Prágai Magyar Hirlap, 1925. október (4. évfolyam, 221-246 / 964-989. szám)
1925-10-01 / 221. (964.) szám
Csütörtök, október 1. Csicserlu Berlinben Berlin, szeptember 30. Csicserin szerdán délben 11 órakor Berlinbe érkezett s a szovjetköztársaság épületében szállott meg. A tiszaháti cserkesz „Magyarul tessen kihallgatni, ha a Kókázus- han születtem is“ — A P. M. H. eredeti riportja — Ungvár, szeptember 29. A szürke törvényszéki tárgyalások alatt néha színes és kedves jelenetek visznek é1e- tet a komor tárgyalóterembe. Magyarok jöttek be a Tiszahátról a törvényszékre. Éppen Tiszaágtelekről. Tiszaág vagy Eszeny... a község olyan me’íékes. Magyar vidék ez mindenütt, végig a Tiszaparton, ahol csak hírmondónak jelent meg hat év előtt valamelyes idegen, hogy elbitoTolja ősi magyar földek zsiros barázdáit. Két gazdának valami apró-cseprő peres ügye volt. Persze, ott volt tanúként a félfalu. Az ukrán és cseh törvényszéki bírák ritkán látnak ennyi jóképű, zsinóros magyart kifent bajusszal, ráncos csizmában. A tanuk közi feltűnt egy’ jóarcu, napbarnított férfifej. Mikor a bíró elé kerül, széles melle feszesen domborodik a magyar lafbi alatt. A bíró unottan kezdi darálni a szokásos kérdéseket. A tolmács álmosan ismételte. — Hogy hívják? — fordul a bíró emberünkhöz. — Subák Gyura. A jegyző irónia gyorsan fut a papiroson. — Hová való? — kérdi a tolmács. — Ágtelekre. A jegyző ezt is tüneményes gyorsasággal szedi sorba. — Hol született? Emberünk körülnéz. Megpödörinti a bajuszát és a l e ghamrsita t lan ab ö tiszaháti táj- szólással böki ki a szót: — Kókázusba! A jegyző irónia megáll. A biró a fülét hegyezi. A tolmács mosolyog. — Nem azt kérdezik, hogy hol volt a háború alatt, de hogy hol született! Az -ágteleki magyar azonban ismét csak röviden felel: — Kókázusba! Még megtoldja a gyengébbek kedvéért: — Oroszországba, 3a! A jegyző nem ir. A biró a fejét csóválja. Szinte sajnálkozva néz rá, hogy milyen értelmes képű és mégis milyen buta ez a magyar. De azért csak türelemmel faggatja tovább: — Hogy lehet az, hogy maga ágteleki és mégis a Kaukázusban született? Emberünk egy lépést tesz a biró felé és megigazítja magán a magyar dolmányt. — Hát a kérem úgy lehetséges, hogy én cserkesz vagyok... Általános elképedés. A birák egymásra réznek. A jegyző az iróniát rágja. A körül- íHó csendes magyarok meg a fejőket bólogatják: — ügy biz a, kérem, tekintetes biró ur. A b.'ró azonban feltalálja magát és azonnal nemzeti alapra helyezkedik: — Akkor maga orosz állampolgár. — Orosz állampolgár a fene, aki megeszi. A biró nem enged. — De hát, ha Oroszországban született. — Hát a zigaz! — Mióta lakik Agtelekcn? — Tizenhatba kerültem fogságba, oszt odavittek. Ott vártam, amíg meg nem tanultam magyarul, oszt elvettem egy magyar menyecskét... Hát igy vót az, kérem ... A bíróság összedugta a fejét. A kérdés akörül forgott, hogy milyen nyelven hallgassák ki ezt a magyart, aki elvégre mégis csak cserkesz, tehát orosz állampolgár. A biró meg is kérdi tőle: — Hát akkor magát az anyanyelvén is kihallgathatom? — Hát persze, hogy persze. A biró mindjárt meg is kezdi a kihallgatást — oroszul. Az égtelek; cserkesz azonban meg se mukkan. — Hát mi az? — méltatlankodik a biró. A cserkesz a vállát vonja: — Már csak magyarul tessen engem kihallgatni, ha a Kókázusban születtem is... — mondja jó tájszólással -- Hagy értsék meg a falubeliek is, amit mondok ... Nem jó az, ha nem értik, még azt hiszik, hamisat mondok -- cs ránéz a falujabcPekre. — Igaz-c? Azok bólinthatnak. S a bíróság mit tehet egyebet, magyarul folytatta a kihallgatást. Igaza volt a cserkesznek, nem jó az, ha nem értik egymás beszédjét az emberek. János félperces Tibetben Erzsébet királyné unokahugának szenzációs nyilatkozata Orth János titkáról — Egy magyar liercegnö Kínában találkozott az elbujdosott Habsburggal — Titokzatos matróza Tibeibe vitte a kalandos életű főherceget — A P. M. fi New York, szeptember 29. Pár nappal ezelőtt megírtuk, hogy Mária Lujza hercegnő, Lariseh grófné, egy amerikai farmon él és Erzsébet királyné naplóját s emlékiratait készül kiadni- A hercegnő igen érdekes adatokat mondott el Orth János főherceg eltűnéséről és titkáról. — 1889 februárjában láttam legutoljára János főiherceget, Rudolf trónörökös tragikus halála után. Pár nap múlva titkos levelet kaptam. Rudolf titkos kazettáját kellett elvinnem a Schwarzen- berg-térre. Megtettem- Titkos jelre átadtam a kazettát egy köpenyeges urnák, aki megköszönte es elbúcsúzott. Toscánai János főherceg volt, Rudolf unokatestvére. „Köszönöm, grófné — mondta —, Isten áldja meg — örökre. Én élő halott leszek a világ számára." Többé nem láttam. Orth János történetét nekem Wilczek gróf mondta el 1914-ben. Jánost azóta hivatalosan is halottnak nyilvánították és a gróf is öt éve meghalt Bécsben. Elmondhatom, amit tőle tudok: — 1889-ben a főherceg lemondott rangjáról és elhagyta Ausztriát. Stubel Margitot magával vitte. Hamburgban megesküdíek. Innen a Santa Marguerita hajón először Amerikába mentek. Itt János főherceg kicserélte a legénységet. Orth János el akart pusztítani minden nyomot maga után- Újra tengerre szállt. Egy déli kikötőben kegyetlen viharba került a Santa Marguerita. Az egyik matrózt majdnem elvitte a hajóról az ár. János főherceg élete kockáztatásával mentette meg. Ez az ember perzsa volt, sötétarcu. karcsú, melankolikus tekintetű férfi. Orthnak több ízben feltűnt, hogy milyen nyugodt, hallgatag és büszke módon végzi munkáját. Bechirról, igy hívták az embert, volt a legjobb véleménye a főhercegnek, jóllehet a többi emberek előtt rejtély volt egész lénye. Bechir megállóit a főherceg előtt. Rászegezte a szemeit. Perzsa módra meghajlott és igy szólt: Megmentetted az életemet, engedd meg, hogy most Bechir őrködjék feletted és talán egyszer én is megmenthetlek- Végre Orth János belefáradt az óceán végtelenjébe és letelepedett Kitiában. A hajót eladta és feleségével és levelezőjétől — Bechirrel együtt a hegyek között egy farmra vonult. Innen egy Ilona nevű magyar hercegnő űzte el Ilona szerelmes volt a délceg hercegbe. Minden vagyonát keresésére fordította. Évek múlva titkos levél jelezte, hogy Kínában él János. Ilona Kínába ment. János letagadta magát. „A császár bocsánatát és anyád hivá'sát hozom" — mondta a hercegnő— Asszonyom — felelte János —, nekem nincs anyám. Az én anyám már régen meghalt. Ilona megtörve tért vissza. Minden reménye elveszett. János Bechirt hivatta: — A farmot eladjuk Újból elűztek otthonunkból Újra tengerre szálunk Néhány nappal később a kis farm üres volt. Egy Nirvána nevű haló kifutott a legközelebbi kikötőből. Orth János ott állott a fedélzeten és nézte az eltűnő partot és a maga előtt elterülő végtelen óceánt . . . Bechir hozzálépett és halkan igy szólt: — Nem kell többé hajléktalannak lenned, uram! — Hová viszel, Becbir? — kérdezte a főherceg. — Tibet szent földjére! Látva a meglepetést a herceg szemeiben, Bechir igy folytatta: — Elűztek az országomból. Szegény és hajléktalan voltam. Te magadhoz vettél és megmentetted az életemet- Ez hozzád kötött. Két évvel ezelőtt már visszatérhettem volna, mert régi ellenségünk meghalt és bátyámra szállt a korona joga, de nem akartalak elhagyni. Tudtam, hogy eljön az idő, amikor szükséged lesz rám. És a Nirvána elveszett a lehanyatló nap arany sugaraiban. Mária Lujza elgondolkozik és szomorú lesz. így folytatja: — Ezeket mondotta nekem az öreg gróf Orth Jánosról. Elbeszélése végén elmosolyodott. Úgy hangzik, mintha tündérmese lenne, pedig az igazat mondotta. — És mi lett a hercegnővel? — Visszatért Európába. Velencében szívbajban hirtelen meghalt- De én jobban tudom, mi volt a halál oka. Széljegyzetek Simándy Pál nyilatkozatához a szlovenszkói magyar irodalomról Simándy Pál Rákosi Viktor „Elnémult harangok" című regényének a főhőse. Ki ne ismerné tragikus sorsát, mely a magyar értékek elkallódá- sának szomorú szimbóluma! Gombos Ferenc, a református lelkész, a vérbeli író, a nyitott szemű ember — most diáknap- tárokat és diktandóíüzeteket árulgató kölcson- könyvtártulajdonos, azt hiszem nem ok nélkül választotta magának Írói álnévül éppen Simándy Pál nevét. Nőmén est ómen, még ha maga választja is az ember magának . . . Simándy Pált talán senki sem becsüli jobban és többre, mint én és senkinek sem fáj élesebben az ö és a többi Simándy Pálok sorsa, akiket arra hivott el a sors, hogy értékek legyenek a „magyar ugaron", magyar Íróknak szülessenek Szlovensz- kón. És hogy ebbe a „fájdalmas és szép hagyományba" ne kelljen rezignáltál! belenyugodnunk, hogy ne legyen ez gyilkosa a magyar müvészlel- keknek s evvel a magyar jövőnek, hogy itt Szlo- venszkón is törjük termő talajjá az ugart s csendüljön fel rajta a magyar irodalmi élet hullámos, acélos búzatermése, azért álltam ki a porondra én, a szelíd, magambazárkózott cs szintén rezig- nációra hajlamos ember csatakürtöt fújni, a közöny, az irodalmi éretlenség és értetlenség jerikói falai ellen! Lehetett volna agyonhallgatni is a szloveim- kói magyar jrók ellen intézett támadást, vagy letárgyalni bizalmas írói konferencián, ez talán méltóságteljesebb lett volna és illőbb a „fájdalmas ás szép hagyományhoz", de nem lett volna — hasznos. liigyje el Simándy Pál, ez a hangos előcsatá- rozás a közönség elé való volt, mert a témája nem az írók belső ügye, de az Írótársadalom és a közönség közös ügyé. Ha csak az Írók maguk közt tisztáznák ezeket a kérdéseket, evvel még az irodalmi életünk legnagyobb problémája, az. alfa, az életlehetőség megoldva nem lenne! Az a csöndes cszmetfsztázás, mely négy fal közt egymásra utalhatná, lfözel hozhatná az írókat, sohasem jutott volna a közönség vásári lármában el- í tompult fülébe, ki kellett állni a piacra és belcor- dltani a zsivajba: „Itt vagyunk, nekünk nem fontos Abd el Krim, sem Reinítz, még Strassnov sem, de a népiesebb, művészivé tisztult élet: az irodalom!" Higyje el Simándy Pál, hogy a közönség felfigyelt a szokatlan hangra, még ha botrányt provokáltak is egyesek a méltóságteljesen megindult vitából. Vagy talán éppen azért? Nem baj! Igenis, az lett az eredménye, amit ő mond, a közönség tényleg kérdezni kezdi: „Kik hát azok a szlovenszkói magyar írók?" Mert eddig senki som kérdezte ezt a közönség köréből, csak az írók birálgatták egymást s ki-ki a saját személyes szimpátiája vagy szájai/,c szerint nevezett ki maga mellé irótársakat. Most, igen most, az írók, a Simándy Pálok mindannyian a közönség elé álltunk, egyelőre mint vásári kikiáltók, most, most aztán meg lehet és meg kell mutatnunk a portékát, amit árulni akarunk. Téved Simándy Pál abban is, ha azt hiszi, hogy a szlovenszkói magyar irodalmat túlértékeltük s hogy ebben ő is vétkes. Itt egy történeti perspektivatévedés áldozata. Úgy nézi a mai kicsinyes életet élő írókat, mintha nem köztük, velük élne maga is, de mintha legalább egy emberöltő jövő-távlatából nézné. Egy kor sem tudta megállapítani az élő írók helyét és értékét úgy, ahogy azok az utókor előtt — mondhatnám — kikristályosodtak a koruk alaktalan masszájából. A kritika nem irodalomtörténet, a kritika egy élő személy eszmevilágának kivetítése egy kortársra, kétséges kinek van igaza, az irónak-e, aki a müvet megírta, vagy a kritikusnak, aki azt akarná, hogy az iró másképp és mást irt légyen meg. Nem fontos tehát a kritikai értékelés' Fontos, hogy vannak irók, akik Írnak, megszólaltatják a korukat, tanúságot tesznek arról, hogy nemcsak felszínes tülekedésből áll a ma, de él valami nemesebb is a lelkek mélyén. Hogy ebből a bányászmunkából ml az érték, mi csak csillogó fém és mi a sárszinü aranyéré, azt Simándy Pál ma megmondani nem tudhatja. S még ha lenne is ilyen intuitív jóstehetsége, akkor sem abszolút irodalmi értékekre van ma szükség, de szerves Irodalmi életre. Hiszen — mondjuk — egy Zrínyihez, Ba- lassához fogható nagy alakra nincs ma remény, de a mi kis írókból összetevődő, rendezetlen irodalmi életünk is előbbre van az irodalom általánosságát tekintve, mint az a kor, melyben csak egy-két világítótorony hasított bele szemkápráztató fénnyel a teljes sötétségbe. És az a világitó fény is csak ma világit, az utókorban, akkor fontosabb volt Zrínyi törökverö kardja, mint iró- pennája! A mi célunk az, gyűljön ki minden házikóban, minden meleg otthonban az irodalom mécse, akadjon egy pár körülnéző utcalámpa is, hogy bá- torságos legyen az élet s hajnalreménnye! biztasson. Hogy hajnalhasadtán kinek a fénye száll föl az égre örök, világot adó napnak, azt majd — a fiaink fogják meglátni. És hogy ez az irodalmi élet csakugyan azzá fejlődhessék, amivé lennie kell, annak egyik eszköze a Könyvbarátok mozgalma. Téved Simándy Pál, ha azt hisz!, hogy ez „hazafias támogatás" alapjára kívánja helyezni az Irodalom jövőjét. Nem! Ez egy irodalmi egyesülethez, a Kazinczy- Társasághoz méltó altruista üzlet, a „do ut des" alapján- Adunk: irodalmat, amilyen tőlünk telik s az előfizetés formájában csak biztosítani-akarjuk azt a forgótőkét, ami rendelkezésére eddig nem állott a könyvkiadásnak, az irodalmi élet velejárójának és „sine qua non“-jámak. Altruista üzletnek mondom ezt, mert hasznuk lesz belőle legelsősorban az íróknak, akik írói honoráriumot (ezt a Szlovenszkón eddig alig ismert valamit) kapnak belőle s hasznuk lesz másodszor — megint az Íróknak, mert közönséget kapnak, ami van majdnem olyan fontos — megint csak az irodalmi élet szempontjából —, mint az abszolút irói tehetség, mely bezápul közönség nélkül. És harmadszor hasznuk lesz — ismét csak az íróknak, mert . alkalmuk lesz megírni a témáikat, a kiadhatás reményében, amiket lelkűkbe fojtott a „hiába". Ha aztán — amint nemcsak hiszem, de az eddigi eredmények után biztosra veszem — egy kis fölösleg is összegyűl, az nem megy magánosok zsebébe, de következik a második lépés, az irodalmi lap megalapozása. Mert a Kazinczy- Társaság ezen az üzjeten nem akar nyerni egy vasat sem, csak magára vállalta az adminisztráció nehéz gondiát az irók s az irodalmi élet érdekében. Látszólag és Simándv elgondolása szerint a könyvkiadás „filius ar.te patrem" az irodalmi folyóirat előtt. Ezen lehet vitatkozni és az érvekből és ellenérvekből egyaránt lehetne igazságot kitisztázni. Hosszas lenne elmondani azokat az indokokat, melyek a Kazincz:-Társaságot arra bírták, hogy először csinálja meg a könyvkiadást s azután következzék, mint második lépés, a lap. Elég, ha azt mondon?, hogy a kritikának s a kisebb lélekzetü versenknek, novelláknak lehft megnyilatkozási terük a napilapokban, sőt nagyobb közönség elé kerülhetnek, mint egy komoly kritikai folyóiratban- Éppen a nagyobb terjedelmű, mélyebb szárítású munkáknak megGlentetésére nincs lehetőség, amelyek mégis a legfontosabbak az irodalmi szellem kialakulása szempontjából. A novella ma, lehet mondani: müipari cikk. Egy kiirt tollú ember könnyen kivágja két óra alatt anélkül, hogy különösebben meg kellene mozgatni a belsejét. Az irodalom elmélyítését, a mélyebb ma- gábanézést a több odaadást, komoly munkát igénylő regény hozhatja csak meg s a Köuyvbará- tek mozgalma éppen erre akar alkalmat adni az Íróknak. És itt egy üzleti szempont is közrejátszott. Simándy, mint könyvkereskedő, tudhatja tapasztalatból, amit én csak min. érdeklődő tudok, hegy ma a vevőközönség jobbára a regényt keresi, novellásköteteknek nincs konjunktúrájuk. Remélem, nem veszi zokon Simándy Pál, hegy az irodalmunk megítélésében s az irodalmi életünk megszervezésében ellentétes álláspontot foglalok el. Csak az elszigeteltségünk, élet és távolság által való széttépettségünk az oka annak, hogy ilyen jószándéku dolgokban jószándéku emberek külön véleményen vannak. Talán megjön az ideje annak is, hiszem, nemsokára, hogy az írók egymás között is tisztázzák az irodalom problémáit- Mindenesetre ebben is előbbre segített minket az irodalmi vita, mert éppen általa egy táborba hajtotta a komoly írókat az — önvédelem. Az irodalmunkkal szemben negativ álláspontot elfoglalók egy pár rozzant poziciócskát védelmeznek még csak, inkább presztízskérdésből, féltékenységből vagy irigységből, komoly érvek helyett már csak „szóköpködéssel lőnek célba", ami nem tehet kárt az egy frontba állott, életéért s az irodalmi életért harcoló iróseregben. Csak most ne ernyedien el a tetterő, ne lankadjon el a harci kedv s ami fő, ne csináljunk személyi kérdést abból, ki legyen a hadvezér! Senki! Az Írókban kell annyi öntudatnak ís céltudatnak lennie, hogy kommandó nélkül is. egységes akarattal haladjanak a cél felé, azon a léken, melyet az irodalmi vita során sikerült- áttörni a közönség közönyfalán! Sziklay Ferenc. A radikális emigránsok 4 internacionálét alapítanak Paris, szeptember 30. Érdekes megegyezés jött létre a különböző országok radikális emigráns csoportjai között- A magyar emigránsok eddigi központja Bécsben volt. Mióta Veér Imre Párisba költözött s kapcsolatokat teremtett az emberi jogok ligájával és megszervezte a liga magyar csoportját- Veér Imre akciója a Bécsben élő magyar emigránsokat is Párisba vonta s ma már ott élnek a radikális polgári s szocialista emgiráció vezetői. A magyar emigránsok már letettek minden reménységről, hogy Magyarországra visszakerüljenek s ezért uj irányú tevékenységbe kezdtek- Ma Páris az olasz, spanyol és magyar radikális emigráció mentsvára. Ezeknek a csoportoknak vezérei most megállapodást kötöttek egy emigráns internacionálé alapítására. A megállapodásban kötelezettséget vállaltak, hogy ha valamelyik emigráns csoport odahaza politikai hatalomhoz jut, a másik két emigrációt befogadja. Ez az érdekes megállapodás természetesen csak illuzórikus értékű és ezért mint kuriózumot ismertetjük. fAAAÁáÁAAAAAáAAAAAAÁAÁAÁÁAAAAÁÁAÁ Sorsiegíjcket mindenki csak Merik es Tsa bankházában vesz. Braftsidva, RadnUná ui. Telefon 1900 is 28*5. iffjjrwwTYtfwrwwwwwfTfyrujXTiXTfjr &
