Prágai Magyar Hirlap, 1925. december (4. évfolyam, 272-295 / 1015-1038. szám)
1925-12-25 / 292. (1035.) szám
22 Péntek, december 25. háztetőn nászéjszakázni, rögtön meglágyul a szí' vük a nagy hidegtől... Zivatar m. Részlet 8 eb esi. Ernő drámájából A vtyuk panasza. Tisztelt emb<p'! Azt hiszem, töhbet igazán nem nyújthat egy ilyen apró állat, mint amennyivel én és becses férjem önnek kedveskedünk. Mi tojunk a tisztelt emberiségnek, ami nélkül se leves, se tészta, se jóravaló előétel, se (ipatrózbus, se rántotta, se tojás pohárban, de még élvezetes saláta se képzelhető el. Mi szállítjuk a fiatal rántani való csirkét, mi belőlünk készül a betegeket meggyógyító finom erőleves, sőt férjem uram az asszonyokat is ellátja kalapdisszel s valósággal ö az igazság legfőbb őre, mert hogy létezhetnék csendőr a világon, ha kakas nem volna? S mit kapunk cseréjbe? Önök minduntalan gúnyosan mond iáik: — Annyit ért házzá, mint a ty.uk az ábécéhez ! Mi értelme ennek? Maguk tanulják meg jobban az ábécét s minket hagyjanak békében. Azt is mondogatják lépten-nyomon, hogy: — Még a tyuk is (kikaparja! Mi közünk nekünk hozzá, ha a maguk rendőrsége egyszer-mósko-r ügyetlen? Nekünk elég baj, hogy a mindennapi kenyerünket a szemétdombról kell kikaparnunk. A maguk igazságait kaparják ki maguk. És az ellen is tiltakozunk, hogy mindig bennünket szidnak, amikor a kofa megdrágítja a tojást. Tanulják meg egyázersmindenkorra, hogy mi nem pénzért tojunk, hanem szerelemből. És tévedés azt hinni, hogy a, tyuk az embernek: to- »••• " S ezek után embernek, állatnak boldog karácsonyt kívánok ... Lola (védekezik): Eressz, hadd menjek. (Villámlik.) Látod? Nagyot villámlott megintForbát: Most nem mehetsz. Én se mentem, anrkor jöttél. Álltam, mint ártatlan kazal a mezőn és te jöttél, mint a villám és felgyújtották Te most itt maradsz. Nem engedlek a viharban haza. Lola: Már mentem viharban is haza:. Forbát: Itt maradsz- — Nem engedlek. (Mosolyogva:) Talán Karvas vár rád a fordulónál? Lola: Megint Karv.as? Mégse olyan kis féreg az a Karvas, ha folyton rá gondolsz. Mért nem taposod el, ha olyan erős vagy? Forbát: Én kitérek a féregnek. Én ember vagyok. Jani (lentről megszólal): Tessék megnyugodni, mérnök ur! Lola: Hallod? Jani bácsit is felzavartad. Forbát: Nem hallok semmit. Lola: Jani bácsi aggódik érted. Forbát: Ne beszélj- Nem igaz. Senki se szól, csak a saját hangodtól rémülsz meg. Látom, a szemed előtt nyugtalan fellegek kavarognak. De én élesen látlak- Úgy nézlek, mintha egy beretva fölött táncolná] és hallanám, hogy .sikoltasz édes rikácsolással, de másnak. (Körülnéz.) Mit mondasz? Lola: Nem szóltam. Csak némán aggódom érted- Csillapodj! Forbát: Aggódni? Minek? Nézd, ott megint egy vonat. Lola (kitépi magát a kezéből): Megint csak nem én vagyok benne! Mát hol a mi nászunk? Felelj! Forbát: A mi nászunk itt van. Itt tombol bennünk hat év óta. Nézd Lola, amit itt most a találmányról beszéltem neked, az tiszta őrület, az mind kigondolt fantasztikus rémület. Csak rád akartam ijeszteni, az én nagy félénk gyermekemre, ezzel a mesével, itt, ebben a rémitő éjben. De kell nekem ez, kell ez a pokoli mulatság. Lola: Mulatság ez neked? Forbát: Az! Hát mi más? Hat évig a tisztességest adni, az önfeláldozásoddal, az arcomat felszántani, a szivemet tépni, hogy le kellett előtted borulni minden éccaka, mikor kibomlott hajjal szöktél a hajnalok elől, m'nt egy részeg furia és itt hagytál a kihűlt mámorommal- Hát azt hiszed, nem tudok mindent? Az agyamba fénylik a meztelen igazság, mint a húsod, amikor még az enyém voltál egyetlenül, amikor még nem váltottad be bitang k-eritőknél. — Igen?! — Azt hiszed, vak vagyok? Koldusodnak lenni és hazug csókokat zsebelni? Lola: Mi van veled? Fellármázod a telepet. Forbát: Még nem, még nem ez az egész. Van még. Most ne sajnálj és ne félts, most már nem hazudhatsz, nincs tovább. Lola: Mi nincs? Forbát: Nincs már hazugság, nincs ámítás. Csak igazság van, csalhatatlan- És ez velem van. Fellázadt benned a gonoszság. A pazar kirakatok, a kivilágított termek, a részeg zenék, a drága ékszerek megmérgezték a szemedet, a szivedet és hagytad. Az elérhetetlenség győzött. És ellenem lázadtál föl. Ellenem. Lola: Te iázitottá1! fel- Az önzésed. A nyomok megvannak. Forbát: A nyomok? Igen, látod. Minden ellened beszél- Még a sár is. Az egész rnindenség itt körülötted. Az erdő. Nézd ott az ösvényt, ide látszik,ategnapi zápor, látod? Lola: Ott a lábam nyoma — a sárban, a piszokban, ahogy hozzád jöttem éccakáról-écca- káraForbát: Ott jöttem én is — nem jöttem autón, repülőgépen se, csak olyan ember vagyok, mint a többi, most ez egyszer, csak olyan és... Lola: Én se jöttem a hegyeken át, másé az autóForbát: Másé az autó, de az enyém a lábad, a lábad nyoma, ott a sárban, de nem egyedül, látod? Lola (rosszat sejtve védekezőén): Nem vagyok felelős az utért, másé , is az ut. A tilalomut is. Mit akarsz? Forbát: Másé is? Hogyne? A Karvasé is? Ugyebár az övé is- Hazudj már, no mért nem hazudsz? Na mondd, hogy nem igaz, hogy csak véletlen, egy őrült szeszély, no mondd már, hogy éppen most jött föl éjnek idején gratulálni, hogy ne lássák. Na mondd, hogy fél a konvencióktól, a formáktól, hogy ne lássák, na mondd már Lola: Mit akarsz? Máskor is jött inspirálni és . • . Forbát: És nem talált semmit. De én találtam- Én, igen! Megtaláltam a hazugságot, az aljas becstelenséget. Az első rovancsolás! Az első és az utolsó! Lola (a karjaiban): Nem bánom, nézd a szivem. megőrjítesz a tébolyoddal. Forbát; Nem a szived, az én dinamóim dohognak lent a völgyben, hallgasd csak és nem a hangod kiált, csak a turbináim muzsikálnak, hallod, itt a völgyben? Hallod? Lola (rémülten): Milyen völgyben? Forbát: Minden völgyben! Völgy és hegy, minden az enyém. Minden völgyben és minden hegyen. Az egész világ, látod? Lola: Megőrjített az erdő- Gyere, hadd vigyelek az emberek közé. Gyere, mig nem késő. gyere, mit fogsz olyan erősen? Megfojtasz . • . Nézd, lent a szakadék, nézd milyen mély, nem félsz? Nézd csak! Forbát: Nem félek. Nem mélyebb annál, ami köztünk tátong . . • Mit rémülsz? Jani (felkiált): Mérnök ur, tessen már idefigyelni. Lola: Hallod? Forbát: Nem hallok semmit. Csak az én hangom süvölt, amivel számon,kérem a hajnalokat, amiket másnál töltöttél- Minden lépésed kell nekem. Minden piszkos percedet akarom. Tisztázd magad, minden percedet ... (A nő most háttal •r karfának van dűlve.) Miklós (kijön a bokor elé és hangosan felszólal)': Pali, ide hallgass. Én vagyok- Miklós. Ide nézz én vagyok, Miklós. Forbát (ordítva): Ki beszél most? Ki mer itt sgólni. amikor az én megcsalt éccakáim vonaténak?! Lola: Könyörgöm, csillapodj! Forbát (rá se hallgatva egyre növő lázzal): Ahogy ma este néztek a korzón, a nevedet, a te nevedet dobálták a fülembe, a te hűségedet hajították a sziveimre, az önfeláldozást, a szép ártatlan fiatal éveidet, a gyönyörű fiatalságodat. De hol van ez mind? Kinek loptad e! az én csókjaimat? Hűség, hűség, hát hol vagy kutyahüség, amit belém hazudtál villogó fogaddal kacagón. Hát kinek ordítsam itt, hogy megcsaltak, hogy szivén rúgtak ... és kiseinmiztek, kinek sírjak itt? a síiket fáknak? A néma erdőnek itt, vagy a gőgös póznáknak? Hát kinek zokogjak itt? A színes témáimnak, a kusza rajzaimnak, a vinyogó drótoknak tán? A sárnak ott, ahonnan hazug útjaid kiabálnak, a titkos lépcsőknek, mit tudom én?! A részeg Jani bácsinak, mondd — hát kinek még? Miidős (lent): Itt ma mindenki ki lesz fizetveForbát: Hát kinek? Mondd? A gyáva aljas Miklósnak, a jó barátnak? (Keserűen felkacag.) Jani (elégtétellel): No ezt sem nekem mondták .. . Lola: Csillapodj — felvered az éccakát. Forbát: Most az én ezer megcsalt éccakám nyöszörög a szivemen, mit bánom én a más nyugalmát? Mit bánom én? Loía: Kérlek hallgass rám. Forbát (vadul): Mit akarsz? Lola: Kérd, amit csak akarsz, én mindent odaadok neked. Forbát: Mi az a minden? Én többet akarok, mint a mindentLola: A forró csókjaimat adom, mint még soha. Forbát: Többet akarok, még többet. Lola (aggódva): Hát mit akarsz? Mondd már? Forbát; A legtöbbet akarom. A .legeslegtöbbet!! . . . Lola: Odaadom neked — csak . • . Forbát (ordítva): Igen? A lehetetlent! A becsületedet tisztán, igen, azt add ide nekem, ha még tudod . . . Lola (könyörögve): No, de hallgass rám. Forbát (megfogta a nőt derékon). Lola (ordítva): Segítség! Hát nem látják? Jaj, segítség! jani (Miklóshoz): Tessen már felszólni. Ebből baj lesz! Miklós (a szin közepéről): Lola! Lola! (Torkaszakadtából:) Lejössz már Lola?!! (A szavak í et fúródnak Forbát füléhez, világos előtte minden, a nagy viaskodásban elveszti az egyensúlyát, a nő még a karjaiban van, de már nem védekezhet-) Forbát (lenéz): Hogy lejön?! Persze hogy le. — Igen, igen, (rikácsolva) jön már. Igazgató ur! Jön! Most! Igazgató ur! . . . Most jön! . . • (És féiöriüten kiengedi Lolát a karjaiból. A nő iszonyú sikollyal a domb háta mözé zuhan a szakadékba. Forbát lenéz és megdöbbenve motyogja:) Igen, igen, már jön, ion- (Mint egy talált állat félóráit:) Nem, nem, jaj! Nem! Nem! Nem! (és összeesik a 'nyitott verandán). (M'klós és Jani dermedten álltak és a zuhanás irányában iramodnak. Ug37anakkor éles villámlás cikkázik, majd hata’mas dörgés csattan el és rögtön utána megkoppannak az első cseppek.) (Függöny.) wwn Felszakadó emlék Valahol egy dohos pinceajtó mégis nyitva maradt Nein sütkérezhetek a napon nyugodtan, Oh uj szerelmem, nyugalmam ragyogó sátora, csiicskéid nincsenek jól lefogva, a pinceajtóból betör, beront fényedet bontani a homály. Oh, én zátonyra futott hajó, ki vészíhozó emlék-málháimmal sohse tudok rakpartra vergődni, jaj, babonás éjjel, melyen úgy kelsz fel a szívem fölött gyilkosán, kevélyen, mint a hold, mely néha. mint éles acélpenge olyan az égen. Jaj babonás éjjel, melyen úgy kelsz fel a szívem fölött mint fenyves fekete erdő, félelmetesen, komoran, scíéten s hiába feszítem magamra uj szerelem sátrát, Te vársz reám a halál-kapujában. Szenes Erzsi. A szemüveg Irta: Színi Gyula. A finom, ideges kezű kritikus fáradt és unott buzga'ommal ült a nézőtéren a zsöllyé- ben. A színház, ahol kötelességből volt jelen, abban az időben a legunalmasabb fészek volt és a kabarékban vicceket faragtak róla. Bódog István .alig törődött az előadással. Égy daraot ad'ak melyben egy kissé megörgedett Bon Juan kétségbeesetten veszi észre, hogy szerelmi sikerei egyszerre megszűntek. — Mily ostobaság! — morgott magában Bódog István és nercröl-nercre lankadt f'- gyelme a darab iránt. A közönség érdeklődése is megcsappant. Műiden ki boldog volt. tifkor a felvonás vege közeledett. A függöny legördülése után Bódog a szomszédos vendéglős, aki titkos drámaíró volt, mind’g nagy tisztelettel közeledett a kritikus felé. — Nézze csak uram — szólt a kritikushoz — ott szemben a falon villamos jelzőha- rangot cs náltattam. Ez mindig pontosan jelezni fogja, mikor kell visszasietni a színházba. — Helyes, helyes — dünnyögle a kritikus. A vendéglő meglehetősen üres volt, csak a szomszéd asztalnál ült egv _ feketeruhás, gyászfátyolos nő. A kritikus erősebben megnézte a nőt. ak; ebben a pillán a. bán föl is á'lt és egyenesen Bódog felé közeledett. Megállt előtte és szólt: — Jó estét, István! — Bocsánat. — szólt a kritikus zavartan — kihez van szerencsém? A nő visszavetette a gyászfátyolt. — Nem ismer meg?... Izolda vgyok. A kri.rkus vissza,hökkent. — És gyászruhában? — kérdezte. — Aáeghalt a fériem — felebe a nő. — Fogadja részvétemet.. Foglaljon helyet. Izolda és beszéljen... Izolda leült és az arca szabadon maradt. Bódog bágyadt és sápadt női arcot látott maga előtt. A nő szemhéja feltűnően vörös volt, keskeny orrahcgye és c'mpája piroslott Olyan bánatos volt. hogy már szinte nevetségesnek látszott. István alig ismert rá Izoldára. Az asszony sírva fakadt. — Csillapodiék. gyermekem, — szólt hozzá Bódog. — Nagy csapás érte önt. látom. de nincs olyan szomorúság, amelyre az idő ne hozna vigaszt... Attól ne ijedjen meg asszonyom, ha esetleg támaszát veszhette el a férjében... Itt vagyok én!... Ne félien. amig engem lát. Van egy barátom, aki besegítheti önt a... Az asszony ezekre a vigasztal szavakra kezdett el csak igazán zokogni, bárhogy igyekezett is zsebkendőiébe rejteni köny- nyei vízesését. Bódog, hogy a fá'da’om túlságos árját megakassza, egv pohár sört áhított az asszony elé és rábeszélte, hogv Így ék belőle. Íz oki a az a'kával éop csak megér hitette a poharat és igyekezet! mázát összeszedni. Végre a kr'tikns arcába nézet* és szó’t: W”ái’ lm ma "a tudná mennyit szén-' vedtem! Haláláig ápoltam férjemet, mert .isztességes asszony vagyok és nem tudtam kegyetlen le-rjni egy beteg emberhez, ped g nem éreztem iránta egyebet, mint hidegséget. Már évek óta, bár egv fedél alatt éltünk, nem volt semmi közünk egymáshoz. A k'törő vallomásra Bódog feszengeni kezdett helyén. — István — mondotta Izolda — el kell magának mondanom mindent, amit tíz év óta magamban rejtegetek. Elkövetkezett a pillanat. mikor föl kell világosítanom magát, aki talán legtöbbel, szenvedett ebben a dologban,.. Bódog elméjében úgyszólván egy pillanat alatt vég gszáguldott minden érzés, ami egykor Izoldához fűzte. Izolda sohasem volt szép leány, de megvol. benne az, amit nőben a férfi legtöbbre becsül; a nőiesség, az érzelmek finomsága, a mozdulatok üdesége. a szem beszédes és mégis tartózkodó őszintesége. egyszóval az az illat, amelyet a igazi nők még hervadta n sem vesz kenek el. Bódog megtalálta' Izoldában azt a nőt, akit oltárképül választhatott magának. De Izolda, mintahogy az „oltárképekkel44 gyakran megesik, máshoz ment feleségül. Ez a csalódás beteggé tette Bódogot, de egyszersmind költővé is avatta. Boldogtalan szerelme kiváltotta belőle a gyöngyszemet, amely revét huszonnégy éves korában országos hírűvé emel.e. A „Topáz44 című verskötete volt ez. Bódog két évio- v:selte költeményetek nimbuszát, mint egy szomorú, fiatal Isten Az öngyilkosság gondolata mindenhova elkísérte. Itáliába, Görögországba, Egy'p'om- ba. m'ndeniivé. hová feledés és szórakozás végett menekült. Az idő a.zonban mégis ;ó orvos és két év után, egy csöndes nílusi éjszakán, mikor Bódog egv hat évezredes egyiptomi snii!a tövében elgondolkozott, az élet és chadal vágya elemi erővel tört elő belőle. És minthogy némely fáraó egyetlen eszméjének szentelte életét, Bódog is elhatározta, hogy minden emberi erejével piramist épít magának, hírnévből és dicsőségből és onnan fog szembeszállni a kegyetlen, gőgös növel, ok’ földönfutóvá tette. Másnap visszautazott hazádba. 1 De a régi helyen, n megszokott fővárosi környezetben lassankint és észrevétlenül újra kishi.üvé lett. Most már nevetségesnek, kivihetetlennek találta n:lusi tervét. Megokosodott. meg.iózanodott, a régi tüskét már csak ritkán érezte és arányla? fiatalon eltemetett magában egy költőt, ahogy Sainte- Beuve mondta magamagáról- Kritikus lett belőle, dicsőségből ped'g robot, kenyérkereset, életharc. mes.erség.' unalom, közömbösség. Megöregedett és nem kellett voltaképp senkinek, de neki sem kellett már senki... És mosd, annyi év után, amely alatt a Dunán kiszámíthatatlan sok viz folyt le. anélkül, hogy az emberi élet általános balgasága alapjában véve megváltozott volna .. ■ most, mikor Bódog már túl volt ábrándokon, küzdelmeken, tnl volt egész ifjúságán.... most eléje állt Izolda. — Pokol volt az életem. — zokogta az asszony. — Már rég elpusztítottam volna magamat, ha ifjúságomból a lelkem mélyén nem maradt volna meg egv •.. „topáz44. Ez volt a talizmán, amely védett, megerősített. Minden óra. minden perc vájkált bennem... És ha csúnya lettem ... — Izolda — sietett közbevetni a kritikus —, maga az én szememben sohasem lehet csúnya! ... Az asszony boldog volt és most már élénkebben, szinte vidámabban folytatta: — Gyakran gondoltam arra, hogv irok magának, de nem tettem, nem tehettem. Egy nőnek a helyzete rettenetes. Nem árulhatja el amit a szive érez. Várnia kell. mig a másik is megmozdul, vagy legalább is jelt ad... és maga ezt a jeladást nem kereste . •. Izolda mélyen a Bódog szemébe nézett, de a kritikus lesütötte szemét és nagy zavarában a szemközt levő falra vetette, ahol a szünet végét jelző csengettyű volt. Ha a vendéglősnek ez a kitűnő találmánya megszólal. akkor Bódognak ürügye lett volna a gyors távozásra, amire vágyott. A cscngety- tyii azonban meg sem moccant. — Nem felel? — kérdezte Izolda a kritikustól és szivében gonosz sejtelem támadt. Ö is a csengettyűre nézett és kezdett mindent megérteni. - Talán fárasztom? szólt Izolda. Bódog „nem“-et bólintott és megint vágyva nézett a csengettyűre. — Észtelenség volt — mondta Izolda —.
