s taglétszámának arányát meghaladó fö- lösszámu alkalmazottat tart, ami a pénztárra nagy anyagi megterhelést jelent. Ez az indokolás természetesen a legki­sebb jóhiszeműséget is nélkülözte, mert az autonómia felfüggesztésével valójában csak szabad kezet akartak nyerni arra, hogy minden külső ellenőrzéstől mentesen, sorba dobálják ki a régi, érdemes tisztvi­selőket s a saját kreatúráikat ültessék he­lyükbe. Egészen perfid volt az indokolásnak az a része, hogy az alkalmazottak létszámának csökkentésével megtakarítást akarnak elérni, mert amióta a kassai pénztár autonómiáját felfüggesztették, nem apasztották az alkalmazottak létszá­mát, ellenkezőleg az eddigi állomány kétszeresére emelték, csak a munkaadók s munkások bizalmából alkalmazottakat cserélték uj analfabéta garnitúrákkal. Amikor a kassai pénztár autonómiáját felfüggesztették, a Zemsky Urad Pavlát nevű kiküldöttje azt hangsúlyozta, hogy a kassai pénztárnak 16.000 betegpénztári tag melleit 32 alkalmazottja van s ezt a nagy megterhe­lést a pénztár nem bírja el. Nos, azóta a hely­zet a következőképpen alakult: Az autonómia felfüggesztésekor 16.000 tag mellett volt 32 alkalmazott, te­hát 500 tagra jutott egy alkalmazott, ad­dig ma 20.G00 tag mellett már 50 alkal­mazottja van a pénztárnak, tehát minden 40 tagra jut egy alkalmazott. Amig az elbocsátott alkalmazottak között mindenki kassai születésű és illetőségű volt, szlovákul és magyarul egyaránt beszélt, addig az újonnan alkalmazottak között véletlen- ségből sincs kassai vagy szlovenszkói, mind Csehországból vándoroltak ide, akik nem értik a pénztári tagok 70 szá­zalékát kitevő magyarok nyelvét. A csehesités munkáját már Surovy Gyula járásfőnök, a kinevezett kormánybiztos kezd­te meg, amikor sorba állította be a pénztár­hoz a más hivatalokban használhatatlan egyéneket. A koszorút erre a munkára a Zemsky Urad rakta, amikor a kassai pénztár igazgatójává kinevezte a betegpénztár ügyei­hez egyáltalán hozzá nem értő, csupán cseh nyelven beszélő Ulrich szociáldemokrata kép­viselőt, akinek minden gondja az, hogy minél nagyobb pénztári fölösleget mutas­son ki s minél nagyobb összegeket szál­lítson fel a Zemsky Uradhoz. Ilyen mó­don a kassai betegpénztár, ez az egyik virágzó szociális intézmény ma egysze­rűen a Zemsky Urad pénzgyűjtő fiókjává degradálódott. Ma a helyzet az a pénztárban, hogy ha valaki szanatóriumi kezelésben akar része­sülni, akkor már félholtnak kell lennie. A táppénzes betegek ellen valóságos hajtóvadá­szatot rendeznek, kétféle ellenőrzésnek vetik őket alá, egyrészt a kezelőorvosok, másrészt a betegellenőrök vexálják őket s emellett az állandó felülvizsgálás vexaturáján kell ke- resztülesniök. A pénztár adminisztrációja teljesen cső­döt mondott. Igen gyakori eset, hogy a befizetett já­rulékot mégegyszer be akarják hajtani, a rég ,AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA4AAAAAAAAAAAAAAAA£ 1 DYNALK0L S 2 a legjobban bevált az összes explóziós ► 3 motorok részére. J: 2 Mindenütt kapható. ► ?»?WVVTVTVTTTTTVTTTWTTTTWTVTTTTTTVTVfVV»TV?£ kijelentett, vagy elhalt tagok után még hóna­pokig vetnek ki járulékot. Ennek oka pedig az, hogy a pénztár uj alkalmazottai teljesen gya­korlatlanok és tudatlanok a pénztári ad­minisztráció tulhalmozott, komplikált ügyeiben, ami miatt állandó zavar mutakozik a pénztár adminisztrációjában. A pénztár uj rendje ellen mindenki pa­naszkodik. Panaszkodnak a fehér hollóként még alkalmazásban maradt régi tisztviselők, hogy tulhalmozottak munkával és redukált fi­zetésük miatt rossz anyagi viszonyok között élnek, panaszkodnak a munkások, mert jo­gaikból kisemmizik őket s panaszkodnak a munkaadók, akiket állandóan jogtalan köve­telésekkel molesztálnak. Tehát mindenkinek panasza van erre az intézményre s igy önkéntelenül felvetődik a kérdés, kinek van haszna belőle? Ugylátszik, egyedül a Zemsky Uradnak, mely évenként többszázezer koronát takaiit meg a munkások bőrén, A munkásbiztositó pénztárak Önkor­mányzatának felfüggesztése a centralista po­litika egyik erőszaktevése, amely a többihez hasonlóan eddig virágzó intézményeink egyik legfontosabbikát tette tönkre Károm ás fá! éven át az örik jég biroda mabsEi Rasmusen utazása Thule felé — Az utlevélellenőrzés a világ végén — A P. M. H. tudósítójától — Berlin, február 19. Az a kellemes úriember, akivel most egy elegáns berlini hotel halijában ülök szemközt s aki most útjáról beszélget, nem mindig érezte magát igen kedvező körülmények között Három és féléven át a „nagy fehér hallgatás'* bírod ♦Imá­ban tartózkodott, 20.000 kilométernyi utat tett meg kutyaszánon, minden emberi kultúrától elsza­kadt, a legsivárabb, legelhagyottabb hó és jég birodalmában élt tudományos céljainak. Ma 47 éves, de nem látszik ennyinek. Kis alakja izmos, merészen boltozott homloka, erős vonalú orra, acálkemény szemei energiát s elhatáro­zottságot sugároznak. Knud Rasmusen maga is a jégvidók gyer­meke. Anyja eszkimóasszoy volt, atyja grönlandi lelkész. Már hét éves korában, gerellyel a kezében, fókára vadászott s tiz éves korában lőfegyverrel támadta meg a jegesmedvét. Eszkimó az anya­nyelve s ma is annak a nagy titokzatos népnek tagjául vallja magát, amely az északi jeges tenger partvidékét lakja Grönlandtól Aljaszkáig s amely­nek tagjai 15.000 négyzetmórföldnyi területen szóródtak szét Utazásának célja volt e titokzatos nép sok ismeretlen törzsének felkutatása. Az a célja, hogy minden eszkimótörzset felkutat. Meg akarja állapítani, hogy valóban minden arktikus néptöredék ugyanazon fajhoz tartozik-e, ugyanezt a nyelvet beszéli-e? Uj embereket akar felfedezni, akik a mi világunkról s a mi kultúránk­ról semmit sem tudnak. —Utam Nyugat-gröulandból a Hudsonöblön s az egész arktikus területen keresztül a Bering- szorosig vezetett. 1921 júniusában indultam s 1924 végéig voltam utón. Az egész utat kevés kísé­rőmmel kutyaszánon tettem meg, csak nyaran­ként csináltunk rénszarvasok bőréből kajakokat, hogy a folyókon felhatolhassunk. A többi sarki utazóval ellentétben egyáltalán nem vittem magammal élelmiszert, konzervet, kétszersültet, csak teát és cukrot Eszki­mó módjára akartam élni s azokon a területeken, ahol Franklin embereivel éhenpusztult, nem­csak keresztüljutottunk, hanem vadászzsákmá­nyunkból valósággal bőségben éltünk. Természete­sen étlapunk nem nagyon változatos volt: fóka- hust, rozmárhust és rénszarvashust ettünk. így kerestem fel az összes eszkimó-törzseket. Megta­láltam a híres mossusz-eszkimókat is, akikről a világ eddig még csak hallott, de akiket még egy kutató sem keresett fel. Megtaláltam a világ legnagyobb és leg­értékesebb meteorját, egy hét tonna sú­lyú hatalmas tömeget, amely egy 1000 méter magas hegy tetején feküdt. Hetvenöt kutyával nyolc hónapon keresztül von­tattam a követ, hogy a tengerpartra vigyük, ahol azután hajóra tudtam rakni. Sehol sem tartózkodtam egy hónapnál hosz- szabb ideig s ezalatt szorgalmasan gyűjtöttem a tudományos tárgyakat amelyekből több mint húsz­ezer darabot hoztam magammal, úgy, hogy a ko- penhágai múzeumnak most ki kell bővítenie épü­letét, hogy gyűjteményemet elhelyezhesse. Utazásomnak azonban legnagyobb tapaszta­lata az volt, hogy egy rendkívül érdekes tudomá­nyos megállapítást tehettem. Az Arktis hatalmas területén élő össze- szélszórt eszkimótörzsek ugyanazon csa­ládhoz tartoznak. Mindnyája ugyanazt a nyelvet beszélik: Alasz­kában éppeu úgy megértettek, mint Grönland- ban. Ugyanazokat a dalokat hallottam, ugyanazo­kat a legendákat, amiket gyermekkoromban édes­anyám mesélt el. Az volt a legnagyobb csoda számomra, hogy ha a sivár jégén tett több napi utazás után végre emberekre bukkantam, ezek mind megértettek és barátjukként üdvözöltek. Különösen az eszkimók vallását tanulmányoz­tam, ezt a különös vallásos rendszert, mely a ter­mészeti hatalmaktól való félelemből származik. Az eszkimót állandóan a természet ezer vesze­delme környékezi és éppen ezért vallási képzetei a természet erőinek félelméből állottak elő. így építették ki a tabunak komplikált rendszerét a felsőbb hatalmakkal való érintkezésre. Tabu mind­az, ami el van tiltva, éppen úgy, mint a primitiv indiántörzseknél. De a tabu-rendszer az eszki­móknál sokkal kiképzettebb mint Délamerika in­dián törzseinél, vagy a déli tenger szigetlakéinál. Minden ami egészségtelen, ami kártékony lehet, tabunak van kinyilvánítva. Az asszonyoknak nyá­ron tabu a varrás. A terhesség idején bizonyos húsételek tabuk a jövő asszonyának. Bizonyos törzseknél egyes bőrnemek viselése tabu. Hogy mennyire kifejlődött az eszkimó vallásos érzése, bizonyltja az a mód, ahogyan halottaikat tisztelik. Áldozatokat hoznak nekik és ismerek egy eszki­mót — Papiknak nevezik, — aki Amerikából visz- szatérve, európai ruhadarabjait elhalt feleségé­nek sírjára akasztotta, amint egykor rénszarvas bőrből készült ruházatát. Nemcsak tudományos anyagot gyűjtöttem, ha­nem filmet is készítettem, amelyek különböző eszkimótörzsek életét, erkölcseit és minden szokár sukat megörökíti. Ezt a filmemet Berlinben fog­ják bemutatni először és itt is fog megjelenni utazásomról szóló nagy müvem. És most el akarom önnek mondani három és fél évig tartó utazásomnak legnagyobb élményét, amelyet valószinüleg nem is fog igaznak tartani, amely azonban sajnos, igaz és a mai időre rend­kívül jellemző. Amint végre két és félévi utazás után az ame­rikai szárazföldet elhagytam és huszonnégy ku­tyámmal utazásomnak tulajdonképpeni célját az ázsiai szárazföldnek a Bering-szorosnál fekvő leg­keletibb pontját elértem, este érkeztem oda. Egy kis orosz őrszemre találtam, a nagy orosz biro­dalomnak legmesszebb kitolt őrszemére. Az embe­rek, akik ott laktak, tiz esztendeje nem láttak európait. Kitörő lelkesedéssel fogadtak. De a kö­vetkező reggelen, amikor még aludtam, hozzám lé­pett egy őr és belóbresztett: — Mond csak barátocskám, van-e útleveled? Első pillanatban szörnyen elcsodálkoztam és azt feleltem, hogy felfedező vagyok, azonban ő megrázta a fejét. — Szép, szép — mondta — de mégis csak kell útlevelednek és vízumodnak lennie. Megmutattam neki útlevelemet. Gondosan átvizsgálta és azután visszaadta. — Barátocskám, — mondta — sajnállak na­gyon, de huszonnégy óra alatt vissza kell térned szánoddal Aljaszkába, ahonnan jöttél. Nem szabad orosz területre lépned, van vízumod ugyan-, de az egy fél évvel ezelőtt lejárt. Megpróbáltam, hogy jobb belátásra bírjam, de hiába volt minden. így azután meg kellett! vál­toztatnom tervemet, hogy Szibérián keresztül tér­jek vissza Kopenhágába. Négy és félnapon át kel­lett Aljaszkán utaznom, hogy végre elérjem Kali­forniát és innnót hazatérjek — és mindezt árért, mert. közben az orosz vízumom lejárt, m;g n jég­sivatagban zarándokoltam. E. Sz.

Next

/
Thumbnails
Contents