Prágai Magyar Hirlap, 1925. október (4. évfolyam, 221-246 / 964-989. szám)

1925-10-25 / 242. (985.) szám

@1

w^M*áOh/tfsxnxíSKdé

Vasárnap, október 25.

füles újságíró a versei közül hármat véletlenül egy magyarországi folyóiratban is fölfedezett, csak éppen más címmel és névaláírással. Ez a második név egy nem nagyon ismert költőé volt, aki azonban néhány évvel előbb adta ki a verseket.

Iiogy a iszdovenszkói írók könyveknek kicsi a keletje, annak is elsősorban az őszinte kritika hiánya az oka. Igazi könyvsikerrel legfeljebb egy-két irónk dicsekedhetik. S ez a siker is nem annyira a könyvpiac, mint a magánterjesztés sikerének tekinthető. A magánúton való terjesztés méretei pedig inkább személyi összeköttetésekre vezethetők visz- sza. íróinknak azért nincs ütjük a könyvpiacra, mert nincs fejlett irodalmi közvélemény. Honnan is lehessen, miikor nincs megbízható kritika. Olyan kritika, amelyik nem komáz se jobbra, se balra. Mert ha a kritika megbízható és ilyen kritika teszi rá a könyvre (de csak az értékes könyvekre!) a „jó márka" jegyét, akkor a könyveknek (de csak a jó könyveknek!) egész biztosan keletjük is lesz. Vannak igazi értékeink, de rosszak a — mértékeink. S a rossz mértékek miatt a közönség az értékek Iránt ir bizalmatlan. Hogy ismerjen el valakit a közönség, ha semmiképp sem tud hinni sem a túlzott marasztalásokban, sem a rosszmájú ócsárlás- ban.

Hát még a kiadok, az óvatos kiadók!- Azok még bizalmatlanabbak. S amíg a kritikánk megbízhatóságához szó fér, addig a kiadók nem is mehetnek bele kétes üzletekbe. Ha tehát azt akarjuk, hogy legyen szlo- venszkói magyar irodalom, akkor előbb megbízható kritikát teremtsünk. Csak szilárd kritika létesíthet szdárd közvéleményt s ismertethet el s'zlovenszkói „márkákat". S ha vannak elfogadott és olvasott márkák, akkor kiadók is lesznek- Mert a kiadók csak márkákba szeretik befektetni a — koronáikat.

Ezért az első feladat: a kritika. Könyörtelen kritika az egész vonalon. Ehhez pedig őszinteség kell, harc kell és objektivitás. Kritika és kritika. Darvas János.

Herceg Ferenc két bemutatója

Herczeg Ferenc, aki a jövő hónapban ünnepli negyvenéves irói jubileumát, egyszerre két darabbal is szerepel a nyilvánosság előtt. Megírtuk már, hogy a Nemzeti Színház november közepe táján mutatja be az illusztris szerző történelmi szinjátékát, a Hidat, amelynek hőse Széchenyi István gróf, a legnagyobb magyar. Ezenkívül a Vígszínház is bemutat egy. Herczeg-darabot. A darab címe: Majomszinház és a Vígszínházban november utolsó hetére tervezik a bemutatóját. A darab női főszerepét valószínűleg Bajor Gizi játssza, akinek ez a vendégszereplése szerződésileg biztosítva van.

és nttindexiiktt fs&rtl

Coriolanus

írta: Lányi Menyhért.

— No, mondja már el, mi volt azzal a Szentimreyvel — nógatták az akaratos pesti leányok.

Károly kedvetlenül feszengett a szalon finom plüss székén, forditgatta a fejét, ujjával bővitette a szokatlan kemény gallért, elfordulgatott, szóval amolyan vidéki gavallérok módjára berzenkedett, ha valami nagyon kellemetlen titkot csiklandoznak ki az emberből azok az ellenállhatatlan lánykezek.

— Nem önöknek való — törölgette a homlokát — olyan história ez, amit vérrel kell megérteni. Abbizony. Akire mezítlábas kora óta nem ugyanaz a bolthajtásos szoba borult, akinek nem volt „saját" kúriája, meg aki nem mondta sohse „a mi jegenyénk" „a mi szántónk" „a mi tanyánk" meg akire a béres sohase köszöni úgy „nemzetes uram" az bizony azt mondaná rá, tébolydába való őrült volt. Pedig bizony nem volt az még csak eszelős se, csak éppen az emberek nem tudják megérteni.

— Ejnye no, de kiváncsivá teszi az embert — nógatják pajkoskodó haraggal a lányok. — De most elmondja ám . . . különben el se hisszük magának.

— Idát, egye a manó . . . Úgyis mindig maguknak van igazuk. Onnan kezdem, hogy a jó barátságba épp úgy beleszületik az ember, mint a legközelebbi rokonságba. Sőt, talán még jobban, mert teszem, az ember még a saját édesapjára is megharagudhat, vagy valami porszem hull a testvéri szeretetbe és egy életig is megakadhat a rokonság masinája, hanem az igazi barátság sokszor licitig tartó rokonság. Eddig tudom, hogy nem hisznek nekem . . . Hanem az én Szcntimrcy Gyurka barátommal ilyen tartós barátságra születtünk össze. Barátom volt már a dedós púdban, vékonyabb, gyengébb volt, mint én a falusi oskola bimbózó legényei között is és bizony nekem kellett olykor letörlesztcni a pofonokat. amikkel adós maradt egyik-másik tenvoresebb parasztcsemetének. De bizony az én diákbarátságomnak volt még nehezebb feladata is. Teszem, mikor imponálni kellett a gazdag zsidó gyáros fiának, akivel Gyurka barátom

Szabó Dezső

uj regén}1 érői, a maga életéről, a magyar politikáról és a sílovenszkói irodalomról a Prágai Magyar Hírlapnak

— Kiküldött munkatársunktól —

Budapest, október 25.

Sz-abó Dezsőről, erről a különös sorsú magyar íróról sokat beszéltek az utóbbi időben. A legtöbb ember annyit tud rólía, hogy van egy fölitünést keltett nagy regénye: „Az elsodor tfal u“, — meg annyit, hogy harcos, hangos ember, aki naivitással vegyes rafinériával küzd a napi politika divatos ■eszméiért, aki különös következetlenséggel, i de mindig őszintének látszó lázas hittel hirdet ellentétes eszméket, aki részt vett a forradalomban, az ellenforradalomban, aki azonban

a végén mindig összetörte a saját bálványait és végig csak egyetlen bálványához maradt hü: önmagához.

Érthető, hogy ez a különös ember, ez a különös zseni rengeteg ellenszenvvel találkozik életében. Mert nem értették meg az emberek, hogy Szabó Dezső élete, hogy Szabó D ezső osszeférhetettensége, kirnéle tlenségc, látszólagos embergyülölete, abszurd önimádata nem más, mint egy embernek, egy zseninek,

egy meg nem értett magyar zseninek a keserű, reménytelen, szenvedő tragédiája.

Sok az ellensége Szabó Dezsőnek, de óriási a tábora is azoknak, akik tisztában vannak azzal, hogy

ezt a különös embert nem lehet a közönséges ember mértékével megiíó’ni.

Szabó Dezső minden nem-szimpatikus különcködése dacára,

egyik legnagyobb értéke a mai magyar irodalomnak.

„Az elsodort falu", „A csodálatos élet" a magyar szépirodalom legszebb alkotásai közül valók.

Szabó Dezső szomorú ember. Hasonló a tragédiája Adyéhoz, az ő élete is csupa harc, csupa elkeseredett küzdelem azokért az ideákért, amelyeket idegenkedve, ellenséges szemmel fogadnak az emberek.

Ennek a harcnak a szolgálatában állott az elmúlt héten három szenzációsan érdekes előadása, amelyeket Budapesten a Zeneakadémia nagytermében tartott meg.

Nincsen ma magyar iró Szabó Dezsőn kívül, akinek sorozatos előadásai akkora vonzóerővel bírnának, hogy a Zeneakadémia hatalmas termét háromszor megtöltsék Szabó Dezső előadásain zsúfolt ház ünnepelte, vagy fütyülte ki, mert erre is sor került.

Még az első előadása végeztével fölkerestem Szabó Dezsőt a művész-szobában. Megkértem, adjon alkalmat arra, hogy meginterjúvolhassam őt. Sok aggodalommal Határoztam el magam erre a lépésre, mert éppen az előadás során az újságírásról tett nem éppen hízelgő nyilatkozatai és egyes'újságírók jellemzése alapján komor, nyers embernek képzeltem el Szabó Dezsőt.

De Szabó Dezső nem komor és nyers ember,

hanem maga a szívélyesség. Joviális, közvetlen. És rövid diskurzus után másnap délután két órára meghívott a lakására.

Szabó Dezsőnél

Kinn a Svábhegy tövénél, elhagyott helyen, egy kedves kis villa második emeletén lakik. Csupa világosság a lakása. A hatalmas, tágas erkélyről, amely félkörben átölelve tartja a kis lakást, megvesziegetően szép kilátásban egész Budapest látható. Lenn, némán morajlik a nagy város.

.. Mért oly rosszak hozzám az emberek?"

— Hosszú idő óta nem fogadtam újságírót — kezdte nem minden célzatosság nélkül —, annyi keserűséget szereztek már nekem. Hiszen engem bánthatnak, támadhatnak, gúnyolhatnak, engem az nem érint, de

az a becstelenség, ha elferdítik azt, amit mondok.

Legutóbb is, amidőn Jókairól beszéltem csupa csodálattal és szeretettel — másképpen nem is lehet erről a Legnagyobbról beszélni —, egy újságíró elferdítette a szavaimat és olyan értelmet adott azoknak, mintha kigu- r.yoltam volna Jókait. Nem tudom, mért olyan rosszak hozzám az emberek, hiszen én senkit sem bántok, nem érintkezem senkivel, nem látok senkit, hiszen hallja, szinte dadogok, három hónap óta csak kecskékkel és káposztafejekkel diskuráiok.

A „Segítség!"

— Rengetegeit dolgozom. Tisztázom már uj, nagy, háromkötetes regényemet, amelynek „S e g i t s é g !“ lesz a címe. Decemberben fog megjelenni. A mai magyar élet regénye lesz. Egy megrugdosott, de igazi nagy magyar zseni tragédiája a főté- mája.

Rám fognak ismerni!

Soha még ilyen szívvel, vérrel írott regényt nem írtak! Sokszor irás közben sírva fakadtam az alkotás izgalmában és van is néhány olyan részlete,

ahol aki nem fog sírva fakadni, nem becsületes ernber(I). Nagyon rettegnek ettől a regényemtől egyesek.

Attól félnek, hogy „benne lesznek". Pedig

én nem személyeket rajzolóik, hanem ezt a szomorú magyar életet. És ha valakinek olyan kegyetlen elhivatása van, hogy szerepe jut a magyar élet tragédiájában, akkor bizony „benne lesz" és csak szégyenkezzék ebben a tükörben.

„Lehet, hogy börtönbe kerülök...“

— Tudom, hogy mindenre elszántak ezek az emberek. El akarják lopatni a kéziratot. Vagy ha ez nem sikerül, kilincselni fognak az ügyészségnél, hogy koboztassa el ezt a regényt. Hát nem hiszem, hogy az ügyészség ezt a szégyent hozná a magyar nemzetre és ezt a mihiárdokat jelentő reklámot csinálná nekem.

— Nem tudom, mit hoz a közel jöv«. Lehet, hogy börtönbe kerülök. Pedig meghalnék a börtönben, mert szabadság nélkül nem tudnék élni. Én mégis csak azt írhatom, csak azt beszélhetem, amit érzek.

„Halálos szerelmem a magyarság iránt"

— Nem akarok elkeseredettségem okairól sokat beszélni. A határon túl megáll az én harcom. Hiszen ismerik az én tragédiámat:

El akartam innen menekülni.

Nem bírtam itt tovább. Kimentem a külföldre. Minden csodáját az olasz levegőnek, minden szépségét a párisi életnek fölszivtam magamba... S ez nekem mind kevés volt az én magyar lelkem számára.

Halálos szerelmem a magyarság iránt haza hajtott.

Az emberek mosolyogtak a „következetlenségem" miatt. Pedig ujjonganiák kellene, hogy ilyen ereje van a magyar földnek ...

A beszéd hevében fölállít a helyéről s izgatottan sétált föl s alá a szobában. Aztán kiált az erkélyajtóhoz s kitekintett. A hatalmas, széles váilu, széles koponyáju férfi sötéten meredt maga elé s hallgatta azt a titokzatos, mozgalmas csendet, amelyet a messze élő város küldött feléje.

Egy kis me’egség...

— Csúnya áz életem. A mások számára élek. De nagy dolog ez is! Tegnap este, az előadásom szünetében egy kedves kis esetem volt.

Szélesen elmosolyodott az arca. Egy ember, akinek olyan kevés öröme van az életében, milyen csekélységeknek tud melyen, igazán örülni. Az erkélyajtó kitárva, s tiszta, hűvös levegő árad be, de Szabó Dezső a kályhához lép s megkaparja a tüzet. Talán, hogy sokáig égjen az a melegség, ami ennél a kedves mesénél megtöltötte a lelkét.

— A müvészszobába zárkóztam, amikor két bájos kis leányka tolakodik be az akadékoskodó szolga mellett. Ijedt szemérmességgel autogramot kérnek. Dehogy szabad elutasítani őket! Szőkék voltak, hamvasam. Aláírom! „De ezért egy puszi jár, kislányok!" — mondom s ők már félszegen hátkönnyelmüen nyakkendőpárbajba kezdett. Mert ott már nem hadügyminiszternek kellett lenni a Gyurka rezidenciájában, hanem kincstárnoknak. Ez pedig nálam is nehéz volt, de nála még nehezebb. Mert Gyurka — szégyen bevallani — de bizony szegény volt, talán az apjánál is szegényebb. Áldott ember volt az a Szcntimrey bácsi. Vannak emberek, — mint amilyen ő is — aki magával születi azt a gesztust például, Iiogy lenéz a garádicsos kúria tornácáról és kiskirályi büszkeség tölti el, hogy íme: az én kúriám . . . amott a Tiszáig az én szántóim . . . fent az én bükkösöm, az isten áldása permetezze . . . Hanem a szántókat már rég széthordta a paraszt- mohóság, régen kisbirtokosok hetvenkednek rajta, a bükkösre rátette a kincstár a kezét holmi adók fejében, a kúrián meg omladozik a malter a bankok fenyegetésétől, meg a sehonnai pénzüzérek rátáblázásától. Hanem hát isten áldása az ilyen embereken, hogy jobban tudnak aludni a jelzálog tehertől horpadozó tető alatt, mint mások a bankpalota himes ágyán. És királyibbat is tudnak álmodni, mint sok reszketős király a békesseges országban is és nyugodt szívvel adják át a földi birtoklás batyuiát a fiúnak, mikor megjön a vén kaszás, holott gyakorta semmi sincs már a batyuban. Tradíció ez már kérem a hét szilvafásnál, hogy semmitse hagyjanak a fiúra. Ur az úgyis! így volt az Gyurkával Is, vagy tán még rosszabbul, mert, ahogy az öreg nyomán elmentek a cifra temetkezési huszárok, már jöttek a pókhasu üzérek, kis és nagydobos végrehajtók és Gyurka — aki egy baráton kivi.il olyna elhágyottan állt a világon, mint a hüvelykujjam — egyszerre csak azt vette észre, hogy az „én kúriám" nem az én kúriám, meg a szoba se, ahol napvilágot látott, se a kert, ahol édesanyja ült egykor, se szántó, se erdő. Meg már nem is „nemzetes uram" . . . Mcgeshetik ez — mondának — botossal gyárossal, bankossal Is, elmegy vigécnck, könyvelőnek miegyéb városi teherhordónak ... De tessék megérteni, a Gyurkával nem mehet az Így . . . Mert hiába jön a likvidátor, az uj tulajdonos, aki nagyhangon rendelkezik a gvcpverte udvaron, hiába jönnek körnivesek, ácsok, hogy városibb képet malteroz- zanak a vén kúriára, azt bizony senki emberfia nem magyarázhatja meg az én Gyurkámnak,

hogy az többé nem a Szentimreyeké . . . Nem kérem, mert ha azt IV Bélától kapták véren szerzett jogon, akkor semmi incifinci adósság, jelzálog, meg Isten tudja, micsoda modern nyavalya, meg csavart fiskális igazság el nem veheti tőle . . De nem ám! Nem is költözött ki

onnan. Ott aludt a régi szobában, rendelkezett szakáccsal, cseléddel, lovagolt a régi lovon, vadászott. ahol kedve tartotta. Dehát a világ kereke más útra tért és először szép szóval, biztatgatással, utóbb meg már csendőrrel jártak a nyakára. Mert. ahogy boszantották benne a régalvó virtust, ráüzent az uj birtokosra — valami megtollasodott vargaember lehetett —hogy be ne tegye a lábát az „ő udvarára", két jó golyót még bent felejtettek az exekutorok a vadászpuskájában . . . Ámde berzenkedés ide, vagy oda az uj törvény csendőrei egy szép napon karonfogva vitték ki az országutra és Gyurka hasztalan döngette a rácsos kaput, aminek oszlopán két nehéz kökorsó kinálta a lehervadt vendégszeretetet.

Ez volt az első dolog, amit még énelőttem is szégyelt. Nem is jött át hozzánk. Este tudtam csak elkapni a Központiban. Cigányok karéjában, bánatos nótában temette a régi igazságot, nehéz feje leesett az anyás kaszirnö ölébe, de még kótyagosan is ágaskodott benne a virtus:

— Lelövöm a sehonnait, aki kitúrt.

A cech fejében rátestálta a kávésra a vado- nat uj Lancastert, amit „fentfelcjtett" a kastélyban. Hogy aztán megbékítette a fáradság és a mámor, hazacipelhettem . . . Ott aludt mellettem egy néhán.. napig . de még a baráti ágy is szúrta. Bizony akadt elég dolgom a Gyurka megbékítésével. A szántók mentén leste, mikor jön az uj .uraság" városi kocsin, legalább a kalapot üsse le a fejéről . . . Aztán nehéz viaskodásaim voltak vele, mezőn, réten, erdőn át.. Hogy tán: nézne be a vármegyére, atyafi ott minden faktor, tán csak kap egy szolgabiróságot . .

— Mit gondolsz — méltatlankodott — hogy cseléd legyek ott, ahol ur voltam . . . Soha! Nem is lett! Ur volt . . . Legalább is ő agy érezte. Mert foszlott rajta a lóding zeke, száz- fortélyos .ett a sörtés kalap, de Isten ments, hogy megvendégeltette volna magát az én holmimmal. Már cscttebb volt a feje, zavarosabb a

szeme, szinte féltettem, mikor napokig elmaradt, így ment ez vagy egy félévig.

Egyszer csak kitüzelt arccal rohant be hozzám. Láz égett a szemében, egész kiegyenesedett és mikor nem beszélt, dudorászott is jókedvében:

— Megyek Amerikába . . . Megyek én, már holnap. Hogy eddig nem jutott eszembe. Ott nem tudják, ki voltam, cseléd is lehetek. A.ztán, megállj csak, nem adok neki öt esztendőt . . . megmutatom én annak a „jöttmentnek".

Azóta egy percig se lehetett bírni vele. Hol beutazott a városba, hol a környéken szaladgált, élt minden idege, sürgőit, mozgott, alkudott, sef- telt. Egy hét se telt bele, megvolt az utiköliség, a passzus, már ott vártuk az állomás téglatornácán a vonatot. Mikor vonatra szálltunk, vissza se nézett, láz égette, szinte tolta volna a döcögős vonatot, hogy hamarabb érjen Amerikába. De mikor a fordulóhoz értünk, ahol a vont kikanyarodik a falu határából és a holdvilágnál délcegen versenyzett a kis kastély a katolikus templom tornyával és ősi álmot aludott alatta a park, akkor keserűen felhördült és megemelte az öklét.. Alig tudtam csititani. Sirt is meg ordított is:

— Megállj, bitang népség, bitang ország, ahol törvénnyel megrabolhatják az embert . . . Még viszontlátjuk egymást, de könyörtelen leszek az utolsó zsellérre! is, aki nyelvet öltögetett rám . . . Nem irgalmazok egynek se.

Szerencse, hogy a vonat kifordult a Tisza mentén és mögötte maradt a fájdalom is.

Én azután Pesten kiszálltam és bizony, mintha a szivemről szakították volna le. Sokáig nem tudtam megbékélni a dologgal . . .

Pedig hát nem sok sajnálnlvaló volt a Gyurka barátomon. Majdnem, hogy hetenként jöttek a levelek és azokban több volt a vigalom, mint a szomorúság. — Megbékélt — gondoltam az uj levegő, uj atmoszféra, egy év múlva nevetni fog azon, hogy sirt a vonatban. Meg is volt minden okom erre a reménységre. Gyurkába mintha beleszállt volna az amerikai oxigén. Hol Texasból irt, hol Kaliforniából. Floridából vm<t Ohioból. Egyszer bányákban dolgozott máskor cowboy volt, hol farmer cseléd, hol meg N-w- yorkban lopta a napot. Oldalakat áradozott « szabad friss, virtusos amerikai életről no tti*a .