Prágai Magyar Hirlap, 1925. április (4. évfolyam, 74-97 / 817-840. szám)
1925-04-12 / 83. (826.) szám
1£» látta a holdat menni csöndesen és egyedül a felhők között, a maga utján. — Oh, Heber Mond, du gehst so stíllé... A szobácskája sötét volt és ferdefalu. Az ó-postaépületben lakott, kis, boMhajtásos udvari szobácskábán, ami az udvar felöl az első emeleten volt, de a másik oldalon be volt é-pitve a hegyoldalba. Ez nem volt baj. Biztonságban érezhette benne magát az ember, mint valami jól megerősített madárfészekben. Sötét volt a szoba és nedves, de barátságos és meleg kis odú. Otthon. És a régi ágy, amiben a régi, meggyszinü selyempaplan feküdt, amit fiatalasszony'koráhan használt először, a szekrény, amiben még ott lógott a rég halott prédikátor penészszagu templomi öltözete — gondolom, felvarrta reá az akasztót, valahányszor le talált szakadni —, a daguerroíyp-képek, legyezőaliakba szögezve a falon s a sok papirvirág az ablak körül mind békében és csöndben élte a sorsát vele együtt. Az ablakocska beengedte hozzá a nap világosságát és a hold fényét és az öregasszony ott üldögélt reggeltől egészen délutánig, vagy néha késő este is, ha simán kötött és nem kellett a munkájára néznie. És újra meg újra végigélt minden szépet és jót az életében. Keddi nap volt, az udvaron elcsittult a déli zaj a nyitott konyhaabliako'k mögött. Az ebédet megették, az edényeket lemosogatták. Hammernének ilyenkor következett a legkedvesebb órája mégis. Abbahagyta a kö- tögetést, felvette fekete, liladiszas selyem- ruháját, fejére kötötte a csipkéséit, kezére húzta kötött félkeztyüjét és indult kis, gömbölyű kötőíkosarávál. Halk harangszó fogadta már a lépcsőn, ami egyre erősödött az udvaron s az utcán. Vékony, panaszos csilingelés, gyereksiráshoz hasonló. Egy pillanatra megállt. — A lélekharang, — szólt magában és az urára gondolt, ment minden dolog, ami kapcsolatos volt a halállal, öt juttatta az eszébe mindig. De nem kínozták soká a szomorú emlékezések. Lassan, amint közeledett az alvó, kerek kövekkel kirakott lejtős utcán a ház felé, ahol a mai uzsonnáját készítik már bizonyosan, egyre derűsebb lett töpörödött kis kerek arcocskája. Vissza-visszatar- totta a lélekzetét, mert a gyomra meg-meg- kordult már ilyenkor mindig s azt hitte, úgy el lehet állítaná, mint a csuklást, nehogy szégyenkeznie kelljen a vendégek előtt. Vígan lépegetett mind előbbre. Nagyon jó hely volt, ahová igyekezett. Az öreg bányatanácsos maga is d-eltréfálgatott vele, emlékezett még fiatalkori szép, tüzes, fekete szemére, sőt valaha táncoltak is együtt, valami majálison. Az asszony is kedves volt, sohasem mondott gonosz célzásokat, minit mások néha, a leány pedig csöndes mosolygásával soha még a légynek sem vétett. Amellett az uzsonnái kávé után mindig volt még valar mi jó. Meg-megállt, visszatartotta a lélekzetét, mosolygott és újra megindult. Sietősen fordult be *a hűvös kapualjba és tipegett fel a kopott csigalépcsőn. A. vidám Szekeres Irta: Bónyi Adorján. Szekerest még senki sem látta szomorúnak. A napnak, va-gy a szép tiszta májusi égnek van csak olyan ragyogása, mint a Szekeres arcának volt. Talán Pestről vagy Kassáról jött le Héthegyre a Nagy Bankba könyvelőnek jó pár évvel ezelőtt és mindjárt úgy vonult be, ezzel a végtelen, megszakithatatlan, jóságos és isteni derűvel az arcán és az egész lényén. Remekül tudott kacagni, kifogyhatatlan raktára volt finomabbnál-finomabb viccekből és olyan mókákat rögtönzött, hogy soha? senki sem haragudott meg érte, bármennyire veséjébe vágott is a Szekeres csufondárosko- dása. A színigazgató urak, akik nyáridőben váltakozva felütötték sátorfájukat. Héthegyen, harmadnap már nem fogadtak el Szekerestől pénzt a bilétáért, mely az első sorba jogosít: Szekeres zengő, egészséges és nagyszerű kacagása minden este magával ragadta a publikumot és nem utolsó tényezője volt egy-egy sikernek. Benkőné úri kocsmája’ Héthegy határain túl messze híres volt rostélyosairól és kadarkáiról; itt tanyáztak emberemlékezet óta a héthegyi agglegények és mindazok, akiknek a kegyelmes sors és a szigorú asszony néhav nap egy kis kimenőt adott. A Benkőné kocsmájában Szekeres már első héten megkülönböztetett adagokat kapott mindenből, majd a hónap végén Benkőné nagysága hétpecsétes titoktartás mellett közölte vele négyszem- v közt, hogy: — ... Szekeres urnák kivételesen olcsóbban fogok számítani mindent. Mert hát A lakás ajtaja nyitva állt. Az öregasz- szony csodálkozva kukkantott be csipkekendő s fejével, különösnek találta, hogy csönd van és a folyosón nem lóg idegen kabát, meg kendő. Kicsit korán jött. Nem baj. óvatosan, aMzatos-ked veskedő mosolygással oldalgott be és lépegetett lábujjhegyen végig a folyosón. A konyhában sem volt senkii. Ez sem baj? Hiszen tudja a járást. Benyitott az ebédlőbe. Visszalhökölt. A szoba közepén, négy széken, két szál deszka feküdt s arra most tették rá, fehér lepedőbe takartan, az öreg tanácsost. Hosszú ősz szakálla lelógott oldalt s a lábujjai kiálltak a takaróból. Felsikolifcott, észrevették. Egy idegen férfi lépett oda hozzá és kiküldte. Becsukta előtte az ajtót. — lek bili die Rampflstrickerin! — mondta az öregasszony mentegetőzön. De mert a férfi ezt már nem is hallotta, engedelmesen kiment és várt a folyosón. Kábult volt a feje a szörnyűségtől, amit látott és nehezen tudott gondolkodni. De' nem is kellett, hogy gondolkodjon. Nem is akart. Minek? A gyomra korgott, rá-rányomta a tenyerét, visszafojtotta a léleikizetét, alázatosan és kedveskedőn mosolygott, a szeméből szivárogtak a könnyek, mert nagyon sajnálta az öreg tanácsost és várt. Várt. Senki sem jött ki hozzá. A szobákból in- nen-onnan halk zokogás hangzott. Aztán panaszos, hangos, elnyújtott siránkozás. Az özvegy próbált beletörődni nehezen, nehezen a sorsába. Sírt vele ő is, nagyokat szipogott, de a gyomra csak korgott mégis. Édes Istenem, mikor lesz már az uzsonna? Hiszen azért, hogy a szegény tanácsos meghalt, csak nem fogják őt soká koplaitatni? Elfáradt. Szédült is már. összeszedte a bátorságát és bekopogtatott a hálószobaajtón. Az csukva volt. Aztán sorra próbálta valamennyit. Végre megint az ebédlőbe nyitott be. Nagy mosdótálban vizet látott, egy fe- ketekendős asszony térdelt a halott mellett és az idegen úriember a szőnyeget csavar- tatta össze a cseléddel, hogy vizes ne legyen. Az ajtónyitásra megint megfordult, közelebb jött s ráförmedt Hammerné re: — Mit akar? Az öregasszony elcsodálkozott. Hiszen mindenki ismeri őt és mindenki tudja, hogy uzsonnázni szokott jönni! De megfogta két félkeztyüs kezével a ruháját és meghajolt: — Ich bin die Rampflstckerin. Ez nem ért semmit. A férfi türelmetlenül be akarta tenni megint az ajtót. De az öregasszony a kilincsbe kapaszkodott és megpróbálta halkan és bocsánatkéröen megemlíteni az uzsonnát. A férfi arca elkomorult. Megrándult a szája, összeért a szemöldöke. — Ma nem lesz uzsonna, — mondta keményen és becsapta áz ajtót, úgy, hogy majdnem odaszorult az öregasszony kendőolyan aranyos hangulatot tud csinálni. Csak a többiek meg ne tudják! Szekeres a Körtes-utcában lakott, albérletben egy hervadozó özvegynél, bizonyos Szépeszternénél, egy szentképekkel és horgolt térítőkkel megtömölt szobában. Ezt a Szépeszternét messzire kerülte mindenki és még eddig minden lakója s?z első hónap végén odébbállt, mert Szépeszternét általában elviselhetetlen nőszemélynek tartották. A lakó hajnalban arra ébredt, hogy Szépesz- terné süvitően vékony hangon kegyes zsoltárokat énekel a konyhában, viszont este idején már éjfélre járt az óra, Szépeszterné még mindig hangos imádságokat dorombolt a hálószobája csendjében. Amellett megkövetelte a lakótól, hogy tökéletesen jártas legyes az ó- és újszövetség régi könyveiben; utánajárt a plébánosnál, hogy lakói legalább hetenként egyszer gyónjanak és áldozzanak; figyelmeztette őket a böjtnapokra; és a végítélet angyalának arcával jártkelt a lakó körül, ha az véletlenül éjfélen túl és kissé illuminált állapodban érkezett haza előző nap.. Szekeres volt az első ember, aki nem szökött meg tőle az első hónap végén. Sőt eltelt a második hónap is és eltelt egy félév, majd pedig egy egész év és Szekeres niég mindig a Szépeszterné szentképes szobájában hajtotta esténként álomra a fejét. Nehezen lehetett ezt megérteni, de mégis igy volt. Szekerest itt is megsegítette csodálatos kedélye és elragadó kacagása. Ez a Szépeszterné nem tudta, mi az a szórakozás és mi az a napfény. Nem ismert tréfát és nem hallott életében niég vidám és csiklandozó történeteket. Kerekre nyilt szemmel és megdöbbenve nézett uj lakójára, mikor az a legelső szigorú leckéztetést harsogó derűvel és azzal szakította félbe: — Erről jut eszembe . . . jének a széle. Magában pedig égő szemmel elkeseredettén gondolt arra, hogy milyenek az emberek, nem érdemlik meg, hogy valaki jót tegyen velük. íme, az apja meghalt s ennek a nyomorult öregasszonynak most is az uzsonna jár az eszében. — Többet be nem szabad ereszteni, — határozta el magában. Az öregasszony ijedten, kábultan, szi- pogva-sirva csoszogott ki a lakásból. Leért az utcára, körülnézett, megállt, A gyomra korgott. Rászorította a tenyerét. Mos mit csináljon? Eszébe sem jutott, hogy más uzsonnázó helyre beállítson. Úgy érezte, keserűen megbántották, jogtalanul bántak vele. Hiszen ő minden keddre meg volt hiva, őt megbecsülték, szerették, tisztelték. Reszkető ajakkal motyogta magában szegény: — Ich bin die Rampfstickerin! Ám nem hallotta senki, nem törődött vele senki. És az öregasszony, amint megindult visszafelé a lejtős utón, feltekintett nagy keserűségében az égre és meglátta rajta a koránkelő, fehér tányérholdat. Kinyújtotta feléje reszkető két öreg kezét és kitört belőle a zokogás: — Oh, lieber Mond, du gehst so stíllé! És először érezte úgy, hogy a holdnak mégis jobb dolga van, mint neki és könnyebb könnyebb, sokkal könnyebb az útja. De azért lassan lecsöndesedett és kezét a gyomrára vagy szivére szoritva, — maga sem tudta, hol fái jobban, — ment tovább a maga utján hazafelé szegény . . . A tűz Irta: Lajos Károly. Kölönczös és Gabaly volt ezen az estén a soros. Ültek a tűz körül és nagybután meresztették sunyi, apró szemeiket a szökdöső lángokba, mig körülöttük a kidobott .csorda elfeküdt a szurok éj leple alatt. Néha egyik barom felbődült, — álmában talán egy virgonc ifjú hajszolta halálra, — de aztán az is el-elmaradozott s csaik a milliónyi szúnyogok zümmögése zsongta körül az őrhely tüzét. Egy incselkedő szellő belekapott a kusza lángnyelvekbe, orrát a hamuba kavarta, Kölönczös prüszkölve hümmögött. — Fereg egye a szivét, hogy éppen nekem jött! Gabaly durván, de nem kárörvendően nevetett. — Miért ültél oda? ültél volna mellém! Lám erre nem fúj! Érteni kell ehhez! Még ki sem mondta az utolsó szót, szája, szeme, orra csak úgy lubickolt a fölkavart hamupernyében. Most Gabalyon volt a sor. Gyilkos gúnyra torzult hamus arca. — Mondasz valamit pajtás, csak oda ülök fen is! Aztán, hogy megszűnt a krákogás és köp- ködés, szemeiket kitörülték és meg-megujuló bámulattal csodálkoztak a tüzbe. Vad, kódorgó nép, szabad ég alatti fiai voltak, tűz mellett születve, s amellett halva meg, akiknek a tűz fénye, melege, lelapitó vagy boldogító érzést támasztott ismeretlen, benső énjükben, s ami mint egy titokzatos, fenséges valami, S akkor már el is mondott villámgyorsan valami hátborzongatóan vidám és erkölcsileg nem egészen kifogástalan történetet. Szépeszterné Lóth asszonyává merevedett, majd hátat fordított és pár napig figyelemre se méltatta a lakót. Amikor Szekeres ur legközelebb ismét hajnalban vetődött haza. Szépeszterné másnap megint nekirontott mindeddig oly jól bevált fegyvereivel. De Szekeres szóhoz se engedte jutni és ellenállha’tatlan kedvességgel kezdte elujságolni éjszakai kalandjait. Szépeszterné — mit tehetett egyebet — ismét megretirált, még mielőtt kegyes füleit ez a pernahajder valami istentelen dologgal megint megsérthette volna. Csakhogy Szekeres most már vérszemet kapott és lassan ő lett a támadó fél. Minduntalan bekukkantott Szépeszternéhez és a legvakmeröbb históriákat nevette el előtte. Szépeszterné tiltakozott, lármázott, mérgelődött és fenyegetőzött, de büntető prédikációira sohasem került sor, mert Szekeres nevetése és vidám történetei tulharsogták a legünnepélyesebb szónoklatot %. így tartott a’ harc Szépeszterné és Szekeres ur közt jódarabig, mig egy napon végre mégis csak Szekeres került ki győztesen. Ez akkor történt, amikor Szekeresnek egy képtelen históriája után az örökké dermedt' arcú Szépeszterné elnevette magát. És ettől a pillanattól kezdve Szépeszterné máskor is nevetett és hamarosan alig volt Szekeres vicceinek hálásabb publikuma, mint rettenetes és vérfagyasztó hírű háziasszonya. Nem valami közönséges tulajdonság volt a Szekeres vidámsága. Isteni adomány volt ez, valami földöntúli és emberfeletti gazdaság, békítő, frissítő, gyógyító és vigasztaló áldás. Vasárnap, április 12. végighúzódott életük fonalán egészen az utolsó pillanatig. Kölöncös feje hajlott jobbra, balra, mint 3 gyenge sás feje a borzongós szélben és szeme tükrözve verte vissza a ráömlő fénykévéket. — A múltkor megégetett ... — kapott szóba, — ... mert aludtam! —- Arra fönn, — kapcsolódott hozzá Gabaly, — a sok folyó mellékén lepörkölte a szőrt '1 kezemről és nem éreztem, nem fájt! — Nem-e? — Nem. Bdedugtam és csak körülvették és'- nyaldosták, mint a kutya nyelve, de nem fájt! — Megfagyott? — Meg. A táltos gyógyította meg, . hóval. Dörzsölte! — Az jó! Utána meg ezt — Pedig a félszemü kovácsnak megégett a kislánya! — Hát amikor Tass urunkat a hidegfene rázta! Öntötték belé a forró italt és kívülről majd megsütötték! — És kigyógyult! — Ha tudnám! Jó volna? — Mit akarsz? Nem elég ez? Nézd, hogy olvad a tenyerem, már nem olyan kemény a fogása! És úgy meghajlik a gerincem! — Meg olyan csönd lesz itt belül. A közös egyetértésben találkozott két harcos szelíden simogatta tekintetével egymást. A csorda felől nem jött zaj, csak néha hozott a szél egy- egy ijesztő hangot a messze távolból, amire a kutyák elszórt, őrző csapata felelt megnyugtató bátorsággal. — Aztán ha hallgatom, hát beszél! Furcsa szavakat morog és . . . — ... érzed, mintha tudnád,‘mit mond! — Te mondod! — Ugs'-e sir, panaszkodik, ha zöldet dobsz rá? És hogy dohog, ha szárazai és sokat kap! — Minél többet adok, annál több keill! Elhallgattak. Tűnődtek. Kölönczös nem birt magával. Valami fúrta az oldalát. — Láttad futni? — kérdezte GabalytóL — Egyszer . . . messziről! A vezér a folyón innen tartott. És onnan néztük! — Én is épugy láttam egy folyó mellett, mikor a kékfejü hegyről lefutott a mezőre! — Futott? — Mint az áradás! Itta a füvet, és gyorsan szökdösött. Szép volt! — Most is szép, nézd! — Ühiim! Az éj felén már jóval túlhaladtak, pihenésre vágytak. Oldalt feküdve a tűz felé fordultak és várták az enyhítő álmot. Az álom szivárgott ki Kölönczös szájából, ahogy újra megszólalt. — Aztán először milyen jő melege van a húsnak .... zsibbad, elpuhul és fáradt lesz! . . . . A végén mégis vissza kell húzódni . . . mert éget! Félszemmel pislogott már Gabaly, szólni akart, de torka kiszáradt, hát csak morgott. És a másik szemét is lehunyta. Több fát nem kapott a tűz, a lángok ficánkos kedve lelohadt. A zsarátnok mind sötétebb színben világított. Tass vezér tábora csöndes volt, mint egy halott falu, ami körül sok bágyadt tüzszem őrködött. Jíe vár dl mié fcfs*áfííunft, fkoév Soha semmi nem történhetett olyasmi, ami Szekerest lehangolhatta vagy elszomoríthatta volna. Nevetett, amikor a háborúba hívták katonának, megkacagtatta a? legrémültebb lövészárkot, tréfázott, amikor lábro- gyásig kellett előre marsolni és kacagott és kacagtatott, amikor veszettül kellett menteni nagy futással az embereknek az irhájukat. Meglőtték a balkarját: Szekeres erre is tudott valami pokoli tréfát mondani, csakhogy megvigasztalja sajnálkozó bajtársait. Amikor a kórházból egy kicsit bénán kieresztették, Szekeres épen olyan derült volt, mintha semmi sem történt volna. Visszament Héthegyre a bankba, a Benkőné kocsmájába, a Szépeszterné horgolt térítői közé és folytatta*, ahol elhagyta: vigasztalta és nevettette az embereket. Forradalmak alatt halálra ítélték: nevetett. Megkegyelmeztek neki: tréfát csinált belőle. Megbukott a bankja és kenyér nélkül maradt: duzzadó kedvvel és ötletektől pattogva járkált az pmberek közt, mig be nem állt ügyvédbojtui k, kissé őszen már és nyakig megkopottam, egy kövér és öreg ügyvéd mellé. Az ügyvéd irodája negyedév múlva teli volt nap, mint nap kliensekkel; Szekeres ragyogó jókedve vonzotta az embereket. Képviselőválasztáskor verekedtek utána? a jelöltek: Szekeres megbecsülhetetlen kortes volt, porig tudta csúfolni az ellenfelet és törték magukat az emberek az után a bankett után, ahol Szekeres volt a* szónok. Egyszer segédnek hívták egy párbajhoz, a legvérengzőbb két ember veszett össze egymással és a legvérengzőbb segédek szerepeltek az afférnál. Szekeres derűbe fula*sz- totta a nagyképűséget és a két ellenfél torka- szakadtából nevetett, amikor kibékítette őket egymással. A gazdája, a kövér ügyvéd úgy meggazdagodott, hogy már azon gon-
