Prágai Magyar Hirlap, 1925. december (4. évfolyam, 272-295 / 1015-1038. szám)
1925-12-06 / 277. (1020.) szám
Vasárnap, december 6. 9 a talán legszebb Kersék-vers: Szép őszi délutánok. Ezekben a mélabus. mosolygó' könnyes hangula tképökben érvényesül Ker- sék igazi ereje; ilyenkor lányos szelíden zeng a lantja, életszemlélete nemes és rokonszenves. Az őszbe hanyatló férfiélet napsugarai ezek a versek. Kersék János könyve értékes alkotás, komoly, magyar munka. A szlovenszkói irodalom még sokat vár tőle. Büszkén tekinthet vissza az élet delén túl pályájára: becsülettel, meggyőződéssel küzdött művészi céljaiért és magyarságáért. A közönség szivébe fogadta ő-t régen s a fiatal szlovenszkói Írógárda is szeretettel és tisztelettel hajtja meg előtte lobogóját. ölved? LfSztó dr. PTk-.mr.’WERaa Idegen szerető Te, ki vagy? Nehéz selyem vagy és ogy ember. Forró az árnyékod a nap van benned, vagy gonosz tüzek? Az ágy fölvett, mim egy táj a vihart Ha elvonulsz, ml marad Itt utána Nem Ismerem a szemedet és dörömbölök most rajtad3ocsás? meg, idegen szerető, lóglak és kiáltom, bocsáss meg! A kezein Hiába fogja még a fejedet, már széjjel hulltál, mint a kónesö Mohó és durva újjalm alatt. Idegen anyag vagy, mint az öröm, Lehet, hogy ének vagy és én süket! Lehet, hogy válasz vagy és én a néma? Mért nem adsz jelt, csodálatos kapocs, füttyszó, állati nesz, ami Megtöri ezt a gonosz varázst, s az Idegen test vére zúgni kezd A föld és a te véred ütemére? Százszoros visszhanggal dobolva lel A szived dobbanását s életed taktusát fölvenné, mint a folyó Az Idegen folyó omlósét, biztosan és észrevétlenül ölelve át Társát az ég alatt és fut tovább a mély tájak között, nagy s meztelen ömléssel, tisztán s egyenletesen? Nyílj meg ember, mint egy folyam! Szomjas vagvok! Szólj és ón szólok! Tapogatjuk egymást, vadak vagyunk s színes toliakkal kelletjük magunkat Tüzet raktunk most Idegen anyagból és táncoltunk, de a tűz kialudt- Sötétedik közöttünk, este lesz és ml ketten élni fogunk tovább Idegen fák alatt, már nem Is látlak és vad madár leszel az álmaimbanMára! Sándor r&mm Ars poetica Lejárták magukat a mazna nyafkaságok s nyavalgós nylm-nyám lelkek halk bágyadt sóhaját csak elrettentő filmben iszonyltja elénk gépharcok vértengerét kiállt hősünk: a ma. Postakocsi, szélmalom és rózsaszín levél beteg szentimentális kamaszlányként fut el a repülők, mozik s a gyors búgó telefon lüktető diadalmas asszony! vágya etil. Másult világban be megmásultunk mi is, be vadabb, be szenvedőbb, be isyornrorultak lettünk, be összezavarodtunk, be Igen gyötrődünk régi nyűgből ránkszorult szűk hurokíorma alatt s úgy keresünk, kívánunk ujforma életetBizony más lett a vers Is. Be satnyák és be vének akik nem értik többé, a világ uj szavát bogy uj bornak uj tömlő s nem a régi dukáL Mi nem akarjuk apáink életének bukott, csalt életének hazug jó kópiáját: új Igét akarunk, uj ruhákat, uj lelket, boldogságot, gyönyörűséget és csodákat — ml is csak emberek vagyunk és csodavárók szenvedetíebb és hívőbb emberek vagyunk mi: s az uj vers romokon tántorogva vezérként legyen kenyérszel esünk: őszinteség s erőílvőrv Dezső. Kersék János: Templomcsend (Versed, 1925, Léva) Minden költő előbb-utóbb prófétává válik. A jövendőt hirdeti a Gondolat mérhetetlen birodalmában, akár szószéken, akár bar- rfkádon, de mindenesetre teljes lélekkel, teljes rncggyőzödésscl. Kersck Jánosból hiányzik az a prófétai lendület, amely kardot, vagy keresztet ád a költő kezébe; hiányzik belőle a seredet gyűjtő belső forradalmiság. Nem mai író; hosszú pályára tekinthet visz- sza. amelynek minden állomása értékes költői alkotás. Öreg hegedősnek mondja magát, aki régi, kialvóféliben levő tüzeket éleszt; a megalkuvást nem ismerő magyarság őrtüzeit. Nem tartom helyesnek a modern és konzervatív jelszavak fölhányforgatását, hiszen mindkettő relatív és 'korok szerint mást- má’St jelent. Kersék János következetesen kitart az aranyjánosi klasszicizmus hagyományai mellett, sőt néha fegyvernek használja a szerinte magyartalan „modern" törekvések ellen. Könyvében a „Magyar Ugaron" című ciklusban többizben is támadást intéz azok ellen, akik Nyugat után indulnak: „Dévény kapujánál betört a nyugat. Ami szép volt, régi, mindent megtagad; Amit mi imádtunk, mindent legyaláz, Uj eszmék a dalban: mámor, pompa, láz." Nem tartom időszerűnek, hogy ma erről vitatkozzunk, csak egyet kell föltétlenül megállapitanunk: Kersék János nem jól választotta meg az időpontot. Húsz éve már, hogy Ady Endre eldalolta az Uj Versek élén; „Szabad-e Dévénynél betörnöm Uj időknek uj dalaival?" Húsz éve is lelhetett volna vitázni a Kersék-vers állításának igazságáról, de legalább érthető, időszerű lett volna. Ma különösnek tartjuk célzásait az „uj" költőkre, akik „céda szerelmekről, bar-ról" stb. dalolnak. A dekadencia — legalább is nálunk — meghalt; „de strigis quae non sunt, nulla quaestio fiat." A mai magyar költőket igazán nem lehet megvádolni azzal, hogy „cifra csarnokokba habzsolják a kéjek borát, dőzsölve járnak s tántorogva dalolják az erkölcs torát.. Kersék János magyarságszeretete tiszteletreméltó, de úgy látóim, hogy a fai legmélyebb problémáit nem veszi észre; a magyarság vérében, önmagáiban hordozza tragikumát. Költészete igy ragyogó, magasanszárnyaló óda-költészet, de sohasem éri él a tragikum fenségét, önmarcangoló fájdalmát. Megkapóak azok a 'költeményei; ahol megható egyszerűséggel, szeretettel : öleli magához a szülőföldet, a Garamot, Lévát. Pompásak allegóriái, melyekkel a fájdalmas magyar sorsot rajzolja. Még bibliai képeit is, amelyek a kötet legsikerültebb darabjai közé tartoznak, allegorikus hangulat hatja át. Költői szárnyalása széles területű; az óda leggyakoribb nála, de találkozunk még chansonnal is. Kár, hogy a kötet nem teljes, hiányzanak belőle értékes darabok, például a pillanatban. Most aztán már nincs énrajtom semmi felelősség. Pecsétes levelet emelt fel az asztalról. —Mindent megírtam benne, azt is, hogy miért kell nekem elpusztulnom. Az édesapám testvére nem akart megsegíteni. A sírjába viszi a házait, a kincseit----------— Te gyilkos! — hörögte magánkívül az öregur. — Nem, én nem segítek... Csinálj, amit akarsz. Miattam fölakaszthatod magad... Megyek! Felállt és az ajtóhoz botorkált. Ott megállt és visszafordult. — De mibe Ölted, az Istenért, azt a rengeteg pénzt? . . . Nem vagy lump, nem kártyázol, annyit meg se zabálhattál... te... bizonyára tőzsdéztél! Ezt valóságos kéjes elégtétellel mondta és mikor Bálint némán, bűnbánóan bólintott, egy kissé megenyhült. — Hát nem megmondtam. Te persze nem hallgattál rám. Én csak zsugori pénzeszsák vagyok, akinek késsel szeretnéd elvágni a nyakát. Én nem értek a dologhoz. Na, most idd meg magad a levét. — Azt hiszi, hogy abból a nyomorult fizetésből meg tudtunk élni. Ma minden ember úgy segít magán, ahogy tud. — Ki mondta neked, hogy megnősülj!? Mire neked minden esztendőben gyerek? ... Ki mondta neked, hogy egy garas hozomány nélkül elvedd azt a leányt? Várhattál volna, míg tisztességes keresethez jutsz. — Várni, meddig, uram, Istenein! Ne kínozzon tovább, nincs egy csöpp emberség magában. Hét évig jegyben jártunk. Háború volt, mindenkimet elvesztettem. Az öregur vállat vont. Már ő volt fölényben. — Én persze senki vagyok, — mondta. — Ha egyszer hallgattál volna rám, de te csak fe- nyegetödzni és fecsegni tudsz! Én nem viselek semmi felelősséget! — Lajos bácsi, lm maga innen elmegy . . zz Úristenre mondom, én nem fecsegek! E héten rovancsolás lesz, a pénz hiányzik. A Fábry néven máig nem volt folt. Az öregur lólekzete clfulladt, tátott szájjal meredt az öccsére. Lassan az Íróasztalhoz ment, ott hirtelen jajongva összerogyott. — Te gazember! — sziszegte magánkívül. Egész énje fellázadt ennyi becstelenségre, örült kapzsisága valami egészen következetlen, nyáiSpolgári becsületességgel párosult, mely nem tűrt foltot és megtéveiyedést. — Hát érti már, hogy nem fenyegetőzőm. Meg kell tennem, ha nem segít. Maholnap Uíza lebetegszik, ha baja történik, azért már maga felel. — Sikkasztó, tolvaj! Te rám hárítod a felelősséget?... Ó jaj, micsoda piszkos fráter vugJ ... Hát mennyi kell... te... te szerencsétlen! Minden garas kidobott pénz, mit hozok vissza tőled? Bálint megnevezte az összeget. Az öregur beleremegett és vérbeborult arccal az asztalra dőlt, olyan magas volt az összeg. Ekkor meglátta a zöld posztóra hányt értéktárgyakat, öreg ércpénzek, ódon, elfeketedett boglárok, násfák, olcsó gyerekékszerek közt egy smaragdkövcs gyűrű szikrázott pompás, vakító tűzzel. — Add el a holmidat, a bútorodat! — mondta részeg dühhel. — Vigyen el mindent, a magáé! Fábry Lajos lehajtotta fejét. Ez a lemondó hang meggyőzte, hogy Bálint az eladást is megkísérelte: a sikkasztott összeg felét sem kaphatta minden ingóságáért. Keze az asztalon maradt és egészen öntudatlanul a' gyűrűre tévedt. Bálint nem adta föl a harcot; könyörgéssel nem lágyíthatta meg az öreget, azért kíméletlen fenyegetésekkel folytatta támadásai. Ott, az öreg szemeláttára akarta föbelöni magát. Az asszony berohant és vastag, nehéz testével jajgatva az öreg lába elé esett. — Te, megölöd ezt az asszonyt! — lihegte tehetetlenül az öregur. Megadta magát. De a keze, a megmarkolt zöldköves gyűrűvel ökölbe szorult. Azt magával vitte. Még aznap este ráébredt tette becstelenségére. Először történt, hogy megtántorodott: lopott! Becstelen volt, undorodott magától, szeny- nyesnek érezte a kezét, egész testét. Lázas volt. az öregasszonyt kívánta maga mellé, de félelmében nem küldött érte. Szörnyű éjszakája volt. Napok múlva azzal vigasztalta magát, hogy a gyűrűt biztosíték gyanánt vette el az Íróasztalról. Biztosíték gyanánt tartja itt magánál, de azért az öregasszonynak, akinél minden uj szerzeményével eldicsekedett, sem mutatta meg. Néha lopva nézegette és felbecsülte. A második hét végén Bálint kereste fel. Ettől a látogatástól rettegett leginkább, mégis kiválttá: talán megemlíti az öccse, hegy azon a napon elveszett a gyűrű, nem találják sehol és ő megfelelhet gyanújára... De a gyűrűről szó sem esett. Valami teljesen váratlan dolog történt. Bálint eléje számolta a pénzt az utolsó fillérig. — Köszönöm, Lajos bácsi, hogy megsegített. A hivatalban nem volt baj ... a papírok emelkedtek, nem olvasta az újságban? — Nem, öcsém, én nem háborítom a nyugalmamat a mai újságokkal Csupa gyilkosság, lopás sikkasztás, — mondta az öregur nagy nyomaték- kai és lázasan felfigyelt. Bálint úgy tett, mintha nem értené a célzást. — Bocsásson meg nekem, hogy úgy megtámadtam. A szükség kényszeritett rá Az öregur vére elhült ebben a pillanatban. Bizonyosra vette, hogy Bálint tisztában van a gyűrűvel történtekkel. Ez a hangos, kíméletlenül revolverezö fiatalember csak azért olyan alázatos, hogy félrevezesse. Alattomosan terve! ellene valamit! $ Bálint elment. Az öregur magára maradt a régen elveszettnek hitt pénzzel és a gyűrűvel, íme: a pénz megkerült, hiába áltatta magát, hogy kölcsöne biztosítására vette magához a gyűrűt Tolvaj, becstelenebb az becsénél. Ezt a megté- velyedést semmi nemcslelkü tett nem fogja lemosni róla! Szörnyen nyomom11 és szerencsétlen volt. Vissza kell vinni a gyűrűt vissza kell lopni észrevétlen, határozta el hirtelen és Bálint után indult A hidon eszébe villant, hogy a tolvajlás rábizonyosodik, ha látogatása után Bállnték megtalálják a gyűrűt. Meg kell szabadulni ettől a nyomasztó gondtól, bármi történik, elsősorban a gyűrűtől! Lába alatt bomlotton zúgott az esőtől ragyásra paakolt szennyesszürke víz. Erélyes mozdulattal a karfa fölé emelte karját és széles ívben a folyamba hajította a gyűrűt $ Azt hitte, menten megszabadul a gondtól de még a híd végére S'm ért, már újabb rémlátásai támadtak. Milyen különös tekintetet vetett rá Bálim a bucsuzásnál! És mosolygott egészen szemérmetlenül, fölényesen. Ez az ember mindent tud. talán a lopást is látta, csak nem mert szólni a kölcsön Európában volt a Fim-ugor őshaza Gombocz Zoltán a magyar őshazáról — A méh és a rénszarvas szerepe. Budapest, december 5.' A tudományos köröket évtizedek óta foglalkoztatja a magyar „őshaza" kérdése; az a probléma honnan szakadt ki a magyarság mai helyére, a középdunai medence természetes iiegykulísszái közé? A kérdést, most uj szempontból világítja meg Gombocz Zoltán egyetemi tanár, az európai nevű nyelvész. Gombocz abból indul ki, hogy ha valamely nyelvcsalád egyes nyelveiben bizonyos növények és állatok neve közös, az illető népcsalád őshazáját ott kell ke- resnünk, ahol a szóbanforgó növények és állatok együtt előfordulnak. A nyelvészeti pa’eontológia tehát az életföldrajz adatai alapján fog nagy kérdésének megoldásához. Az első idevágó komoly kísérletet 1890- ben Koppén orosz természettudós végezte. Röppen abból a tényből indul ki, hogy a méh Ázsiában vadon csak egy keskeny csikón — Kisázsia Szíria, Perzsia, Afganisztán, a Himalája hegységen át Tibet és Kína vonalán — húzódik ellenben Szibériában. Mongoliában és Turkesztánban eredetileg ismeretlen volt. Ezzel szemben tény az. hogy a méh-nek és méz-nek valamennyi finn-ugor nyelvben közös, tehát az alapnyelv korából származó nevezete van, amiből természetszerűleg következik, hogy a finn ugor őshazát nem Ázsiában, hanem Európában kel! keresnünk, ahol a finn ugor népek túlnyomó többsége ma is lakik. A keleteurópai méhvidék észak, határa nagyjában összeesik a tölgyfa északi határával és az 57—58, szélességi fok mentén. Pertu Vjatka és Voíogdáíól délre húzódik el. Ettől a vonaltól délre, valószínűleg a Volga- könyök és Ural-hegység közt elterülő folyókban, erdőségekben gazdag vidékre kell helyeznünk a finn-ugorság ősi lakóhelyét. Röppen nyomán Paasonen, Setálá és 7ichv stván gróf foglalkoztak az őska?* kérdésével. Kimutatták, hogy a rénszarvasnak minden finn-ugor nyelvben — a magyar és moedvin kivételével — közös ősi neve van. •Ebből az következik, hogy ez az állat az ősfinn-ugorok lakta területen közönséges volt. Hogy a magyar és mordvin nyelvek nem ismerik a rénszarvas nevét, ennek az a magyarázata, hogy a rénszarvas a Volga déli folyás mentén egyáltalán nem fordul elő. A magyarság kaukázusi hazája felé vándorolva elvesztette szeme elől a rénszarvast. A rénszarvason kívül a fenyőfa — ame■■■BSKMMnnuMMDaw* mii nwTTiwBawwwfjwiwi— miatt. Hogy sietett visszaadni a pénzt, hogy felszabaduljon és bosszút állítasson! Ha akarja, még ma feljelentheti. Uram, istenem, micsoda szörnyű megtévelyeués! . . . Mcg kell őt engesztelni mielőtt erre a rettenetes lépésre szánná magát . . . Benyitott egy körúti ékszerészhez. Zöldkövcs gyűrűt kért. Vagy tiz darabból kiválasztotta a iegoicsóbbat. Az ára megrémítette .. Vájjon elég lesz engesztelő ajándéknak, latolgatta, aztán hirtelen mozdulattal egy mogyorónagyságu smaragdköves, csodástüzü gyűrűt választott. Alku nélkül kifizette a nála levő házbérekból és vitte boldogan, megenyhülve Bálintokhoz. Idegen asszony nyitott ajtót: a bába öccsét az ebédlőben találta. — Már ennyire vagytok? — kérdezte. — Alig egy órával azután kezdődött, hogy megjöttem Budáról — felelt a férfi. Nagy Izgalomban volt; az öregur is megszeppenve, türelmetlenebbül hallgatta a szomszédszobában vajúdó asz- szony jajgatását. Rossz időben jött érezte, de már itt volt. nem fordulhatott vissza. Feltűnő, ideges mozdulatokkal tapogatta apró csomagját, de Bálint alig vetett ügyet rá- Esetten, térdre könyökölt karral gubbasztott, aztán felugrott, beszaladt a vajúdóhoz, de rögtön kijött és megzavarodva, idegenül az öregurra bámult — Most... Istenem, hogyan szenved! — mondta kábán. Az öregur felemelte a csomagot: — Neki hoztam, öcsém... a gyűrű. . tadod — Bálint .átvette és lassan kibontotta a csomagot. Remegő ujjal a világosság felé tartotta * gyűrűt — Pompás! — kiáltott fel csodálkozva és furcsa, félig mosolygós, félig értelmetlen, kétkedő pillantással az öregur felé fordult és felnevetett. — Milyen gyönyörű a tüze! Vagyont ér. De hiszen ez a gyűrű ... Többet nem mondott. A vajúdó asszony fájdalmas. eszelős sikollyal behívta. A gyűrű az íróasztalra esett éppen arra a helyre, ahonnan hetekkel azelőtt az öregur ellopta olcsó párját Utána nyúlt de nem volt ereje megmarkolni; kábulton tántorgott, összecsukott Úgy sompoly- gott ki a lakásból, hogy senki spm látta. ... — az Ötödét sem éri annak amit ellopott Becstelen, tolvaj! — folytatta gondobtban Bálint elharapott szavait. Gúnyos nevetésére gondolt: ez az ember mindent tud! Micsoda őrüli eszme volt ez a gyürüvásárlás: elárulta macát esztelen
