Prágai Magyar Hirlap, 1926. február (5. évfolyam, 26-49 / 1064-1087. szám)
1926-02-16 / 38. (1076.) szám
1926 február 16 Kedd. Egy bohóc tragédiája „A hetedik mennyországában Ashford angol város HippocLrom színházában rendkívüli eset történt tegnap a színpadon. A szinház ez alkalommal mutatta be premier közön-, ségének a hetedik mennyországban cimü revüt Az egyik szereplője a reviinek, egy szegény bohóc, akinek életábrándja volt, hogy egyszer a színpadon, mint színész szerepelhessen s aki mindezideig mint Clown a Bajazzó grimaszaival a cirkusz porondjáról mulattatta a közönséget, első színpadi fellépése során megőrült és a darab előadása, közben a szerencsétlen embert tébolydába kellett szállítani. A nézőtér zsúfolásig megtelt a hetek óta hirdetett revü bemutatójára. Ez a tánc és énekkomédia, egy szegény ördög álmáról szól, akit Orpheus egy alkalommal kegyesen a hetedik mennyországba vezet. A színész, akinek ebben a darabban kellett volna pályát változtatnia és tragikus színésszé lennie, Charles Granley nevű ember, aki évekig volt clown a londoni cirkuszokban, de minden áron színész akart lenni. A bohóc sorra járta a színházakat, de mindenütt kinevették és sekolsem mertek arra vállalkozni, hogy egy klaszikus drámában foglalkoztassák. Charles Granley buskomor lett és öngyilkos akart lenni, de két hónappal ezelőtt nagy örömére szerződtették Ashford városban, amely a Kent grófság egyik nagyobb városa, a Hippodrom színházhoz. Ez a szerződés az utolsó- reménye volt a bohócnak. Azt hitte, hogy itt majd drámai szerepeket fog játszani. De a szinház a drámák előadását jövő évre halasztotta és addig egy revüben kellett fellépnie. A három első felvonás incidens nélkül lezajlott, amikor a bohóc még mint Mephisto jelent meg és szokott grimaszaival játszott, viharzó tapssal fogadták. A felvonás után azonban nem jelent meg a függöny előtt, mert Granleyt mód felett elszomorította ez a sikere. Az utolsó felvonás utolsó jeleneteiben Granley, aki közben félig levetkőzött, a színpadra rohant félmeztelenül és botjával kikergette a színészeket a színpadról, harsogva kiáltozott: — Takarodjatok a színpadról, én vagyok a jó Isten! ■ A színészek elmenekültek előle és a közönség csak most vette észre, hogy a rivalda mögött egy valóságos igazi tragédia játszódik le. A bohóc tovább kiáltozott: — Én mindenható vagyok! A nézőtéren morajló pánik tört ki, amelyet tulharsogott az őrjöngő színész kiáltozása: — A jő Istennek hála, hogy nem kell többé énekelnem! Ezután őrjöngeni kezdett, úgy hogy a gyorsan előhívott mentőknek sikerült csak a tébolyodott elownt kényszerzubbonyban elszállítani. gusági mozgalom 'Az erdei fiuk mélyebb lelkű és keményebb testi megnyilatkozásu jövőt hisznek. A nagy javulás belőlük ígérkezik. Ők az uj kezdés. Semmi közük a régi hibákhoz. Szeretik is az uj fiukat mindenütt Az öregek, akiket mindenféle furcsa egyoldalúság dobott a világba és most szpmoru tehetetlenül nézik a sok nagy összevisszaságot Az uj fiuk azért újak, mert harmóniát hoznak magukkal. Hitük is van, életrevaló erejük is. A titkos erdő, a csodálatos természet közvetlen nagy föltárulással istenvágyást, érzelmességet szuggerál beléjük és a munkás tábori élet eredménye találékony száz ügyesség, feszes izom és józanság: a városi dekadencia rémét strammul meghazudtoló realitás. — Gyerekember ült múltkor a pozsonyi Primáspalota tükörtermében az előadó asztalhoz. Sas-őrszem a Kiskárpátok cserkészcsapat Jókai rajában. 16 éves. És mégis csupa érdeklődés és tapsoló szeretet volt minden. Mert az erdei fiukról beszélt Aki szintén erdei fiú. A vrátnai tábor elevenedett szóba. A pozsonyi cserkészek messze jártak a nyáron, a Kis Tátra csupasz, itt-ott törpefenyős bércei tövében, hallgatag fenyves erdő tisztásán ütötték fel sátorszállásukat, csöndes jó favágók, mesélőszáju hacsak mindig friss és mindig áhitatos birodalmában. Nehéz sok munkával járt az erdei honalapitás, küzdöttek a fiuk viharral, földdel, fával, széllel, árvízzel s mégis szerették a táborukat Úgy hitták, hogy „kis országi s ha visszafelé jöttek a bevásárlásról, a kirándulásról és közeledtek hozzá, azt mondták mind, hogy „hazamegyünk". Szerették a táborukat, mert munkát adott, a munka erőt, az erő önbizalmat. Szerették, mert a csillagos ég mérhetetlenségébe bízón, erősen beleharsoghatták az indulójukat és ajándékul hitet kaptak érte. A tábortüzes esték mindmegannyi találkozó valami vig és komoly, biztató, fiús, nagy-nagy istenséggel. Az erdő öntudatra nevel. A fiú megtudja, hogy mennyi erő és tehetség várakozik benne az életrepattanásra, de átérti azt is, hogy az erejét, az értékeit a többi fiúval, a társadalommal együtt, közös munkában lehet csak igazán eredménnyé váltani. A cserkész kész vezető. Nem ismer szerepiszonyt. De a tapasztalatban, az ideálhoz közelebb állónak alárendeli magát. Anélkül, hogy becsületes önértékelése megcsorbulna. Az ügyeászavu erdei fiú előadása hitvallás volt az erdő, az uj nagy nevelő, mellett A hallgatók úgy kapták a távoli hegyek csodás eserkészorszógát, ahol játék és dal, munka és lelkesedés építő egy erőben forrád össze jövőalkotóvá, mint valami szép mesét. Nehéz elhinni mindent, aki nem látta. Pedig a sok szép vetített kép, szorgalmas cserkészkezek munkája, sorra mutogatja, milyen is az a sátoros világ, a furcsa ha tál más sziklák alatt meghúzódó liliomos lobogős árbócu tábor, a íöldbevájt konyha, a hidak, a cserkészkereszt, a reggeli tornától a lehívásig minden életmoccanás. A hegyi emberek, jámbor bornyákok szeretető volt a táborozó pozsonyi fiuk legszebb jutalma. Magyar fiút kényszerrel semmire sem lehet rávenni. Mégis hányszor igyekeznek erőnek erejével tiszteletet és szeretétét' tömni belé az uralkodó nemzet iránt. Idegen himnuszokat énekeltetnek magyar gyerekekkel, idegen történelmet, kultúrát tukmálnak rájuk, gondosan elkerülik mindazt, ami magyaros, mert azt hiszik, ha valaki tudatosan, munkásán, lelkesen magyar, akkor már nem lehet igaz barátja, munkatársa a más nemzetének. A magyar cserkészek magyarságuk háttérbetólása nélkül is lám meg tudtak barátkozni a más néppel. De úgy, hogy még a lelkek is megölelték egymást. A magyar gyerekek bekukucskáltak a faházikókba a szlovák nép egyszerű ős kultúráját látni, fölmentek a bácsához Janosik meséjét hallgatni. A tábor utolsó vasárnapján együtt imádkoztak szlovákok és magyarok az erdei misén. Békéért, szeretetért, Krisztusért. Cseh turisták is meglátogatták a tábort. Tetszett nekik. A cserkészkapu írása: „Isten hozott 1“ Mégis tetszettek a, fiuk, mert lehetetlen, hogy a nyiltszivü, megtántorithatatlan magyarságukban is minden jó ember barátja, cserkészeink ne nyerjék meg minden okosan gondolkozó ember becsülését. Az egyik tyerhovai öregasszony utápa kiáltott a távozó csapatnak: „Isten veletek, barátaink! Gyertek el máskor is"! A saját nyelvén kiáltotta és a fiuk az ő nyelvén válaszoltak: „Isten vele! Visszagyövünk!" Az erdei fiuk nem ismernek gyűlöletet, az a tehetetleneknek, a gyöngéknek való; ők az erősek, akik tudják, hogy bennük vein a jövő és csakis az ő hibájuk, ha nem érik el mindazt, amit a hitük, a vágyuk céllá, jövővé formált. A cserkész tudja, hogy az élet harc. Versenye egyénnek egyénnel, családnak családdal, nemzetnek nemzettel. Készül a versenyre, de a 10 törvényéből egy tapodtat se enged. Az erdőn magáévá tett Isten szeretetet parancsol és lovagias versenyt. A lelkes cserkészelőadőban tömegjelenség, az uj magyar ifjúság, az erdei fiuk, a víg, derék cserkészek lelkisége, öntudata, akarata nyilatkozott ki. Az elismerés neki is szólott, aki maga is Ígéret, de rajta keresztül az egész ifjúságunknak, mely hábörithatatlanul, keményen és dalosán halad az uj, nehéz de jó utón. Kessler Edgár. Losonc, február eleje. Már reggel nyolckor megtelt a város a falusi szekerek százaival; az utcákon dominál a palóc dialektus és az üzletek ajtajai előtt bosszú léceken csüpg a kirakott, szemnek tetsző áru. Hetivásár van. A losonci patak széles hidépitménnyel van átivelve, annak környékén van a baromfi- és a zöldségpiac. Kövérre hízott libák és fehérbolyhos kacsák pihegnek a kosarakban s az asszonyok kezében; egy- egy tarajos kakas néha félénken belékuko- rékol a piaci lármába. Mintha csak érezné, hogy itt idegen szemétdombon van. ... Egy tarkakendős menyecske árulja a libáját. Szép, kövér liba, játszva megüti a hét kilót. — Hogy a liba, lelkem? — kérdezi tőle a ki tudja hányadik vevő. — Száz korona. — Nem szégyellt kimondani? — mondja a vevő, kövér kereskedőné. — Nem biz' én replikáz a menyecske —, a naccsága is száz koronára tartja a selyembársony méterit! Az asszony elpirul. De hogy kimentse valamiképpen magát, még megpróbálkozik: — Azt nem ingyen adják, lelkem! A bársonyt nem az öreg lúd tojja ki. — Tojja ki ám az . . . óh, máj' mit mondok. Enni is kék ám az öreg ludnak! Aztán a sok eleség a libának, mig nagyra nő, fizetni a libapásztort, belétömni azt a teméntelen sok kukoricát, bajkalódni vele éjjel-nappal, hát ez nem elég? Vagy talán több a baj azzal a rongyos bársonnyal? És diadalmasan körültekint. No, ennek megmondta, ha húsz vevőt szárazon elengedett is. Az asszony kényelmetlenül érzi magái Nehogy mint vesztes fél hagyja oda a csatateret, kényszeredetten alkudik. — Nyocvanötért ideadja? — Még kilencvenötér' sem, pedig any- nyiér' má‘ hatan is kérték! — Kilencvenért? — Nem adom én! — mondja a menyecske és tüntetőleg elfordul. Az asszonynak minden haragja ellenére is tetszik a liba. — Adja oda kilencvenért! — Máj' ha fagy — feleli nagy hirtelen a menyecske, de aztán maga is elmosolyodik, ahogy a végtelen sarat maga elé gondolja. És szépségesen megalkuszik kilencvenhat koronában. — De osztán jő pénzzel fizessen a nacs- csága, mer' én nem vagyok Vindiséc, vagy hogy a nyavolyába híják! — No nézze meg az ember! — méltatlankodik a kereskedőné —, hát hamis pénzzel szoktam én fizetni? — Nem mondom — hunyorgat a menyecske, — meg osztán — teszi hozzá halkabban — nem olyan a képi a naccságának, mint aki pénzt tudna hamisítani. Az asszony el van foglalva a pénzszámolással, nem figyel a menyecskére. — Elhozza a lakásomra a libát? Nem messze lakunk. A menyecske, hogy a pénzt a kezében érzi, amúgy lányosán megriszálja magát: — Vigyé, aki vette! — És már sarkon fordul, hogy egy pillanat múlva eltűnjön a vásári tömegben. A zöldségpiacon ötkoronással fizet egy vevő.' Az öregasszony, zöldséges kofa, mü- értő szemmel vizsgálja a pénzdarabot.- - Jó-e? - ; : . - ■ — Hogyne lenne jó! — nyugtatja őt meg a türelmetlen vevő. — No, én csak úgy egyszeribe nem hiszek neki — mondja a kofa és a kövezeten megpengeti a tallért. — No? — Jó. — S maga-igazolásul hozzáteszi: — Mer' tudja, nagy baj az, ha nem peng a pengő! Szent a béke, a vevő visszakap három koronát és nyugodt lélekkel távozik. Az üzletekbe legfeljebb csak kukkinta- ni lehet, de bemenni nem. Minden rőfös és divatáruüzlet telve asszonyi néppel, a tulajdonos és a segédek rekedtre kiabálják magukat. Csütörtökön nincs tiz kereskedő Losoncon, aki meleg ebédjét nyugodtan el- költhetné. Legfeljebb az a tiz, akik most lettek „paukrót". Egy zsákokkal megrakott kocsi előtt alkuszik két kereskedő. Azaz: az együk beszél, a másik hallgat — Nyolcvanhét a búzának ára, bácsi — mondja a kereskedő —, máma már tiz kocsival vettem azon az. áron. — Nem bánom én — feleli a gazda helyett az asszony —, a magam két kezével rostáltam meg ezt a búzát, hát kilencvenen alul sehogysem adhatjuk. A beszélő kereskedő odaszól a hallgató kereskedőhöz: — No? Az is megszólal: — Kannst du mach'n! Az első kiveszi a pénztárcáját és egy százast nyújt oda foglalóul az öreg magyarnak. — Itt a foglaló, bácsi! Az asszony nagy hirtelen lekászálődik a kocsi tetejéről. — Jól nézze meg ki ed! Hátha hamis franckot adnak a mi pénzünk helyibe! Az öreg megforgatja kezében a száz- koronást, mig a beszédes kereskedő nevetve kérdezi: — Jó-e, öregem? — És megdörzsöli vidáman a kezeit. — Hagy látom — ugrik oda az öregasszony és müértő szemmel nézi a papirt — Aszongyák, amannak vastagabb a papírja . . . No csak vegye ki kiéd az okulárt, a lájbizsebibe tettem regvei. — Hm — vakarja nieg a fejebubját az öreg —, mikor a lájbit otthonhagytam a nagy sietségben. , Az öregasszony összecsapja a kezeit és már kitörne belőle a cseppet sem gyengéd szitok, amikor a második kereskedő két öt- venkoronást ad a százkoronás helyébe. — Ez már csak jő! — Most jut eszembe — mondja az öregember az asszonyhoz fordulva —, hogy ezerfranckot hamisítottak, hát a százas nem lehet hamis semmiképpen. — Meg aztán pénzbe kerül a hamis bankót megcsinálni — toldja meg az első kereskedő —, arra meg nekünk nincsen pénzünk . . . Hozzák be csak a gabonát az udvarba, majd ott kifizetjük. A két öreg magára marad. — No lássa-e — mondja szemrehányő- lag az asszony —, kiéd már odaadta vóna száznyőcvanhétér', én nyertem a három koronát minden méteren, hát azon a pénzen én az onokáknak vásárlók valamit. — Jól van, jól bólint az öregember — csakhogy azt moomóndom, hovv ötkoro- nását se végy el tőlük, mer' az is hamis! — Ugyan, hamis má' kendnek a . . . — elégedetlenkedik az öregasszony —, há'szen nem itt gyártották a hamis pépz^k-pt! És veszi a kosarát, hogy vásárolni menjen az unokáknak . . 4 Farkas István. Wagner Richárd halála Friss koszorú került a bayreulhi Wahnfrusd kertjében örökzöld repkénytői körülfont sima,már- ványlapra, amely alatt Wagner Richárd alussza örök álmák Cosilmá asszony, Liszt Ferenc leánya, aki késő aggságában is csodálatos frissességgel őrsi a wagneri hagyományokat, özvegységének immár negyvenharmadik esztendejében talán odatipeg ehez az egyszerű márványlaphoz és elgondolkozik, mivé lettek az álmok, amelyeket életében álmodott a néma sir lakója. Egyre többen vannak, akik ma a Gölterdamme- rung-ot hirdetik a wagneri művészettel szemben, amely hosszú évtizedeken át egyedül uralkodott az operaszinpadon, dölyfös oligarchaként leigázta minden mást és dogmává erősödve nem tűrve meg maga mellett semmit. „Zurück zu Mozart!“ — adták ki a jelszót, — „vissza Verdihez“ — mondják mások — és Wagner szelleme eleven valóság ma is, csorbítatlan egységben hirdeti a germán ' eszme erejét és a világzseni halhatatlanságát. A wagneri művészet több, mint dogma: hitvallás, amelynek milliók a követői és változhatnak az-esztétika megállapításai, jöhetnek uj áramlatok, Wagner megmarad a modern zenedráma elmozdiihatatlan alapkövének. Negyvenhárom évvel ezelőtt, 1883 február 13-án fölhúzták a gyászlobogöt a velencei Vénára- min-palota nemes renaissance homlokzatára: itt lehelte ki lelkét a hetvenéves Mester, aki a „Parsi- fal“ bemutatója után kereseti pihenési a lagúnák városában. Megérte még nagy müvének teljes megvalósulását, a Festspielhaus megszületését, amelyért szóval és tollal félemberéleten át harcolt, megvalósíthatta utolsó nagy álmát, a kereszténység szent misztériumának zenedrámába olvasztását,, azután fáradt lelke fölszállt a Grál birodalmábar, A sors megkímélte attól, hogy tudatára ébredjen annak a nagy ellentmondásnak, amely prófétai működése és egyéni cselekedetei között volt, nem látta életének nagy tragédiáját, hogy nugyanakkor, amikor az egyetemes művészet eljövetelét hirdette és meg akarta teremteni az igazi „nép szinházáu-t, a legdemokratikusabb színházat, létrehozta a világ leg- ekszkluzivabb nézőterét, amelyen csak á pénz arisztokratái foglalhatnak helyet és amely a tervezett művészet temploma helyett közönséges üzleti spekuláció hajléka lett. Bayreuih, ez a nagyszerű, mesebeli álom, a- melynek - megvalósitásához csak egy rokon . művészietek, kastélyokat, álmodó és álomkastélyokat építő, bőkezű fejedelem kellett, a ,,Parsifal“ után már csak a koporsóját látta viszont a Mesternek, aki megtért pihenni a vágyak és álmok örök pihenőjét jelentő Wahnfried fái közé. Sok emberi csalódás mellett Bayreuih lett Wagner sorsának nagy tragédiája, amely három évtizeddel halála után váll teljessé, amikor a szerzői jog védelme alól felszabadult hattyúdala, a „Parsifal“, a család minden tiltakozása ellenére is ugyanolyan közkinccsé lett, mint a többi wagneri alkotás. Ekkor lett azonban teljessé a nagy wagneri álom is, az igazi „nép színháza", amelyet a wagneri géniuszt csodáló müveit emberiség teremtett meg magának mindenütt, ahol zenélnek és színházat játszanak. Ugylálszik ez a sorsa minden eszmének, amely a tömegek színházának gondolatáért harcol. Évtizedekkel ezelőtt egy fiatal francia diák, a Prix de Romé nyertese zarándokolt el a bayreuthi sírhoz, hogy könnyes szemmel üljön le álmodni a köre Wahnfried kertjében és visszatérve, hozzáfogott az egyetemes népszínház megteremtéséért vívott harcához, amely époly meddő maradt, mint Wagneré. Az egykori fiatal francia diák: a hatvanéves Romain Rolland, aki a Lae Léman csöndes kék vize mellett álmodik most az eljövendő, tisztuliabb emberiségről. De holnap este a világ minden óperá- házában Wagner zenéje csendül fel és ez az évforduló alkalmából megnyilatkozó egyetemlegesség teremti meg a wagneri géniusz halhatatlanságának azt a hajlékát, amelyet Bayreuih erőszakossága nem tudott kisajátítani. — A belgrádi nuneiust is megsértették. Belgrádiból jelentik: Diplomáciai körökben hire jár, hogy az egész diplomáciai kar tiltakozni fog azért, mert Radics két nappal ezelőtt tartott beszédében heves támadást intézett a belgrádi diplomáciai kar doyenje, Monsignore Pelegrinetti pápai nuncius ellen. A. nuncius a hétfői nap.folyamán megjelent a külügyminiszternél, hogy elégtételt kérjen. — Jókai szobrát Komárom-Ujváros állítja fel elsőnek a centennárium után. Komáromi tudósitónk jelenti: Jókai Mór szobra a szülőváros elszakadt részében,, a magyar Komárom-Ujvárosban . fog, állani elsőnek, mely a múlt évben indította meg szo- bormozgalmát. Alapy Gáspár kormányfő- tanácsos, polgármester áll a szoborbizottság élén és Zsákodi Csiszár János, a 'hírneves székely szobrászművész gyönyörű pályaművét' fogadták el kivitelre. A szobor céljaira eddig mintegy Í00 millió korona adomány gyűlt össze. Komárom-Ujváros azonban nem elégszik meg mellszoborral, hanem" álló szobrot kiván a nagy költőnek, amely 20Ó— 240 millió koronába kerül. Az összes komá- rommegyei községek, sorra szavazzák meg áldozatos adományaikat a nagy mesemondó eml ékszobrára. 1 6 A frank és a hamis ütkoronások históriája
