Prágai Magyar Hirlap, 1925. november (4. évfolyam, 247-271 / 990-1014. szám)
1925-11-22 / 265. (1008.) szám
Tasámap. november 27. ffj A PRÁGAI MAGYAR HÍRLAP IRODALMI MELLÉKLETE Vége a fiatalságnak Kicsiny külváros. Ősz. Sötét sikátor. Rongyolt akácsor. Sárban ballagok. A szél akácot ráz, avart kavargat, csövei veri végig a kabátot s a széles kalpagot. Egy zug-kocsmában diákok dalolnak hősien, hetykén, felelőtlenül . . . Virág-pazarló szép tavaszi bokrok, mik lomb-kezükkel tartják a mennyboltot s miken varjú nem ÜL Jő volna most kint hagyva harminc évem súlyos kabátját az akácsoron — belépni . . . vén diákként kurjogatni, asztalra szórni még ki nem virágzott, bent-lojtott mámorom . . . Ezen tűnődöm . . . s a sötét sikátor sarában végigfut egy Fény-alak, ragyog az ucca ibolyás szemétől, nagyot rikolt: „az ifjúságnak vége!M s kacagva elszalad . . . ... Tán hírnök volt... tán Tavasz-ország küldte; hogy leszavaztak, száműzött vagyok . . , Őszben bolyongjak bénult bujdosóként, a károgó varjú legyen barátom, ha lelki dér ragyog . . . Az ifjúságnak vége . . . Férfi lettem, kinek a minden-szivek sebe fáj, kinek a Iába-léptét megvlgyázzák, kinek híres barátok paroláját elküldi minden táj . . . Az ifjúságnak vége... Felelőtlen ringásnak könnyű csolnakon, habon . . Őszben bolyongok csöndes bujdosóként, míg az is elfogy és a temetőhöz elérek egy napon ... Mécs László. Adjatok kétezer olvasót! Vissza a múzsákhoz! Irta: Sziklay Ferenc Kassa, november. Mer arma silent musae, mondta a római közmondás. Talán sohasem volt annyira igaz, mint a mailt hetekben, a választási har- ook közepette. Figyelemmel kisérem negyedik éve már Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar kulturális életét. Más években ilyentájt, —- mikor kizöldült már az őszi vetés, pincében forrott az ujbor, — a városi ember is beszorult a lakása, kávéháza, vagy kaszinója egy fala közé, — megindult a kul- turmunka. összeverődtek a mtikedvelögár- dák,társadalmi és kul-turegyletek megkezdték előadásaikat. Ezidén úgy látszik minden energiát lefoglalt a választási mozgalom, bizony nagyon kevés kulturmegmozdulás beszámolója került tékába. Nem csoda. Harc volt, ellenfél. — sajnos, — testvér ellen is, a közmondást talán úgy lehetne variálni: inter urnas silent musae. A nagy választási zenebonát hivatásomnál és hivatalomnál fogva mint csöndes, objektív szemlélő éltem át. Csodáltam azt az őseröt, azt a lendületet, amit az idevaló magyar élet vett a négy hét alatt. A vezérek fáradhatatlanságát, a tábor lelkesülését és —• őszintén szólva — irigykedtem. Istenem, mikor fog a kulturális életünk ilyen lendületet venni? Mikor találunk a kulturális életünk terén olyan jelszót, ami igy meg tudja mozgatni a lelkeket, az izmokat? Mikor fogunk tudni úgy örülni valami kulturális eredménynek, mint most a politikai diadalnak? Talán soha. Talán nem is baj. A kultúra nem vásárra való, a kultúrának talán ártalmára lenne a nagydob, A kulturális eredmény -sohasem hozhat diadalt, mert a diadalos győzelem előzménye mindég mérkőzés, háborúság s a kultúra nem háború. Ha az, úgy baj van. A politikai harcok alatt felszabadultak a szenvedélyek, testvér-testvér ellen edzette szónyilait, aki nem tudja, hogy választás évadján más szótárban lapozgat az ember, mint rendes időben, azt hinné, hogy halálos ellenségek verődtek két táborba, hogy egymás vérét ontsák. A politika elválasztja a lelkeket s ha nem is kell mindent komolyba venni, ami a hordóról elhangzott, bizony egynémely élesebb vágás után csak megmarad a sajgás, akár a vivóterambeli életlen kardvágás után is. Van-e szükségünk arra, hogy ez a sajgás soká ott égjen a lelkekben, vagyunk-e olyan gazdagok, hogy ha kétfelé váltunk, két táborban maradhatunk is? Nem, és nem! A politikai harcok sajgó sebeire keH valami irt találnunk, kell valamit keresnünk ami a lelkek bomlott összhangját helyre temperálja. Mi lehet ez? A formális békekötés? Uj harcok csirája. A kimagyarázkodás? Soha végire nem érünk, mert magyar ember magyar embert még vitában soha meg nem győzött: „Egymást ugyan vérbe-fagyba, Hanem a just mégsem hagyva.'1 Itt csak egy dolog segíthet, ha találunk valami olyat, ami minden vitázó félnek egyaránt kedves és szent, aminek kedvéért nem meggyőzed magát az ember, de elfeledkezik a vélt sélelméről. És ez a valami, ami mindnyájunknak kedves és szent, ami nem szétválasztja, de összehozza a lelkeket, — a magyar kultúra. Ha ennek oltára felé terjeszti ki mindenki a kezét, a szent tűz melegítő lángjánál össze- botlik keze más mindenki kezével, az öklök megnyílnak s testvéri kézfogásba kul- csoíódnak. Vissza hát a harcok alatt hallgató múzsákhoz! Ne hagyjuk lelankadni a nagy lendületet, melyet magyar életünk az alapvétő politikai kedvéért vett de használjuk ki a nem kevésbbé fontos életnyilvánulás, a kultúra felvirágoztatására. Ha most összeomlanák energiánk s befejezve látnok feladatainkat avval, hogy ennyi vagy annyi követet küldtünk a törvény-házba, annyi lenne, m:nt megtörni az ugart, — nehéz munka volt, — de vetetlen, boronálatlan hagyni a barázdát! Talán a tavalyi vetésből k’pergett egy pár szem, kalászt is a hajt majd rajta, de abból ugyan cipó, ha telik, kenyér nem. Paris, novemberben. Hét esztendei kerteíés után nem árt gyöngéden figyelmeztetni azt a magyar pu- Jblikumot, amely igényeket szívesen támaszt a szlovenszkói magyar irodalommal szemben, írókat gusztusa szerint lekritizál és kritika nélkül az égbe emel s közben ponyvát vásárol a magyar könyvkereskedésekben., hogy hét esztendőn keresztül nem adott módot ezeknek az íróknak arra, megjelentetni a könyveiket és kiadni egy állandó revüt. Ez a súlyosan bántalmazott, emberi és politikai jogaiban sokszor megsértett, gazdaságik g leromlott szlovenszkói magyarság hét esztendeje beéri u. n. kulturestélyekkel és napilapokkal. Egyszer a vonaton egy ungvári ur ezt mondta: „Barátom, nálam is volt kulturestély a múltkor, ötven liter bor fogyott eí.“ En együtt éreztem vele, mert szeretem a bort és nem szeretem a kulturestély eket.. Az iró nem szubrett, aki pódiumon illegett magát. A napilapok nagy áldozatkészséggel állottak ezekben az években az írók szolgálatára. Felismerték a feladatukat és hálátlanság lenne nem bevallani, hogy egyedül ők adtak módot ezekben az években az íróknak némi keresetre és jelentkezésre. Tették ezt azzal az áldozatkészséggel, ami néha veszélyeztette lapjainak „ujság“-jellegét, veszélyeztették olvasóiknak egyik vagy másik csoportját, ami talán el-elmaradt, ha ellentétes világnézíetü irók tárcáját kapta a reggelijéhez. Ezért az olvasót hibáztatni nem lehet; legföljebb dicsérni bátorságukért a lapokat. De tarthatatlan helyzet, hogy az irók boros kompániák cégére legyenek és napilapok tengődő megtürtiei. Az íróknak olvasókra van szükségük. Nem elsősorban kritikára. Nem elsősorban napilapokra. Nem elsősorban kulturestélyekre. Az íróknak elsősorban olvasókra van szüksége. Ne ni éttó z- tassék vigyorogni, hogy: szóval pénzre van Visza a múzsákhoz! A kultúra szent és egy mindanny imáknak! Aki hisz 'nemzet- fenntartó erejében, hirdesse a hitetlennek, hogy a politikai nagy harc dicsősége.1 íegfölszüksége. Nemcsak pénzre, nem: az írónak szüksége van az olvasóra, mint olvasóra is, az érzésre, hogy áll mögötte valaki, aki meghal tja a szavát. Az iró olvasó nélkül vetés a' homokban. Az iró elsorvad, megfullad olvasó nélkül. Nincs életcélja, nincs létjogosultsága. A művészet nem önmagáért való: a művészet az emberekért való. * ■ Ez a sorvadó, elszegényedett magyarság sem fogja tudni tagadni azt, hogy még ma is, szegénységében és letargiájában is van, kell, hogy legyen kétezer olyan tagja, akik megengedhetik maguknak azt a luxust, azt az anyagi és lelki luxust, hogy olvasók legyenek. Ezt a néhány sort nem azért írom, hogy vádoljak, hanem, hogy áthárítsam a felelősséget . mindazért, ami történt, illetve nem történt s mindazért, ami történni fog, illetve nem fog történni, elsősorban arra a magyar közönségre, amely tűrte, engedte, hogy ezen az elszakított magyar földön az írók hét esztendő alatt koldusbotra jussanak s nem volt hajlandó vállalni egy revü és egy kiadó minimális anyagi felelősségét. Nem kívánom megtollasodott lapvállal- kozoktól, hogy nemzeti ajándékot lökjenek egy szépirodalmi lap céljaira az íróknak; nekem, nemcsak személyileg, de mint magyar Írónak (mert mi az istennyila vagyok, ha nem magyar iró? — unom már ezt a vádat — polinéziai iró vagyok? bomeoi iró vagyok?) derogál az. hogy amunkám-ri más pénzt kapjak, mint amit a munkámért fizet nekem a közönség, amit az olvasóim fizetnek nekem. De igenis joga van minden magyar Írónak megkövetelni ettől a magvar társadalomtól, hogy tegyen egy utolsó (helyesebben első) nagy kísérletet a szloven- szkói magyar irodalom megmentésére. Adjatok kétezer olvasót! Kétezer embert, aki nemcsak könyvet vesz, hanem olvas is. Majd meglátjátok, jebb, ha hat évre szól, akkor újra kell kezdeni, de amit a kultúrába építünk be-le,^ abból haszna lesz még az unokáink unokáinak is! Lehetetlen, hogy ez a magyar társadalom ne tudja delegálni kétezer olyan tagját, akik kötelezik magukat egy évig minimális anyagi megerőltetéssel megkísérelni egy nagy magyar könyvkiadócég és egy havonként megjelenő, nagy revü életrehivását. * A Könyvbarátok Szövetségét elsőrendű ötletnek tartom. Ha ebben a magyar közönségben, amelyik végre is, egy rétegében legalább, még mindig utazik, szórakozik, párisi divatlapot vásárol, költekezik, vari lelkiismeret, nem hagyja ezt az ötletet elaludni. Egy havonta megjelenő, tizives, nagy revüre van szükség — s a K. SZ.-re, mint könyvkiadóra, ami ugyancsak havonta kiadna egy legalább tizives magyar könyvet. Kétezer olvasó kötelezi magát havonta (egy évig) 20 Kc-t fizetni a K. Sz. céljaira. Ezért kap havonta egy 160 oldalas revüt s egy legalább 160 oldalas uj magyar könyvet. (Olyan „rossz üzlet“ ez az Olvasóra?) Tizenkét uj magyar könyv jelenne meg egy év alatt, tizenkét élő, uj könyv! S közel kétezer oldalán egy revtinek módjában lenne ennek az irodalomnak minden hangnemével felvonulni. * Hogy’ voltak revük és dilettánsok voltak? Persze, hogy azok voltak. Én szívesen eltűrök tíz dilettánst, ha tizenegyediknek megszületik egy iró. Hogy nincs kritikai érzéke ennek az rttrekedt irodalomnak? A kritika az irodalomnak következője, nem előzője. Először legyenek könyvek és revü s automatikusait beáll a szelektálás, kritika, értéktelenségek elhullása. Semmi nem áll messzebb tőlem, mint égy ilyen körlevél, de semmi nem áll közelebb hozzám, mint ez az ügy. Nem bírom elhinni, hogy Szlovenszkó milliónyi magyarságában ne akadjon kétezer ember, akihez valamennyire szintén közel áll. Indítsanak kampányt a magyar lapok, alakuljon Írókból egy intézőbizottság, kérjenek árlejtést a legolcsóbb nyomdától, terjesztőtől, könyörtelenül gyűjtsenek embereket, közöljék a Szövetség tagjainak névsorát a napilapokban, adjon ez a ma^ar társadalom végre, végre az íróinak szólamok és tapsok helyett kétezer olvasót. Márai Sándor. Autón Rohanunk hajrá! deres őszbe, Messze röpít a dacos álom. Száz gondolat plheg lekötve. Száguldj autóm Által a szennyen és halálon. Rohanj, repülj, a törpe gazság Hóhérarca sápadva retten. Ezer szemben lobbanok tüzzé, Vágtass autóm! S piros virág hajt a szivekben. Nekem is nyílnak titkos, égő Pünkösdi rózsák, csodaszépek. Forró tavaszt hozunk a télbe. Hallgasd autóm, A rózsaszirmok mit mesélnek? Nem fonhatom a kalpagomra, Nem tűzöm őket a szivemre. Nem az enyémek, mindhiába. Száguldj autóm . Napfényes tájról éjszakába. De szép lenne: magamnak élni, Halk csókot adni seb helyett, Harmattá válni rózsaszirmon. Száguldj autóm, Én maradnék, de nem lehet. Májusi bimbó mért is pattan Szomorú, nyirkos, harcos őszön? Ám vérmezőkön bármi messze Röpit autóm: Szűz illatát holtig megőrzőm. Léva, 1925 november 8. Ölvedi László. 2! thszer és ezüsineiEiffi 3399 Theoűor Baseh flachí. tuiajn. ii. ftrnes PralHMinilMsftfiS. Mngyarok rércére 5*Vo Árengedmény. micsoda vérkeringés indul itt!
