Prágai Magyar Hirlap, 1925. április (4. évfolyam, 74-97 / 817-840. szám)
1925-04-12 / 83. (826.) szám
se® .V0RÁGAlMl(ÍTAX7fíRm:P ezt a közönséges csemegét s egyszerre csak kiejtette a kezéből. Egy mezítlábas kis utca- kölyök épen arra szaladt, felkapta a fél perecet, le sem törölte róla az utca sarát, hanem mohó étvággyal, szinte egy falatra megette. Frecl azt képzelte, hogy a fiú már talán két napja nem evett, sokszor meséltek neki effélét a gyermekszobában —, s az a gondolat, hogy a kis fiú most az ő perecével csillapította éhségét, kimondhatatlan jóleső érzést keltett benne. Kis gyerekszive felmelegedett, a veleszületett jóság, emberszeretet melegítette fel. De hirtelen rájött, hogy még mást kellene adnia a kis koldusgyereknek, hiszen a perecet ő már úgysem ette volna meg; olyasvalamit, ami neki magának is nagyon kell. Zsebébe nyúlt és kivette azt a szép fényes sárgaréz srófszeget, amelyet reggel a szőnyegen talált és mosolyogva, az adás gyönyörűségétől boldogan nyújtotta oda a gyereknek: Itt van, neked adom! Hatvan év múlt el azóta s Mr. White szivét most is átjárta valami kedves melegség, amint visszaemlékezett erre a kis epizódra gyerekkorából. S most egyszerre rájött, hogyan vehetne magának örömöt a pénzéért. Jótékony leszek! — mondta, mindenemet a szegényeknek adom! Olvasott róla eleget, milyen nagy a nyomorúság ebben a szegény, ezerfelé marcangolt vén Európában. Átjött ide titkárával, ki véletlenül Amerikába származott magyar szülők gyermeke volt, Mr. Hajós. De minden amerikainak van valami bogara, Jegalább az óvilágban úgy tartják. Mr. Whitenek az volt a bogara, hogy csak az igazán szegényen akar segíteni. Titkára rábeszélte, hogy Magyarországra jöjjenek, itten találnak igazi szegényt, segítségre legjobban rászorulót, eleget. A főváros, ahova megérkeztek, nem tetszett az öreg nábobnak. A sok fényes kávéház, luxuscikkekkel, vagyonba kerülő haszontalanságokkal telt kirakatok, ékszeres, virágos, cukorkásüzletek elvették kedvét az adakozástól. — Ahol mindennek van vevője, — mondta, -ki ott a szegény? Amott nagy sokadalmat látott; sorban álltak egy nagy filmszínház jegyváltó-helye előtt. Az öregur szó nélkül elutazott egy nagyobb vidéki városba. Ott más az élet, mások az erkölcsök. Amint befelé ballagtak a városba, nagy halom kőszén feküdt az úttesten. Két vézna, rongyos férfi hordta a szenet zsákban, kosárban egy szomszédos pincébe. Hátuk meggörnyedt a nehéz kosár alatt; a szénpor belepte az arcukat, fekete volt még az ajkuk is. Hideg volt, de a kemény munkában izzadtak s a verejték utcákat szántott szennyes arcukon. Szegények! mondta az öregur és megállt. Ezek ugyan keményen dolgoznak a betevő falatért s vajon jut-e nekik száraz kenyérnél egyébre? Itt megy a felesége az egyiknek, — mondta a titkár —, épen most küldte el valahová. Menjünk utána. A rongyos asszony, karján toldott-foldott szatyorral, egy piaci bódéhoz ment, ahol húst mértek. Disznóhust kérek, — mondta — egy kilót a combjából, meg marhahúst, levesnek, egy kilót, de kövér legyen. Virslit is viszek, hat ttomeo c§ miia falun — Keüer Ooítfried regénye — A Prágai Magyar Hírlap számára fordította: SchöpHin Aladár rí n\ — A bokrétámat nézed? — mondta Ve- ronka. — Ugy-e, szép bokrétát szedegettem össze? Tudnod kell, ezek az utolsó virágok, amiket még találtam ebben a pusztaságban. Itt még volt egy kis rózsa, ott egy szekfü és ahogy itt össze vannak fűzve, nem látni meg rajtuk, hogy pusztulásból származnak. Most azonban már ideje, hogy menjek innen. Nincs már egy szál virág sem a kertben és a ház is üres. Sáli körülnézett és csak most vette észre, hogy minden ingóság, ami még itt volt, el van hurcolva. — Szegény kicsi Veruskám, — mondotta. — Hát mindenedet elvették? — Tegnap — felelt a lány — elhordták mindent, ami elmozdítható volt a helyéről s alig hagytak meg nekem egy ágyat. De mindjárt eladtam azt is és most nekem is van pénzem. Nézd! Néhány csillogó, uj tallért vett ki a ruhája zsebéből és megmutatta Sálinak. — Azt mondta az árvák atyja — tette hozzá —, mert ő is itt volt, hogy ezzel a pénzzel keressek szolgálatot valami városban és induljak mindjárt ma. — De hiszen itt sem maradt semmi — mondta Sáli. miután belezett a konyhába —, nem látok egy darabka fát, egyetlen serpenyőt. egyetlen kést sem. Talán bizony nem párt. Ejnye, Kavlákné, mondta egy köhögős kis öregasszony mellette, de sok húsra telik maguknak! Az a mienk, amit megeszünk, Szepesy néni, nem igaz? Az én emberem azt tartja: vagy legyen, vagy ne legyen. Most 120 ezer koronát keres a szénhordással, hát még egy liter bort is viszek estére. Mr. White tovább ment, de előbb furcsán, kérdően nézett Hajós urra. Az utcasarkon újságot árult egy kis púpos, torzképü fiú. Éles, éretlen hangon kiabálta: Az Est, Pesti Napló, Déli Hirlap, Magyarország . . . Odajött két másik kis suhanc. Az egyiknél szintén hírlapok voltak, a másik cipőfűzőt, gyufaskatulyát, bajuszpedrőt hordozott a nyakán, egy felszijjazott ládikában. Mennyit kerestél ma? Kérdezte a kis púpos a kollégától. Keveset. Mióta az a büdös újságárus bódé ott van a piactéren, mindenki odajár. Mert ott sokféle lapot kapni, meg trafikot is. Nekem jól ment ma az üzlet — mondta a gyufaárus gyerek. Megvan a kvártélyravaló, egy tányér kocsonyát is veszek magamnak vacsorára, csak a kenyerem kevés hozzá. Ez igazán szegény! sóhajtotta Mr. White. De a titkár csendre intette. A gyerek tovább beszélt. Marad még 3500 koronám, ezen moziba szeretnék menni, de még 500 korona kellene hozzá. A fejnélküli lovast adják, detektiv- dráma. Ej, a Park-moziba eredj, ott amerikai burleszk est lesz, ott agyon röhögheti magát az ember! mondta az újságárus. A kis púpos lenézően nevetett. Mit néztek meg ilyen hülyeségeket? A Liget-moziban a Szerelmes éjszakákat ját- szák, csak felnőtteknek! Az aztán valami, barátom, ha ezt látnád .... Ej, hiszen oda nem is eresztenek be! Tizenhat éves vagyok, felnőtt! mondta a kis púpos és kidüllesztette korcs mellkasát. A másik kettő nevette. Ugyan nem látszik meg rajtad! Hát gyerünk a Zigomárba! mondta a másik rikkancs. Elkésünk! Csak volna még 500 koronám! — sóhajtotta a gyufaárus szomorúan. Adjatok kölcsön! De a másik kettő vállat vont. Mr. White, itt az alkalom! súgta a titkár. Néhány pennyvel boldoggá teheti ezt a gyereket! De az öreg ur szigorúan rázta a fejét. Tovább mentek, ősz, fél vak koldus állt egy templom ajtajában. Minden arramenőt megszólított: Kezét csókolom, nagysága! Ha egy pár koronát szíveskednék adni — Szegény vak öreg vagyok — Isten adjon erőt, egészséget . . . A kinyújtott kezébe néha beledobtak egy- egy papirost. Leginkább százas hullott. Az öreg reszketve rázogatta bele tarisznyájába. Rút, torzonborz, szakállas arca félelmes lett volna, de a’z ép szeme olyan ijedten, szenvedőén nézett, hogy megsajnálták az emberek. Micsoda fináléja ez egy nyomorult életnek! mondta a nábob és már a csekkönyve után nyúlt. Gazdaggá, boldoggá tehetem utolsó éveire szegényt. is reggeliztél? — Nem én, — felelt Veronka. — Vehettem volna magamnak valamit, de azt gondoltam, inkább éhes maradok, hogy aztán sokat tudjak enni veted együtt, mert ennek olyan nagyon örülök, nem is képzeled, milyen nagyon örülök. — Csak volna szabad hozzád nyúlnom — mondta Sáli —, mindjárt megmutatnám, hogyan érzem magamat, te drága, kedves gyerek. — Igazad van, elrontanád egészen a szép ruhámat és ha kicsit kíméljük a bokrétámat, azzal a hajam is jól jár, amelyet ugyancsak össze szoktál kócohri. — Gyere hát, most már induljunk neki. — Meg kell még várnunk, amiig az ágyat elviszik, mert aztán bezárom az üres házat és nem jövök többet ide vissza. A kis batyumat beadom ahhoz az asszonyhoz, aki az ágyat megvette. Leültek tehát szemben egymással és vártak. Csakhamar el is jött a paraszt asz- szouy, egy tagbaszakadt, hangos beszédű asszony és egy legényke is volt vele, akinek az ágy vázát keltett vinni. Amikor ez az asszony meglátta Veronka szerelmesét és magát a fel cicoma zott leányt, kitátotta szemét-száját, a derekára tette a kezét és ezt kiabálta: — Ejnye hát, Vera! Te nagyon jól csinálod! Látogatód van és ki vagy öltözve, mint valami hercegnő! — És aztán — mondta Veronka barátságosan nevetve —, tudja-e, néni, ki ez itt? — Nohát, azt Íriszem, ez nőm más, mint Mennyit Írjak? Kérdezte a titkár. Egy percig várjunk még! felelt Mr. White, mert látta, hogy a koldus megindul. Pálinkamérés volt a közelben, oda tért be. No, Andris bácsi, melyikből adjak? ezzel fogadta a csapos, mint régi ismerőst. Már csak a legjobbikból! recsegte érdes hangon az öreg. Aból a pirosból, ni! Az nem a kend bajusza alá való! Hétezer kampó annak a kupicája! Csak adja ide, ha mondom! mondta mérgesen a koldus, megszolgáltam érte! s már ki is rakosgatta a pult szélére a gyűrött, piszkos ezerkoronásokat. Igaza van, megszolgált érte! nevetett a legény és sietve söpörte be a pénzt, mert látta, hogy eggyel több, mint amennyi jár. Mr. White és kísérője kik, az ajtóban álltak, csendesen sompolyogtak odébb. A szegényekkel nincs szerencsénk! — mondta az öreg ur. Gyerünk másfelé. Uriasan öltözött pár ment előttük. A férfi arca is, az asszonyé is levert, töprengő volt, leritt róla a betevő falat gondja. Istenem, Gyula, még csak tizenkilencedike van és nincs több 400 ezer koronámnál! Nem hídnál adni még vagy egy milliót? Honnan? dehát honnan! riadt föl a férj. Hát amit adtam, elég szépecskén, az hová lett? Erzsikének uj ruha kellett a táncpróbára, tudod. Elek vivóleckéit is én fizettem. A múltkori tea pedig, mikor Kelemenéknek adtunk revancheot, nem is képzeled, mibe került! Pedig a? szörmegarnituramat is alakíttatni kellene ki hord ma ekkora muffot? Már színházra nem is gondolhatok, úgylátom, ezidén. Ej, az luxus, arra nem telik most! Nem nagyobb luxus, — vetette oda epésen az asszony, mint a te drága cigarettád, mely ki nem fogy a szádból. Ej, hát még ez se legyen meg az embernek, — akkor már igazán akassza fel magát. Az asszony lehajtotta a fejét. Talán sirt. Várj csak, mondta megélénkülő szemmel a férfi és megállt egy banküzlet hirdetési táblája előtt. Hahó fiacskám! Szüret! tudod-e a Goldberger hogy áll? 178! És a Nova? Ez felér egy kis lutrival! Mit ér, — mondta mérgesen az asszony, ha a Liptákot meg elvesztegetted semmiért! Ha most az ünnepek előtt, az ember itt áll, krajcár nélkül, lesheti a jó szerencsét! A jó szerencse itt van a hátuk megett — súgta halkan Hajós az öreg urnák, de az bosszúsan rázta a fejét: Nem, ezeken nem segitek, ezek nem érdemlik ! A külvárosba értek; egyszercsak azon vette magát észre a két vándor, hogy a külső pályaudvar kröül járnak. Vagonok álltak két sorban, kitólva félreeső sínpárokra. A vagonok ajtaján, ablakán itt-ott fény szűrődött ki, másutt kis kémény nyúlt ki s ugyancsak füstölt. Szegény hontalanok! tört fel Mr. White leikéből a szánalom. Itt majd találok Igazi szegényt! Az egyik vagon ajtaja arasznyira nyitva volt. Szűk, de barátságos kis szoba látszott belül; a mennyezetről dróton konyhalámpa függött le s árasztott gyér világosságot. Három kisebb-nagyobb gyerek ült az asztal körül. Egy nagyobb fiú rajzolt valami a Manz Sáli! Hegy és völgy nem kerülnek össze, szokták mondani, de az emberek! Dehát vigyázz, gyerek és gondold meg, hogy jártak a szüleitek! — No, ez most megváltozott és minden jóra fordult, — felelt Veronka mosolyogva és barátságos közlékenyen, sőt csaknem leér eszkedőn. — Sáli az én vőlegényem! — Mit nem mondasz! A vőlegényed? — Úgy bizony és gazdag ur tett! Nyert a lutrin százezer forintot! Gondoltja csak meg, néni! Az asszony erre ugrott egyet, egészen megrémülve összecsapta a kezeit: — Száz ... százezer forintot? — Százezer forintot, — ismételte Veronka komolyan. — Uram Isten! De nem is igaz, te hazudsz nekem, gyerek! — Hát higyjen, néni, amit akar. — De hát ha igaz éis te a felesége leszel, mit fogtok csinálni a pénzzel? Igazán előkelő úri hölgy akarsz lenni? — Magától értetődik. Három hét múlva meg lesz az esküvőnk. — Ugyan eredj, te csúf hazudozó! — Sáli már meg is vette a legszebb házat Seldwylában, hozzá nagy kertet és szőlőt. Ugy-e, meg fog minket látogatni, ha be leszünk rendezkedve? Számítok rá! — Ugyan eredj, te ördög boszorkája! — Meg fogja látni, néni, milyen szép ott! Nagyszerű kávét fogok készíteni és megkínálom magát finom tejeskaláccsal, vajjal és mézzel is! — Oh, te haszontalan! Számíthatsz rá, Vasárnap, április 12. mértani testet, a kisleány meleg keztyüt kö.. ] tött s egy buksi kis fiúcska színes golyókat rakosgatott. Egyszerre, egy hirtelen mozdulattal fel. I bontotta a gyerek a kirakó-táblát és szerte gurult a sok szép golyó, a padlóra is pergett belőle. A kislány rögtön letette a kötést s keresgélni kezdett. Ne sírj Pistuka, összeszedjük mind, ugye Kari? A nagy fiú is hozzálátott a kereséshez, macskaügyességgel bujt be az összerakott,, egymás tetejére zsúfolt bútorok alá. Végre együtt volt mind a golyó és fölszáradtak a könnyek a gyerek pufók, piros arcán. A vagon sarkában, a kis lábas tűzhelyt mellett, tett-vett egy soványka asszony. Nem volt idős még, de meglátszott rajta, hegy min-| degy már neki, akár fiatalnak tartják, akár nem. Gyerekek, — szólalt meg, — rakjátok ar a holmit az asztalról. Hozom a vacsorát! Pistuka csoda buzgalommal látott hozzál a helycsináláshoz. A kislány felterített egy agyonmosott kis fehér abroszt. Fűszeres illat áradt szét. Egy nagy tálon, széles aranysárga, itt-ott barnapirosra sült szeleteket hozott az asszony. Mr. White elhúzta az orrát. Mi ez? kérdezte bizalmatlanul a titkárt. Szegény emberek ananásza! magyarázta’ Hajós, de hangját túlharsogta a gyerekek örvendező lármája: Sült tök! jaj, de jó! De finom vacsora van ma! Hamar egyétek meg gyerekek, — mondta csendesen az anyjuk. — Mindjárt hazajön apátok, neki egy kis szelet húst sütöttem, — nem birja a nehéz szolgálatot, ha csak vasárnaponként lát húst .... De nem eszi meg, ha látja, hogy mi mást vacsoráltunk. A gyerekek buzgón igyekeztek fogyasztani a vastag gerezdeket. Pistuka olyan falánk volt, hogy majd a torkán akadt a falat. Mikor végeztek, a nagy fiú térdére ültette kis öccsét és lovagoltatta mokányul: Hopp Tordára, Kolozsvárra. Mit hozunk onnét? Torda? Kolozsvár? .... Úgy, úgy, bólintott csendesen az asszony. Pistuka még eljut oda majd, te is Zsófika, te is Kari. Mi már nem. de mindegy az. T i mégis csak odajuttok egyszer! Csend lett; az asszony lelkes arcán, a három gyerek lángoló szemében nagy, szent reménység égett. Menjünk innen, súgta kísérőjének a dollárkirály. Ezeknek az én pénzem silány ajándék. Ezek gazdagabbak, mint én! Valaki ácsorog odakünn, anyám! mondta a kisleány. Szegény koldus lehet, nyújtsd ki neki, fiam, ezt a darab kenyeret. A nagy fiú a vagonajtóhoz lépett. A sötétségtől elvakult a szeme, csak azt látta, hogy áll ott valaki s odanyujtotta neki a karéj kenyeret. Elvette, — mondta, ahogy visszament és betolta az ajtót. Olyan furcsán köszönte meg, nem értettem. Mr. White másnap visszament Amerikába az egy karéj kenyérrel s a dollárjaival, mert nem talált Magyarországon igazi szegényt. hogy eljövök, — kiáltott az asszony sóvár arccal és a nyál összefutott a szájában. — Ha azonban deltáiban jön és elfáradt a piacon, mindig készen áll a miaga számára egy tányér erős húsleves és egy pohár bor! — Ez aztán jó lesz! — Egy kis cukorsütemény, vagy fehér cipó a kedves gyerekei számára odahaza... abban sem lesz hiány. — De hisz egészen etepede'k! — Egy csinos kis kendő, vagy egy darabka selyem, vaigy egy szép régi szalag a ruhájára, vagy egy uj kötényre való is akad majd, ha egyszer átmnisitráljuk a ládáimat és székre 'bnet egy csöndes napon. Az c ozony csak úgy forgott a sarkán és ujjongva rázta a szoknyáját. — És ha az ura valami jó üzletet tudna csinálni földek, vagy marhák adásával-véte- lével és nincs pénze hozzá, akkor legalább tudhatja, hol kopogtasson. Az én jó Salítm örülni fog, ha ilyenkor egy kis készpénzt biztosan és jövedelmezően befektethet. Nekem is csak lesz egy kis megtakarított pénzem, hogy a régi barátnőmnek szolgálatára lehessek. Most már aztán nem lehetett bírni a derék asszonnyal, meghatva mondta: — Mindig mondtam, hogy derék, jó és szép gyerek vagy. Adja Isten, hogy mindig jól menjen a dolgod és áldjon meg azért, ami jót velem teszel. — Ezért azonban azt kívánom, hogy maga is jó szívvel legyen hozzám. — Ezt* mindig bízvást kívánhatod is. (Folyt, köv.)
