Prágai Magyar Hirlap, 1925. november (4. évfolyam, 247-271 / 990-1014. szám)
1925-11-15 / 259. (1002.) szám
Vasárnap, november 15. mm A pozsonyi Heurigerek alkonya Interjú a legjobb Hcuriger-szakéríövel — Ahol kilóg az Isten-keze — Saját munkatársunktól. — Pozsony, November 14. Pozsony, a kedves, barátságos város fogalma még ma is elválaszthatatlan a Heurigerektől. Az idegen, ha napokon át járja is a várost, ha minden nevezetes épületet megnézett, még mindig nem ismeri a valódi Pozsonyt, ha egy-két estét nem töltött el valamelyik Heurigerben. Mi is az a Heuriger? — kérdi a tiszteletere méltó idegen, aki azt sem tudja, mit jelent az Pozsonyban bodenstándignek lenni. Hogy erre a kérdésre méltó választ adhassak, a Heurigerek egyik legkiválóbb szakértőjéhez, Rauschan Gusztáv úrhoz fordultunk felvilágosításáért. Heuriger-szakértönek lenni nem jelenti azt, hogy valaki korcsmás, lump borivó, hanem Pozsonyban ez valami egészen különös szeretet a mült és a város tradíciói iránt. Rauschan ur valahogy az őspozsonyi páratlan gyengédségével kiséri a Heurigerek sorsát s az ő nevéhez fűződik a Heuriger-irodalom megalapítása is. Az, am'it kérésünkre a nagyszerű intézmény múltjáról elmondott, egyértelmű a kedves romantikával, azonban a Heurigerek jövőjéről mondott csíziója már szomorít, de mindamellett hamisítatlan jellemzője a megcsontosodott pozsonyi őslakosoknak, akik inkább belepusztulnak, de a tradíciókból engedni nem fognak. De halljuk magát Rauschan urat: — A pozsonyi kapás házának padlásablakából csaknem a járókelők orra alá lóg egy hosszú „Stangli" s ennek a végén vígan táncol egy szőlőlévélből font koszorúcska, a Buschni, amit akkor tesz ki a gazda, ha a borát méri, tehát ezért hívják a Heurigert másként Buschen- schanknak is. Ez a Stangli a koszorúval az u. n. Isten keze. A Heurigernek múltja van Pozsonyban. A város XIV. századbeli térképe mutatja, hogy a szőlők felnyúltak egész a város körüli hegyek csúcsáig, ma pedig már a napoldalas lejtőkön is félig az erdő zöldje húzódik le, a hegyek tövénél pedig már a nagyváros nyúlványai foglalják el a hajdani szőlők helyét. Az épülő nagyváros kitúrja a pozsonyi szőlőket. Ez azt mutatja, hogy a hajdanában jó hirnévnek és jólétnek örvendő pozsonyi kapásgeneráció kihalóban van. A volt szőlőterület felét a íiloxera és a pero- noszpera irtotta ki, mert a minden tekintetben konzervatív tennelőgazda nem akart alkalmazkodni a modern védekezési módhoz s inkább felhagyott mesterségével, mert amit a huncut- nyüvek meghagytak, azt a még huncutabb adók falták fel. A pozsonyi Heurigerek tanyája hajdanában főként a Magas-ut volt. A nyolcvanas évek végéig, szezon idején, vagyis amikor az uj bor kiforrta magát, azaz szakszerűen szólva, a mosfékszinü must „rámpássá" erjedt, bej, akkor olyan élet zsibongott a Magasuton, mintha minden házban hét országra szóló lakodalom lett volna. A sok Stangli valósággal gerendát húzott az utcára s hetivásár napján annyi parasztszekér zötyögött az utca sarában, mint amennyi autót manapság a newyorki Brodwayn látni. — Valami egész, de egész különleges dolog ez a Heuriger. Nem a triviális korcsma, nem az utszéli csárda, vagy a falusi csapos, hanem olyan tipikus dolog, mint tegyük fel a valódi Amerikán Bár, vagy a japán teaház. a hamburgi grogg-bódé, vagy az olasz Osteria. Inkább olyan kóstoló-féle. Még a paraszt, vagy a professzionista ivó is, ha Heurigerbe téved, csak decizik és nem issza literszám a kapás borát, mintha müncheni Hoíbráu volna. Estcfélé eljár ide az „Intelligenzler" Is és kutyafuttában kóstol egy pohár bort. A világháború pedig egyenesen szalonképessé tette a Heurigert. Eljár oda ozóta a miniszter, a kormánybiztos meg a generális is, szóval a társaság szine-java. Konyhában, kapualjban, pince tetején úgy megférnek, hogy csoda. — Pedig se fehér, se tarka abrosz, hanem legfeljebb újságpapír a festetlen asztalon s bicskával vágják a finom felvágottat, vagy a som- kacsülköt. Itt hamisítatlan demokrácia uralkodik, itt kiegyenlítődnek a társadalmi különbségek, itt minden dekorumeHenes. de nincs is soha veszekedés, vagy pláne verekedés. A pozsonyi Heu- riger-látogató olyan fegyelmezett, akár a Ritz- szálló szmokingos törzsvendége. Az alaptónuS a kedélyesség. Az asztal feletti füslfclhőből tolakodás és veszekedés nélküli, néha gyorstegeződési jókedv ereszkedik alá. — A Heuriger-látogató nem iszákos ember. .Tárnak oda egyetemi tanárok is. sőt a szóbeszéd szerint az antialkoholista liga több tagja is rendes Heuriger-vendég. Tessék elhinni, hogy nem az a legjobb Heuriger. amelyikbe legtöbb vendég jár. Istenem, micsoda szaktudás, micsoda nyelvérzék, szaglási és ízlelési tehetség kell ahhoz, hogy valaki itt a helyes utón járjon, hogy meg tudja állapítani, melyik Stangliná! mérik az idei termés valódi gyöngyét. — Vannak olyan kiváló művészek, akik a borminőségek egész lexikonjából csalhatatlan biztonsággal kitalálják a fajta nevét, vájjon az rizling, muskotály, Orttreber, vagy tudom is én milyen nevű. Hát tudhatja ezt egy professzionista ivó? Az ilyet csak lukullusi élvezőnek nevezhetném. Szinte hallom a maliciózus olvasót, amint azt mondja rólam: Na, ez ugyan alaposan pártfogolja azt a szenvedélyt, aminek hódol! Pedig nincs igazuk. A pozsonyi Heuriger nem szenveA Magyar Népszövetségi Egyesületek Szövetsége Ápponyi Albert gróf elnöklésével ülést tartott. Az ülés tárgya a Népszövetségi Ligák Uniójának legutóbbi ülésén elfoglalt magyar álláspont ismertetése, illetve az ott hozott határozatok voltak. Az Unió Lausanneben tartott konferenciájának az a körülmény adott jelentőséget, hogy tárgyalás alá került a nemzeti kisebbségeket ért sérelmek orvoslása végett megállapítandó perjogi eljárás kérdése is. A magyar delegációnak ebben a tekintetben az volt az álláspontja, hogy mivel már az Uniónak 1923-ban Becsben tartott nagygyűlése körülírta azokat a jogelveket, amelyek megvalósítása esetén a mi elcsatolt véreink sérelmei is a Nemzetek Szövetségének megfelelő védelmére találhatnak, most is arra kell törekednünk, hogy a jelenlegi meg íiein felelő eljárási szabályzat helyébe olyanokat alkossanak, amelyek a kisebbségi sérelmek tényleges orvoslását biztosítsák. A magyar állásponttal szemben a csehek, a csehországi németek és az osztrákok megelégednének a jelenlegi eljárási szabályoknak pontos kodifikálásával és alkalmazásával is. I Rimaszombat, november 14. Átmegyek a tornyos főgimnázium ismerős- szagu folyosóin. Este van. Köd. A nagy, gyepes udvaron már hetekkel ezelőtt lehullatták leveliiket a fák, amiket ültettünk — tizennégy-tizenöt éve — én is. Napokig szakadt az eső és a gyep felázott. Ahogy elgondolkozva bandukoltam az udvart, ahol trikós gyerekként először futballoztam és métáztam, fejbeütött valami. Ahol a métát futottuk, most két magas fenyőoszlop áll: nyáron volley-bailt játszottak itt, az oszlopokra húzták az üj amerikai játékhálót. A kalapom leverődött a sárba. Megtörülötn, fölteszem. Fölteszem, nem veszem le a kalapom az uj gimnázium előtt. Az uj gimnáziumban uj, mogorva igazgató ül, az uj gimnáziumban „trieda" felírások vannak — én békés és szeiia állampolgár vagyok, örülök, hogy a magyarság végre reálpolitikát akar csinálni, én nem vagyok se soviniszta, se irredenta, se konzervatív, de ... De vannak dolgok, amik nem politika és vannak nem-politikai vulkánok a lélekben, ahol csak az érzések rohanásznak. Más semmi, csak az érzés. Ha a gyermekkoromra gondolok, az Is ilyen volt. Ahogy rágondolok, megint olyan vagyok. Azt hiszem, így vannak vele azok a nagy urak is, akiket felvitt a sors innen: szent a gyerek-emlék . . . Longa méta Es innen kerültem el, ahol a métát vertem. Mi voltunk „fenn“. A másik párt „szolgált11. Megköpött marokkal vágta ki az ütővel a zsineges labdát a „szabadító" s mint a nyúl futottunk vissza a méta-vonalra. Három ütés — hat ütés — tizenöt ütés — akkor kezdődött csak igazán. Aztán busán kerültünk le „szolgálni". Netn tagadom, ilyenkor szívesen vettem, ha hazahívott a cseléd — — Fiatal ur, tessék csak hazajönni — keresik .. . Most „szolgálunk", de nincs, aki elhívjon. Olyan cseléd még nincsen. Szomorú longa méta az életiskolában. Egyáltalán szomorú, hogy az ember — diák volt. Vagy maradna örökre diák, vagy ne lett volna soha az. Tanulni, játszani: hogy játszották dély, mert a Kraxelhuber higgadt, nyugodt, szorgalmas emberfajta, aki élvezeteiben is vigkedélyü, értelmes és mértékletes. Muszáj ezt megmondani s a hitetlenkedőknek csak annyit mondhatok, hogy tessék eljönni és meggyőződni a valóságról. Ne képzeljenek bennünket a borozgatás terén csupa uborkaorru, szivacs-szivü puncirozott vén részegeseknek, hiszen akkor nem halna ki a pozsonyi Heuriger, ha. ennyi professzionista fogyasztója volna. Ö. 3. A lausannei konferencia Sir Will Oughby Dickinson az angol királyi titkos tanács tagjának az elnöklésével folyt le, elfo- ■ gadta ugyan a cseh-osztrák javaslatot, de egyúttal határozatban kimondta, hogy a magyar javaslat a drezdai nagygyűlést megelőzően szintén letágyalíatja és igy ez utóbbi fog majd dönteni arról, hogy Géniben melyik prepozíciót íerjesz- szék elő. A magyar javaslat legfontosabb pontja az, hogy panasszal minden kulturális, egyházi, vagy gazdasági testület is járulhasson a népszövetség elé. Hogy tehát például az erélyi református egjdiáznak joga legyen sérelmes esetekben a népszövetség elé járulni és sérelmének ott minden esetben tárgyalás alá kelljen kerülnie. Eddig a tanács valamely tagjának hozzájárulása 'következtében kerülhetett csak valamely panasz tárgyalás aláA beszámoló után következett érdekes és nagyjelentőségű vita után megállapították, hogy a magyar javaslat az Uniónak jövő évi tavaszán Drezdában tartandó nagygyűlésén — ahol igen sok állam megfelelő szervezete fog résztvenni — tárgyalás alá I kerül. elénk a szavakat: „nem az. iskolának, az életnek tanulunk".. No, és jött az élet, aminek tanultunk. És el- buktatott. Óriási szekundát kaptunk: Nem az életnek, az iskolának tanultunk. Az iskolának, ahol először „murmuci-papóra" játszottunk, később métáztunk s végül szerelmes verseket faragtunk. Minek jártunk oda, ha el kellett jönnünk s minek jöttünk el, mikor ottan jobb volt?! Az iskolában már nem a régi direktor ült és a fejem bevertem a volley-ball oszlopába, ami leütötte a kalapom. Megtörültem, feltettem. Őrt veszem le, ahol én akarom. A régi tanárok így mentem be az esti városba, át a gimnázium-udvaron. Magam sem tudom, hogy kerültem el a „régi gimnázium" mellé. A komoly, szürke ház régen nem iskola már. Kicsi udvaráról nem lehet a Temetőpatakba dobálni kavicsot. A Temetőpatakot betonkanálisba dugták s a város alatt folyik, fenn utca van. Kövezett utca. Golyózni, gombozni nem szoktak már a partján. Állam- rendőr sisakja fénylik a sarkon. Kószálok, bodászok — A piacon találkozom egyik jó tanárommal. Már gyerekkoromban akart nyugdíjba menni. Szinte összeölelkezünk. Jólesik a mosolygás a szeméből. A régi szemekből, amiket annyiszor vetett fel régi sétákon az égre: — Nézd — az ott az Orion, az a Kasszio- peia, amott a sarkcsillag — Este nyolcat kellett ütni a vén toronyórának, ha pontosan akart járni, mikor kijött a kaszinóból. Kamaszosan álltunk meg háza előtt a sarkon. Hátat fordítva, ahonnan jönnie kellett, körbe álltunk. Én az égre mutattam és utánoztam: — Nézzétek — az ott az Orion — az a Kassziopeia — — No, mit csináltok? Kórusba zengtük: — Alááászolgááája tanár ur — tanulunk — És most szerettem volna megcsókolni a kezét. — De csak elkísértem 6$ nem mertem megmondani semmit, amit érzek, ö se mondta. Aztán bandukoltam a Kör felé. Valaki hozzám csatlakozott. Kettesben mentánk. Egyszerre feltűnt egy másik öreg ur. Botja furcsán kopogott. Megismertem. A másik öreg tanárom. Filozófiaórán felszólított és lehajtotta a fejét tenyerébe. — Beszéljen . . . Az előttem ülő hátáról, kitámasztott könyvből lestem le a leckét. Az osztály mosolygott, mikor befejeztem a hadarást. — jól van — Szélesre húzódtak a szájak. — Jól van, fiú, jól olvas — most jőjjöií ki ide és igy mondja el — Pár lépésre értük most szembe. A társam belémkarolt. Én ki akartam huzni a kezem és köszönni akartam. Megszorított és ajkára tette az ujját. Nem tudtam, mi az. A szemevilágát vesztett ősz elhaladt mellettünk. Fojtogatott a torkom. Mikor tovább haladtunk, jött a magyarázat: — Ne köszönj — úgysem ismeri már szegény a hangodat — És számolja a lépéseket — csak úgy talál haza — ha kizavartuk volna a lépésszámolásiból . . . A temetőben A temető felé kerültem haza. Közben belém- jott minden diákemlék. Mikszáth, akiről annyit emlegették, hogy ennek az iskolának volt látogatója és még Mixát- nak irta a nevét. Itt, Bátyiban irta a „Ne okoskodj, Pistá“-t. Az iskolafelavatás, ahol a hires tanítványok, Kiss .József és Pósa Lajos szavaltak. A jó bátyiak ma is emlegetik, hogy nem jól szavaltak. A „Siralmas", a Jánosi mellett fekvő régi dűlő. ahol a zsidó temető volt. Ott Van a: „Valahol messze . . . valahol régen" megásott sir a „temetőszélen" — Virágért jártam arra — Leveszem a kalapom. A komoly, tudósarcu Fábry Jánost is láttam mint kis gyerek. A múzeumban mutogatta a gö- tnöri ruhás nagy viaszalakokat. Sokat álmodtam ; a paiócfigurákkal. És az öreg Bodor István, aki pajkos diákjai ajtaja elé gombostűket szurkait a küszöbre. A nebulók sohasem tudták, honnan jön rá az öreg, ha éjtszaka kiszöktek kocsmázni. Az öreg pedig csak a gombostűket nézte meg hajnalban, mikor vadászkutyáját már sétálni vitte. — Fráter, fráter — már megint kint volt — No, ne is beszéljen fráter, én mindent tudok. Egykor a szaladkai erdőben kártyáztunk, hasonfekve, a fák alatt. Huszonegyeztünk. javában folyt a parti. Egyikünk, aki háttal a bokroknak feküdt, felemelve szemlélte a lapjait. Tizenötje volt. — Rest — mondotta és kivette a cigaretta- dóznyit. — Blatt, fráter, blatt, tizenötre nem lehet megállni — dörgött az ismerős hang s a bokorból kilépett vadászruhában az öreg professzor. Most már ő is alszik. És itt alszik az én apám is. Tanár volt, szegény. Este vaa . . . este vaa . . . Ahogy kiérek a Tompatérre, vig nyüzsgés az utcán. Jönnek az „alumnisták". Cipógalacsinnal de sokat dobáltuk itt egymást, hogy íeltüztük a negyed „cipókat" a gimnázium szöges kerítésére, mi is. Jönnek, futnak, tán randevúra is szalad már közülük egyik-másik. Úgy elnézem őket, ezek vannak legelői és a nyakkendőjüket igazítják. Elnézem őket én, aki szintén randevúról jöttem. A temetőből. Nincs tovább. Nem tudom, miért kellett mindezt leirnom. És miért kellett mindent elhallgatnom. Hisz nem lehet megírni, amit mondani akarok. Pedig az a szép csak, amit nem lehet megmondani. És az írást be kellene fejezni. Ha kezdő riporter lennék, azt írnám: „...de a kis diákok ajkán felcsengett a dal: gaudeamus igitur iuvenes dum sumus" . . . örüljünk, amig fiatalok vagyunk . . . Riporter Így írná. Én nem tudom befejezni. Győry Dezső. TfTc tétoráxis, állj mellénft! 5Tl«es» etöl f Miifogak! Í| Waldmann Viktor, ] | vizsgázott fogtechnikus |; Kassa, Franciskánus utca 5. j > Készit e szakba vágó összes munkákat < > Olcsó árak, vidékiek 24 órán belül \ elintézve. O .-J ' kellemes kSzérzést SCHMÍDTHAUER-féle MMW MM* és munkakedvet biztosit ne cm iécesaíendő össze másfojia keserttvizzeL Maggar kezdeméngezés a maggar kisebbségek érdekében Tavasszal Drezdában tárgyalják a magyar javaslatot — A kisebbségek perorvoslata a nemzetközi fórumok előtt — A P- M. H- tudósítójától — „Gaudeamus igitur../* Látogatás a régi Rimaszombat öreg tanárainál az esti városban és a temetőben — Az iskola életéből az élet iskolájába •.. — A P. M. H. kiküldött munkatársától —
