Prágai Magyar Hirlap, 1925. december (4. évfolyam, 272-295 / 1015-1038. szám)
1925-12-20 / 289. (1032.) szám
& Vasárnap, december 20, . ......gJt_ ■ Éh mr ts ItótelBd IMI '^{,2! <vsC,%3 $ «uia|d. Pl. «rnui CZÖStfí€í?IÍI ■. p*^raíjg, [inüflssKöS. 330J> Magyarok részéro 5u/o áranfredmOny. nyal teliteti belekor. Hormidas házában él egy noszemély, Froumence. a szolgáló, — a szolgáló, akit a fösvény Hormidas nem tartott valami jól soha, Prolimence, a valóságos nő Hormidas életében, akiről a fösvény úgy tudta, hogy hozzáhuz és öt szereti. De most, a darab utolsó és legerősebb jelenetében, Froumence vállalkozik arra, hegy megnevet teti a beteg rí ormi 4a st; olyan tréfát fog produkálni előtte, mire a halottak is nevetni kezdenek. S az ámuló beteg elé citálja Muscart, a félkegyelműt, a falu szégyenét, a bolondot, — „nézzetek ide“ — mondja, — „én Hormidas mellett éltem, de ez az ember az, akit szeretek!“... S lehajol hozzá és megcsókolja. Hormidas erre csakugyan nevetni kezd. Óriási elcsodálkozással1 nevet ezen a bolond jelenéten — Froumence és Muscar szeretik' egymást, ki hallott már ilyet? — s addig nevet, amíg rájön, hogy ez a bolondság nagy igazság; akkor aztán át is neveti magát a halálba. Hormidast megölték arany belei, s Muscar, a bolond, értelmetlenül és ijedten húzódik meg az izgatott emberek között Froumence szoknyája árnyékában. Ha szabad ebben a kötetlen költeményben „tartalmat*1 keresni, amit egy szinlap hátára lehetne nyomtatni, úgy ennyi lenne az. Ez a vékony mese ürügy Cromimelyncknek, a költőnek, arra, hogy szívből elmondjon mindent az életről és a halálról, ami a szivén fekszik. Pieter Brueghel képeire emlékeztet a hangulata ennek a darabnak, Crommelynck nagy honfitársára; valami kicsattanóan egészséges és fogh.atatlanul elvonatkozott, álmodozó jelensége Crommelynck. Sök olyikunk sorsa Üres a tarisznyád, bujdosó pajtásom. Az enyém is úgy van. Kacagjunk egymáson. Álljunk meg egy szóra nagyok küszöbénél... A te szavad bátor, hátha kegyet kérnél? íveld a derekad, a fejedet szegd meg. Megtelik a szerdás. — Tenném, de nem enged. Olyan a gerincem, mintha szikla volna, Fejem égnek feszül, mint a falunk tornya. Hát eb ura fakó! Maradok, ki voltam. Nagyurak küszöbét sohasem tapostam. Megyek a farkassal, halott erdőn hálok. Majd elaltat egyszer az átszeli árok. Sáros! Árpád. 1 Arzén Irta: Herczeg Gábor. Végtelen, fehér lepel borította a havasokat. A hegy oldalán az ordasok bőrig lesoványodva, behúzott farokkal egész az erdő széléig merészkedtek s villogó, mohó szemmel néztek le a kis falura. Pedig ott lenn sem volt nagy a bőség. A fűrésztelep szegény munkásai képezték a falu lakosságát. Néhány vakolatavesztett viskó, pár vézna kecske ez volt minden. Az egész falu életét a gőzfiirész sivitó hangja szabályozta. Ez a kísértetiesen búgé;, maid szirénaként fütyülő hang szólt reggel hattól este hatig s hipnotikus erővel sorvasztotta ei a lélekben az érzést, az agyban a gondolatot. Az erdőmester ék, a jegyző, meg a pár hónap előtt odavetődött orvos: ezekDŐl állott a telep s egyben a kis falu intelligenciája. Kinzel doktor már odaórkezte első hetén kijelentette, hogy ha sokáig itt ke'l maradnia, inkább felköti magét. Hogy miként került a faluba, arról senki sem tudott biztosat. A jegyző is csak annyit mondott, hogy alapos oka volt rá, jóidőre eltűnni az emberek szeme elől. A községi postás, aki minden héten egyszer hozta föl a postát (akinek sürgős volt, annak le kellett mennie a községbe), különös, sötét dolgokat hallott az orvosról, de biztosat ő sem tudott. A. városiak mesélték... Kin,;el doktor hariuiachaíéves volt. Ha arca nyugodt, komoly volt, csak huszonötnek látszott, de ha nevetett, akár ütvennek is. A nevetése förtelmes volt, arca csupa ferde, idomtdan ránc volt. s ajkai mögül kisárgíllottak a szabálytalan, görbe fogak. Egy éhként meglehetősen bőbeszédű és szangviníkus ember létére valóságos felfrissülést jelentett a- erdömestériknél. Azt mondta az asszony: — Te, János, ha ez. az ember nem ion közénk, ma hol Kii? már a beszédet is elfelejtettem volna. Az igaz, 'fő: mi János kevésszavu, csöndes embe: volt. Napim.ott ballagott az erdőben, a szótlanul dolgozó munkások között. A foglakozás minden emberi': ráiitl a bélyeget 1 ordái Jánosnak a szavát ritkán lehetett hallani.' de azért szerettek, b:. mm T: (.'.Jepen. Olyan ökle volt. hogy egy medvét tudott volna vele letaglózni, Ue . ti i bt rí, ál. még ,o!ia egy ujjal meg nem u,yU. A felesége a községből való lány volt. A tiszteletes lánya. Még most is szép volt. Fiatal. És a lelkében állandó lázadás forrott a magány, a minden változatosság nélküli élet ellen. A férjét imádta, mikor hozzáment. Hanem a szerelem vörös lángja lassan kialudt s a csöndes gyűlölet epezöld parazsa maradt hátra. Aztán jött ez a Kinzel doktor, aki sok furcsaságot beszélt össze. Az orvos ügyesen, alattomosan dolgozott. Nem sietett, minek? Hisz itt m n- denre oly rettenetesen sok idő volt... Gyakran emlegette, hogy egy év múlva már visszamehet a városba, a munkásbiztositóhoz. — Ez itt nem élet Itt meg kell gebedni. És főleg nem asszonynak való. Az asszonynak város kell. Emberek, társaság, zene, tánc .. Fény-s utcák, meleg szalonok, csillogó báltermek.. Kint meg sivitott, búgott a hipnotikus gőzfiirész... Az orvos meg beszélt, sokat, meggyőző- !eg s még friss aggyal, erővel... Egyszer aztán azt mondta az asszony: — Igen, igen... Hanem János? Ekkor inar szótlan, titkos szövetségben állottak az akadály, a férj ellen. Az orvos nyugodtan felelte: — Azt bizza rám. — Leüt mindkettőnket ha megtud valamit. — Az én fegyverem erősebb az 6 öklénél... Közel hajolt az asszonyhoz és rekedten, suttogó hangon mondta: — Arzén. Az asszony előbb hallani sem akart róla. de az ő magánosságban elfásult lelke nein volt ellenállásra képes. A gőzíürósz rég elkábitotta s kiszívta leikéből az utolsó csepp erőt. AZ orvos azt mondta, nincs mitől félni, ö állítja majd ki a bizonyítványt, szívsz Jlnidés. agyvérzés vagy valami hasonló s másnap mindjárt elföldellk. Tordai János meg ezalatt lent dolgozott a telepen reggeltől estig. A vacsoránál keveset beszélt, legtöbbször semmit. Csak nézte, nézte az asszonyt. Nyugodt, egyszerű, figyelmes nézéssel. Mint ahogy a juhász órák hosszat elnézi a nyáját. Az asszony eddig semmi különöset nem -talált ebben, szinte észre sem vette, hanem most felfigyelt. Félni kezdett, ideges lett Mit néz rajtam? Mit bámul? Miért mered rám oly kutatókig, szótlanul? . .. ~ Talán sejt valamit? — gondolta az aszszony. — Talán én árultam el magam. Vájjon másként viselkedem, mint ezelőtt? Remegve várta, hogy megszólaljon a férfi. Oh, csak beszélne, hogy tudna védekezni. De ez a hangtalan vád... ez elten nem lehet küzdeni!... Talán mindent kiolvasott a szeméből? Jaj, csak már mondana valamit! A férfi ekkor megszólalt: — Az éjjel megint lejöttek a farkasok. A gép-1 mester két kecskéjét vitték el. Erre az asszony megnyugodott. , leltek a napok és még nem történt semmi. Csak az asszony érezte, hogy valami nagy nyomás, feszültség kínozza s az idegei megőrülésse! i fenyegetnek. Nem, ezt nem lehet kibírni! Most már ö sürgette Kinzelt: — Gyerünk, végezzünk, különben ón pusztulok el. Ekkor előbb kisebb adagokat adott az orvos ' az asszonynak s az erdész naponta arzénos kávét ivott. Az orvos ezidőtájt gyakran ellátogatott hozzájuk, esténként is, amikor Tordai otthon volt. Figyelte a hatást. És bosszankodva mondta az asszonynak aztán: ' — Hihetetlen .. Medve, valóságos medve! Az asszony vergődve, zokogva könyö.göt: az orvosnak, vessen már véget. — Hiszen úgyis te állítod ki a bizonyítványt ...és másnap eltemetik... Én ezt nem birom tovább! Én — A raktárháznál állottak. Az asszony rémülten hallgatott el. — Mi az? — Pszt! Nem hallod? Itt valaki jár — súgta az asszony. — Nem hallok semmit Tévedtél. Ideges vagy. De azért elmentek onnét. Másnap az orvos odaadta az asszonynak a halálos adagot. — Jól fűszerezett levesbe kell keverni — mondta az orvos — akkor nem érzi az izét! * A következő nap épp vasárnap volt. Tordai azt mondta, ki sem mozdul a szobából. Kissé fáj a feje, ugylátszik meghűlt. Odakint nagyon hideg vau, tizenhat fokot mutat á nömérő a fagypont alatt. Az asszony kiment a konyhába oroszlevest főzni, külön Jánosnak, mert ő nem szerette a 1cEgyszerü történetek A véletlen dolga Kelemen az erdő árnyas útjait járta. A város már messze maradt mögötte, minek következtében egyre közelebb ért a kis faluhoz. A feleu-ton megállóit és hirtelen elhatározással vadembenkedni kezdett. Lefeküdt a fűbe cs hangyákat nézegetett.. Á hangyák részint a saját életére, részint az irodai irodátok táncoló betűire emlékeztették s az emlék ez é s elk e d v e ti e ni tetteA zsebéből revolvert vett elő. A revolver semmiképpen sem szolgálhat komoly ijedtség okául: pl éhből készült riasztó revolver volt. Délután vette el Kelemen a fiától, aki a fülébe du-rrántott vele, amikor álomba merülve feküdt a díványon. Kelemennek is tetszett a tréfa, de apai pozíciójának a megőrzése céljából kénytelen volt a teklníély- föntartók régi eljárásához folyamodni: pofont adott és elvette. Az ut közeli kanyarodójánál két ember tűnt Kelemen szemei elé. Azt hitte, hogy két jóbarátja. Villámgyors elhatározással viccre szánta el magát. Beugrott egy fa mögé és tapasztalatlan utonállók ügyetlenségével úgy elbújt, hogy maga se látta a megtámadan- dókat. Mikor odaérkezésüket megérezte, kiugrott eléjük és harsogva kiáltotta: — Pénzt, vagy életet! Rájukfogta a pisztolyt s mint az ilyen esetekben előálló testi elváltozás megjelölésére mondani helyesen szokták, leesett az álla a meglepetéstől. A két ember nem a két barátja volt. hanem egészen idegenek. Ijedelmük tanúsága szerint vásárra igyekvő, pénzes falusiak voltak. A két ember egészen idegen volt és Kelemen eljárását komolyan vette. Rémülten emelték föl a kezüket és szabályosan kezdtek reszketni. Kelemen megszégyenülten tartotta kezében a pisztolyt és mondani is szeretett volna valamit. Ehelyett bocsánatkérőn, kedvesen és pironkodva mosolygott s csak eny- nyit tudott kinyögni; — Pardon! — Pardon! — mondotta és gyorsan el- oldalgott. A két ember bámulva nézett utána. Fölemelt tenyerük is sokáig a levegőben csodálkozott Kelemen után. Kelemen később megállapította, hogy a helyzet épp annyira volt mulatságos, mint amennyire komoly. Lehetne ugyan hivatkozni a pisztoly játékszer voltára, azonban Kelemen lába alatt jókora dorong hevert, amelyben meg is botlott, de amelyről sohasem tudta meg. hogy az ő érte hajló mozdulatát sikeres közreműködéssel készségesen hálálta volna meg. Egy dorong még a technikai kultúra korában is sikeresebb fegyver, mint egy riasztó-revolver. Kelemen eddig mosolygott, ezentúl haragudott azon, ha valaki a „véletlen doígá“- i ól beszélt neki. A véletlennek semmi dolga sincs az ember életében, azt tartotta. Az Első Elhatározás akarata történik mindenben. Akiknek nincs szemük meglátni ennek a legfőbb hatalomnak a jelenlétét, csak azok vest. Meg vaddisznótokat áfonyával akart ebédre s az öreg cseléd nem érti a finomabb ételek elkészítését. Amikor bejött a konyhából, azt mondta a férfi: — Gyére csak ide, Jolán. Az asszonyon borzongás futott végig, de odament hozzá szó nélkül. A férfi ott ült a kerevet támláján, csak úgy félig. Két hatalmas tenyere közé vette az asszony fejét és figyelmesen nézte. — Ei vagyok veszve! — gondolta az asz- szony. Nem birta magát tovább türtőztetni, kipattant belőle: — Mit nézel? Mit akarsz? Tordai csöndesen felelte: — Azt nézem... hogy már itt van egy ősz hajszál a fejeden. És odavonta magához az asszony fejét, megcsókolta s odaszoritotta az arcához. így, arc az arcnál folytatta lassan, egészen halkan, nyugodtan: — Látod. Jolán ... te meg is feledkeztél róla, ma vagyunk tiz éve házasok. Tiz év... itt iöl- tortiik el a hegyoldalon, Isten háta mögött, szinte a farkasok között. Itt élted le mellettem a fiatalságod. Jó asszony, derék élettárs s most mar itt az e’ső ősz hajszál a te fejeden is. Együtt cammogtunk az életben mint fiatalok s együtt is fogunk mi már megöregedni ebben az életben. Az asszony feszült idegeit összerázta ez a váratlan epizód. Igaz, igaz .. ma van tiz éve! Hirtelen elfutott egy pár régi kép a szeme előtt, pár újraéledt emlék ... Nagyon feszült idegei. íelvertük a szivét a torkába s veriték ütött ki rajta az erőlködéstől, hogy zokogását visszatartsa. A férfi meg még csöndesebben, kissé szomorú clgondolkozással folytatta: — Tudod. Jolán, én sokat gondolkoztam ott kinn az erdőben ezen, meg máson is. Hogy ez az élet nem neked való *Én itt nőttem fel az erdőben, ilioí már a dédapámnak is minden egyes fa régi ióbarátja volt. Hanem le. az más. Te lent nevelkedtél a községben, meg a városban is gyakran voltál. Gondoltam, ez az élet neked nem egészen jó Te nem szóltál soha, de én ráiöitrui. Oh. az erdő csöndjében sokat gondolkozik az ember és olyankor sok mindent ütegéi t, ami nem áll a könyvekben és mégis csak ugy van... Jolán, en imad- den re rájöttem. A knidoszi nő Alost másodszor találkozom veled. Hellászban én Kythera papja voltam S Knidoszban te voltál a szeretőm . . . Tudom: a szent berekben bandukoltam Meséi szemergő, izzó nyárelőn; Égbeszökelltek sudaras platánok, Pompázva nyiltak gyengéd mirtuszok, Márványpitvarban áldoztak a lányok És ujjongtak a zengő himnuszok. Dalt ontó ajkán száz megejtő szűznek Epedt a vágy a láz, a nász után, Csilláma kéklett titkos tárnatüznek, Sugártól ittas volt a délután. S emlékezem: babérí.lk sátorából Rámperzselődöíí rébuszos szemed, Csípőd hajlásáh megfeszüli a fátyol, — Glykera volt, Glykera a neved . . . Én ifjú voltam, görög, diadalmas S te cédruskarcsu, selymes és szabad; Reád mosolygott Kyprisz, a hatalmas, És megvetette nászi ágyadat. Mint tubarózsa gyöngykötésü száron Pihentél büszke, érces mellemen, — A zászlód voltam, nagy sapphói álom S Menandrosz volt a nevem . . . Most másodszor találkozom veled. Két Hermesz-szárnyu ezredév ködétől Fakó a lelkünk, bús, erötelen. Anakreon iiizéres serlegéből A mámort inni többé nem merem. Biborló vágyam rózsaszínre bágyadt És olykor fáj a lázas csókzene, — Nem kell emésztő, szomjas, vad imádat, Csak fáradt éjek hűvös kelleme. Fanyar vagyok s te nem vagy már megejtő Hellén leány, dalt zengő és remek, De bájadat csukott ruhába rejtő Szemérmes nő, ki vállamon remeg . . . Ha volna tán oíympi nagy mérésem, Karom és kardom fényes, meztelen, Apácaíested ős csudára készen Még rámborulna izzó éjjelen. De egykoron Glykera rabja voltam, Bóditó láng pogány oltár felett, Piros hevem kacagva tékozoltam S most Kyprisz-üző böjtök kellenek. Legyen a vágy merengő klastrom-álom S a nászunk szent, fehér vigillia, Ne légy napom, de szende holdsugárom, Szűz lányom, Lilia . . . Szeredai-Gruber Károly.
