Prágai Magyar Hirlap, 1925. november (4. évfolyam, 247-271 / 990-1014. szám)
1925-11-29 / 271. (1014.) szám
I © Vasárnap, november 29. „Franciaország történelme44 — Gondolatok BainvSle nagyszerű müvéről — I. Olyan, mint a jól megírt regény. Nem szeretek regényeket olvasni (vagy legalább is titkolom, ha kényszer hajt Rabelais-hoz és Dostojev- szkihez) s érthető is, hogy a reprezentatív modern ember, mondjuk a gépekben és a számeredmé- nyekben élő, nem adekválódik könnyen a meséhez- Mert elvégre a regény csak mese s a mese nem rögzíthető huszadik-századbeli szükségszerűséggé. Mégis, a mese-hallgatási ösztön nagy s ma is azonnal megnyilvánul, ha beleíiazudjitk a mese- anyagba, hogy valóságmag van benne s mi csak ezt a valóságmagvat keressük. A mai kor gyermekmeséi az ujságriportok, éppen azért, mert olyan mesék, melyekben valóság-mag van. A kart pour kart elbeszélések magasságáig energiában fantáziánkkal ma már nem eméllkedihetünk. (Shakespearet már nem tudjuk élvezni a kocsma- advaron, kell a „korhü“ miliő, mely legyönigifett Blúz iónka t helyrebillenti, a Harmadik Riohárdban kellenek az angol páncélosviíézek és Hamlet mégiscsak elképzelhetetlen knickerbookenben.) Az ujságriportok a kis, mindennapi mesék, — de a nagy ujságiró (a modern bistrió, a modern fabulista) nem elégszik meg kis, mindennapi mesékkel, hanem nagyot akar adni, meseciklust, Ezeregyéjszakát. Bainviile a heroikus ujságiró, mert megtalálta azt az anyagot, mely a valóság- magvas mesékre éhes modern embert a legtipiku- sabban kielégítheti. Ez az anyag pedig a riportok riportja: a történelemMinden elbeszélés eredetileg történelem volt, rnegtörténés, nem pedig történés, s a királyi udvarokban máT hajdanában is történelmi mesékkel szórakoztatták az ura'kat. Csak akkor a 'fantázia még szabadon járhatott, formálhatott, tágíthatott, szűkíthetett — ma a nagy emberi naivság elfáradása megtiltja ezt az önkényt, ellenben mást: logikát, értelemadást, célt, szükségszerűséget parancsol az anyagiba. A történelem mai meséje közelebb áh a tudományossághoz, a hűséghez, mint a hajdani, de alapjában véve ugyanazt a meseösztönt elégíti ki. Mert a histo-rigráíia más (ez eredeti adatokat akar) és Bainviile más (aki értelmet proiciál és jelentőséget fakaszt). II. A hisztorizmus egyik csúcspontja ez a könyv. A múlt fontosságának és jelentőségének legnagyobb belátása. Az elv azt mondja: ha tanul mányozzuk a történelmet, örök rugókat találunk benne s az örök rugókra ágyazott örök dolgok ringása egyazon mindörökké, — azaz, a történelemből megértjük a mát is, sőt jósolhatunk a jövőbe- Ha igy volt mindig, igy van ma is és így lészen a jövendőben. Bainviile Franciaország történelmében fedezi föl a szabálysz'erüséget, a megismétlődés szükségszerűségét és ebben modern, ebben hasonlít francia módon a hisztorizmus egyik legpregnánsabb képviselőjéhez, Spenglerhez. De Spengler germán, tehát az elvet keresi, Bainviile elleniben francia, azaz praktikus, tehát az alkalmazást nézi. Elmond s az elmondottakból a józan ész jogán következtet, anélkül, hogy bármi preHárfadal Szavakkal látszom, felhajitoui őket, mint színes üvegfiaskóit a léha vásári művész, kit keserve kerget. Én elefántcsonttornyom ablakába kiállók és üvöltök és idézlek és fúvóm vágyam aranyharsonáit. Lám, lenn a völgyben csermelyek szaladnak, kigyóvonalban, lüktető iramra s a zsíros földben földalolnak ők is. a rejtelmes és halhatatlan magvak- Könnyelműen rohan velünk planétánk; én ércben, kőben nem lelek nyomodra, szólj: hol csatangolsz? Fáklyafény világit az utón s téged elborít az este félelmetes uszálya; hol csatangolsz? Portyázó patkány surran el alattam, kit gyomra hajszol házra-házra s tarlotí vetésemen ezer madárijesztö kínoktól összetörve sir utánad. Fölpukkanó rakéták ünnepelnek! — Én várok még, mig fölvllágol tompa sugárban forró homlokod s a villám térdedre hullni kényszerít és ápolt kezed az éjben összekulcsolódikVozárl Dezső. Fehér papírlap az asztalon és melegen ömlik a lámpa zöldes fénye, egy öreg mester reszkető kezével halványan rajzolja a kontúrokat, a sarokban dermedteu hallgatnak az árnyak: egy felébredt légy zümmög az ablakon. Torkomon ráudul a szó — én most mondani, kiáltani akarom felétek: fületekbe orditom, hogy panasszal élek minden ellen: én nem bírom törvényes világtok vigyorgó nyugalmát , én szót emelek a döglő kutya mellett, kinek a minap a villamos elvágta a lábát, leveszem kalapom a háborúban elesett lovak bronzszobra előtt, megélem a költők pénzzé-tett robotolt fájdalmát, passiót siro-k a történelmek felé, leveszem a púposok púpos terhét, asztalomon az utcák festett kulisszái közt táncoltatom apró bábjaimat, miket egy örizetlen pillanatban az élettől loptam: a tetü-e-mberkéket; úgy ahogy találtam őket éjjeli utamon, füstös kávéházak játékszobáiban, lobogó szivarral, könnyes szemekkel; — a lányt, aki meglebbenti szoknyája csücskét s felkínált testéből szemei felkönyörögnek a gázlámpák piszkos fénye felé: én élem és éneklem őket — miközben fejem kezemre hajtom és nézem az uijaim közt égő cigaretta lassan gomolygó füstjét — toliam sercegve szalad a papíron — megái — s egy félbehagyott sor' fáradt kérdőjelként merevedik a lap üresen hagyott fehéren csillogó része felé . . <■ Ember Tamás. potenciát követelne önmagának következtetése törvényszerűségét illetően. így azután végigrohan ötszáz oldalon Franciaország történelmén, az eseményeket alig érinti, az anyag föltétien ismeretét tételezi föl s magyaráz, értelmez, egyetlen nagy összefüggést mutat, kezdve a rómaiak galliai hódításaitól egész a Ruhr-megszállásig, 1923-ig. Francia világosság véges-végig: nem hiszem, hogy aki ezt a könyvet átolvasta, zavartan nézné a végtelenül összebogozott francia történelmet. Nem terhelték agyon számokkal, nevekkel, hanem egyetlen zseniális lendítéssel kidobták eléjük a francia testet, rámutattak a francia államiság kialakulására s a két hatalmas történelemformálóra: a véletlenre és a szükségszerűségre. IIIMert Bainviile (nem programszerűen, hanem ösztönösen) egy irtózatos dualizmust lát Francia- ország kialakításán végigdolgozni: a véletlent és a szükségszerűséget. Véletlen volt, hogy a Cape- tingek mind józan, békés emberek voltak, de szükségszerűség, hogy mindnyájan egyforma politikát követtek. Véletlen volt, hogy a százéves háború alatt - semmi sem sikerül t, de szükségszerűség, hogy azért nem sikerült, meri eltértek a törvényszerű, egyetlen lehetőség politikájától. Szóval a történelemben szükségszerűen van egy vonal, melyet követni kell, de a véletlen határozza meg, hogy olyan történelmi személy vagy esemény kerül-e előtérbe, amely ezt a vonalat betartja vagy elveti. Például Franciaország utolsó évszázadaiban Flandria birtoklása volt a punctum saliens. Amióta Anglia leverte a spanyol világhatalmat, egyetlen politikája az, hogy Európában megtartsa az egyensúly állapotát, azaz egyetlen hatalmasságot se engedjen tulnagyra nőni. E tulnagyra növés mértéke: Flandria birtoklása. XIV- Lajos rátette kezét erre a területre, Anglia európai koalícióval leverte a napkirályt. Napóleon (a késői Bourbonok ügyes politikája után) ismét rátette kezét a kulcsra: Anglia uj európai koalíciót hozott össze, mely Waterloonál újra gjtozedelmeskedett. Közben Flandriából független ország: Belgium lett s a veszély elmúlt Franciaországra nézve. De a west- fá'liai béke mesterséges és a franciáktól figyelmesen istápolt tetszhalálából föléledt Németország 1914-ben megtámadta Belgiumot, Anglia ismét ott volt, az európai koalíció is s a győzelem is. Történelmi szükségszerűségekkel nem lehet tréfálni, tanitja Bainviile, s bizony kissé fanyer következtetéseket von le ebből a tényből hazája számára. De mi meghódoltan olvassuk fejtegetéseit s igazat adunk neki. IVBainviile könyve: Franciaország története elsőrendű, intelligens olvasmány- Először nagyszerű áttekintést ad az egyik legnagyobb nép történetéről, másodszor bebizonyítja, hogy mennyire szükséges a történelem, harmadszor örök képet vés belénk — negyedszer oly élvezetes olvasmány, hogy százszor szívesebben lapozom, mint bármily regényt. Sz. P. dr. Tanító bácsi... TanitóbácsI, jaj, nehéz a lecke. A kis elemink sürgető harangja Belémcsöndtil hajnalban fölrezzentve S én szorongok, jaj, az utolsó padba. TanitóbácsI, be szorongat újra őszült fejed, vállad a büszke s ferde, Szigorú vagy s én majdhogy földbe bújva Gyötrődöm, jaj, hogy nézzek a szemedbe? TanitóbácsI, jaj, nehéz a lecke, Történelem, száz nagy név, nagy törvények, Honfoglalás, Vérszerzödés, Verecke, Lehel, a túlvilágig győztes lélek, Remény nélkül Is halálig helytálló Zrínyi, Szondy, üdvözült hős utón, S mind rámr.éz, néz, felelnem kell, s én félek, Nem jól tanultam őket, nem tudom . . • TanitóbácsI, jaj, nehéz a lecke, S én elkószáltam kerten és mezőn, Pillangókra, virágzó füzesekre. Mély 'Hatokra ráfeledkezőn. Dél jött, s én meg nem tértem, s jött az alkony, S egy kis kenyér s marék .virág felett Ott felejtöztem a szép alkonyparton, Időm elmúlt és bukni kelletett . . . TanitóbácsI, jaj, nehéz a lecke, Éget a szégyen s vesztett háborúm. Itt térdelek előtted most reszketve, Mert csak nézel rám, nézel szomorún, Az égig ér esett, szép, hősi vállad, Homlokom a pódiumod veri, , • . TanitóbácsI. ha volna bocsánat. Jaj, csak még egyszer újrakezdeni! • . . Bodor Aladár. Töroeségbe bírunk A törpeségbe bújunk mostan. Szirmokká leszünk dús burokban S ha reánk csap a harag árja, A vihart ez a burok állja. A törpeségbe bújunk mostan. Megíapulunk kis vacok alján, Gőgünk se szökken hetyke törzsbe. Minden levelét leforrázzuk, Még mielőtt napfényre törne. Gőgünk se szökken hetyke törzsbeA fény elptt lehunyva pillánk, Bekötöttük kívánó szánkat. Aszkétahltnek zsoldosai, Példázzuk a ki nem nyílt ágat. Bekötöttük kívánó szánkat Őrizzük egymást jóságlánccal. Erőnk ne sejtse soha senki. Bimbóba rejtett fehér szirmok, Kis vacok alján jó pihenni összesimulva, észrevétlen. Tamás Lájos. Forgószél Irta: Sebesi Ernő I. Körülbelül huszadszor mesélték már egymásnak ketten: züllött, vén figurák, mindazt, amit az életük külön-kiilön beléjük hazudott. Egy-egy kudarcot még elejtettek, egy-egy sikert é-s napsütést még felszineztek, a lényeg mégis változatlan maradt. Maradt a két figura, ahogy a tövises keretből kilépve, mint két ütött-kopott, alkohrl- szagu festmény bámultak bele a dolgok holt szemébe. Itt, körülötttük minden ö érettük lélegzett. A korcsmáros, aki krétával rótta fel az ajtófélfára a tartozásukat és a cselédleány, aki minden ok nélkül túlsókat forgolódott az egyik körül; főleg a bogaras, vén festő vonzotta ezt a kicsattanó egészséget. A másik ezt irigy szemmel nézte, de a kaján és megkésett kívánságát a snapszszal hütötte le. Ez volt a harangozó. Nem falusi szerzet; nagyvárosok tornyairól szálit el a fiatalsága ■gyászmisék komor harangozásn hullámozta agyon jókedvét. Most megint csak ezt mesélte. — Hogy másvalaki, holmi zöld taknyos, húzza el nekem a halálharangot? Hát azt már nem! Nem hagytam magam és idejöttem. — Hát te akartad magadnak megkongatni az utolsót? — Csak is! Már miért ne én? Eleget húztam másnak, idegennek, ismeretlennek, koldusnak és cifra népnek. Nem hagyom magam!! Most felkapta a kis poharat. Kocintottak. A festő leereszkedően tegezödött vele. Ehhez — úgy gondolta — joga is volt, mert ö fizetett mindig. A korcsmáros megvetéssel pöfékelte beléjük minden dühének és álmosságának nehéz és heves füstjét, mert már későre járt. Künn julius hasalt a gőzölgő alkonyban. — Dolgozni kéne — mondta a festő minden meggyőződést nélkül. — Az ám, — helyeselte a harangozó és erélyesen kopogott az asztalra. A korcsmáros most felzökkentette összetört testét fáradt álmából és újból italt tett az asztalra. A kréta félfehéredett a reszkető kezében és kétszer rótta fel az Hóka árát. Mert úgy gondolta, hogy az elébb elfeledkezett róla. — Meg kell mutatni azoknat ott, hogy te is itt vagy. Hogy még nem harangoztak be neked — Nem lehet már. Ide nézz a kezemre. Látod, hogy reszket? És a szemem? Hogy táncol! — Mert nem dolgozol pajtás. Holnap korán fogsz kelni és neki látsz. — És újból koppant az asztal. A korcsmáros már csak a cselédlánnyal küldte hozzájuk az áldást. A festő talán először nézte meg közelről ezt a leányt. Keze végig szánkózott a cseléd istái!ó- szagu szoknyáján. Valami szolid káromkodást lökött ki a száján. A cseléd kikerülte a további érdeklődést. A két öreg már a pohárkát csókolta fenékig. Megérezték, hogy mára ez elég, ez az utolsó. De a festő még csettintett egyet. A harangozó az italra gondolt, de a festő leintette. — A leány. A nő. Ez az! És felkurjantott, közbe a pohárkát a lámpába hajította. A korcsmáros most újból fölkelt, mert már a padra dűlve várta a távozást. Gyufát gyújtott és felrótta a lámpa árát. És az üvegét tetejébe. Szitok és neheztelés nem esett; tudta, hogy művésszel van dolga. Hiszen ő csomagolta be tegnap a vásznat a kiállításra. II. A két öreg egvmást támogatva diilöngött az éjjeli szállás felé. A festő felkérdezett részeg szemeivel a tétova csillagokhoz. Egy-egy lehullott csillagnak ki akart térni, de a harangozó, aki jobban bírta az italt, kinevette érte. — Szaladj csak a palettámért. Lefestek egy ilyen hulló csillagot. A harangozó hangos röhejjel zavarta meg az együgyü csöndben álmodó fa'ut. — Lefested a csillagot? Mikor hull? Hát azt is lehet? — Csak a szimbólinm miatt akarom. Tudod is te, mi az a szimbólinm? Honnan is tudnád, te paraszt?! Te harangozó! — És torkos zakód fából viszonozta iménti gúnyolódását. A harangozó le volt törve. — Szimbólinm, szimbóHum — mosolygott berúgott ajka és sötéten nézett maga elé. — No nem kel! azért sírni, öreg pajtás. — A festő ráölelkezett a harangozó vézna válla köré. — Hát ezt érdemiem meg én tetöled? Hogy leszidsz, mint egy parasztot? Hát paraszt vagyok én? Én, aki betéve tudom az összes litániákat harangra és harang nélkül is?! Most már egy árok partján nyúltak el. Mindketten a csillagokat nyalták kíváncsi nyelvükkel, mely nyitva felejtett szájukból lengett ki. Friss szellő legyezte őket. A festő fáradt karjával belc- kuszáilt a szélbe. — Mit akarsz a kezeddel? — A harangozó megszelídült. — Mit akarsz a széltől? A festő nagyot sóhajtott. — A szél, a szél. — Csaknem áhita-tosan mondta ki a szót. — Hogy mit akarok tőle? Mindent és semmit. Most már semmit. A harangozó elcsudálkozott. — Úgy látszik, nagy paraszt vagyok ma este, ha semmit se értek. Hát mondd meg! — A szél a siker, a hír, a dicsőség, a részegség. — A szavak petyhüdt ívben potyogtak le a szájából. Orra titkos távlatok felé szaglászott. — A szél? — kételkedett a harangozó. — A mámor és a láng. Igen. Minden a szél. Amely jön értünk. A harangdzóban pedzések élénkültek az értelem villanásával. — És ha elmegy? Mert a szél el is megy. Mondd, hogy érted pajtás ezt a nem-tudom-mi- csodát? A festő élénken nézett a harangozóra. — Eltaláltad, a szél elmegy, a slkeT itt hagy. Engem is itt hagyott. Örökre. Örökre hagyott itt... A harangozó most elkomolyodott. — Már mért hagyott volna itt? A szél elmegy, de az uj megint csak megjön. — És felragyogott a szeme. A festő sikereire és meghalt dicsőségére emlékezett. A kudarcait is felidézte. És hirtelen valami forgószél bolondos iramát érezte szemei előtt. Egy pillanatra egy ballerina szédítő keringése csapott ide felzaklatott víziónak. A harangozó megrendülve nézte a festő elváltozott arcát. Ilyennek még sose látta. Nem is mert hozzá szólni. A festő eltakarta a szemeit. — Pajtás! — ujjongott ki a hangja, — láttál már forgószelet errefelé? A harangozó megdöbbent a kérdésen, de azért igent mozgott a feje. A festő nem látta a feleletet és újból felkérdezett. A harangozó zavartan rámondta az igent. Most felpattant a festő. — Akkor megtudod, mi az a siker és a hírnév. Mert megfogom mégegyszer. Holnap kijövünk ide, hajnalban és megfogom az ecsetemmel a forgószelet. Mert a siker olyan, mint a forgószél ránk kacsint, ránk fuj. de aztán eliramodik és a •i semmibe száll. De megfogjuk. Lefogom én. Meglátod! — A bakter állt eléjük. A két öreg szótlanul, mint akit megbántottak, hazakotródotr. Otthon se szóltak egymáshoz. A festő egész éjjel.a hajnalt leste. Künn szolgálatkész meleg szél csavargott. Virradatkor behajbókolt a szellő a nyitott ablakon. A festő fölkészült. A harangozó is. III. A templom alján másnap ott meredt rá a csodálkozó falura a festő elhanyagolt állványa. A harangozó büszkén leste a festő minden mozdulatát. Már ott sorakoztak a kréták mellett a színek fura összevisszaságban. A festőt alig ismerték meg. Széles karimám kalapja beárnyékolta arcát, mely szigorúan nézett az útra. Szemei a forgószelet keresték. Egy kis szellő felborzolta a haját, az állvány is megingott, de a forgószél még nem jelentkezett. A harangozó szinte megbüvöl- ten nézett az útra, ahol a forgószelet remélte. Most hirtelen intett a festőnek. A felvégen csakugyan valami porfelhő tornyosodott fel. A festő egy pár éles krétával megsebezte a kífeszitett vásznat. Néhány falusi gyerek önfeledten fel- vigyorgott. A harangozó lepisszegte őket, közbe titokban felhajtott egy lapos üvegből. Erre újabb röhögés merészkedett ki a gyerekekből. A festő egyre nézett a távolba s kontúrokat rögzített a vászonra. A harangozó most dühösen nézett arra a távoli pontra. Egészen halkan mondta, csak önmagának szinte: — Már elszaladt. Talán utána kéne menni. A festő meghallotta a figyelmeztetést és dühö- , sen ledobta a ceruzákat. A gyerekek újból felröhögtek. A festő rájuk dobta az állványt A kölykök most már messziről nevették a két furcsa öreget. — Uána fogunk menni. Igazad van, harangozó. Gyerünk. — És a forgószél után loholtak. IV. Delet harangoztak. A festő holtfáradtan dűlt az árok hátára, a harangozó valami irigy nézéssel utasította vissza a kezdő és ügyetlen falusi harangszót. Ránézett a niég kifeszitett vászonra amelyen csak pár kusza vonal felelőtlenkcdett. Sehogyse tudta megérezni azon a vásznon a forgószélnek a lehelletét. A festő látta a harangozó részvétét. — Nem baj, harangozó. Így is jó. Az a forgószél se az igazi. Nézd meg közelről cgvszer és meglátod, nem szél az, tiein is fénylő szárnyak a meztelen hajnalban, amit ug>is hiába várunk, nem is valami lázas, bolond lebegés, csak por. piszkos
