Prágai Magyar Hirlap, 1925. április (4. évfolyam, 74-97 / 817-840. szám)
1925-04-19 / 88. (831.) szám
3 II U Vasárnap, április 19, ® Magyar artisták Prágában Kiss Oázu, Pista, az ©migrénes, meg az Iltrs Prága, április 18. Miss Oázu gitáron játszik, énekel és ha- wai-i nemzeti táncokat lejt. Miss Oázu telt :'domaival, ragyogó fekete szemével, bájos i;;áncával meghódította egész Prágát. Ez a teíözönség, amely az artisták verejtékes eröl- < oicödéseit csak azzal szokta honorálni, hogy megelégedése jeléül korsó söréből nagyot íuz, dőrgő tapsvihart támaszt Miss Oázu minden száma után. S Napsugár kisasszony jjjrázással hálálja meg a lelkes tapsokat, majd szétbontja a nyakán lógó hatalmas ”i- rágfiizért s rászórja a közönségre. Éppen agy, mint otthon, Havvaiban, a virágok hazájában, ahol az idegent virággal fogadják, az ablakokból virágot hintenek rá és ezzel a kedves szóval köszöntik mindenütt: ,,Szeretlek !“ Miss Oázu lágy szava, mozgásának bája, szerelmes, tüzes szemepillantása elhozta ide gyönyörű szigetihazájának minden varázsát s a nézőtér, miközben veresre tapsolja tenyerét, szerelmesen suttogja: Oázu, Oázu. Oázu belebben az öltözőjébe. Egész sereg ember a nyomában. A parányi szoba zsúfolásig megtelik az ünneplőkkel. Az öltöző asztalához sodródom. Az asztalkán egy útlevél. Magyar. Felnyitom. Neve: Dudás Jó- zsefné, született Bukics örzse. Foglalkozása: Artistanő. Születési helye: Ráczahnás. Körülöttem a tömeg lázasan suttogja: Oázu, Oázu. Napsugárkisasszony lágy- csupa magánhangzód szavakat sóhajt vissza s boldogan mosolyog. Nekem pedig nagy nemzeti önérzet dagasztja meg a keblemet s hódolattal súgom Oázu fülébe: „Bravó örzse! Ezt nagyszerűen csinálod!** * — Nete — ne! A Poric sarkán ütközött belém a nagy mahomed-legény. A falumbéli Vörös Pista. Meglepetve bámul rám, aztán röhög. Megismert. Hatalmas tenyerét felém tárja s úgy megszorítja nagy örömében a kezemet, hogy majd a járdára ülök kínomban. — Vörös Pista! — Jé, a Tekintetes Ur! — Honnan jössz Te ide, Pista? — Hát Drezdából, Hamburgból, a dánok országából, a hollandusok közül, a lett- földről. Mert hát, tetszik tudni, artista vagyok. Birkózó. Büszkén húzza ki magát, kék mantlija csak úgy feszül a duzzadó izmokon. — Aztán mióta? — Hát amióta „emigráncs** vagyok. Mert tán már tetszett is hallani, mikor a Bödi Palit a Jakab-bucsun a Marcsa miatt úgy megtaláltam zúzni, hogy három felcser dolgozott rajta, hát eliógtam a faluból. Bécsújhelyben III. III. Hazament. — Az Élet öröme! ... Az Élet öröme!... Az Élet öröme ... — csak ez csapkodta fejét, ez verdeste halántékát. — Az Élet öröme . . . Kell nekem! Kell! De honnan? Honnan? Honnan? Kitől? Hatalmas, pompás szobái hidegen, keményen feketítették felé a semmit. Csak dobogott fel-le. Figyelő, leső szemekkel kémlelte szolgái, cselédei arcát. Vájjon tudnak-e ezek az Élet öröméről? Kinézett az ablakon. Az udvaron két cselédlány vitt nagy kosár ruhát keresztül. Az egyik gyorsan kerepelő szájjal mesélt valamit. A másik mosolygósán hallgatta. Most! Most mindkettő száján kirobbant a kacaj. Kacagtak. De hogy! Letették a kosarat és úgy kacagtak. Irigy düh tombolt fel benne. Mit bánják most ezek annak a kosár szennyes ruhának a bűzét, piszkát, mikor most olyan boldog kacajjal nevetnek! És az irigység tovább tombolt benne. Kilopakodott házának kapuján. Estefelé volt. A napi munka befejeződött. Hazatérő munkásemberekkel, asszonyokkal találkozott. Arcukat leste. És csak az kalapált fejében: — Az Élet öröme! . . . Egy kortnosképii munkás ment előtte. És egy asszony, gyerekkel karján jött szembe. Oldalról leste őket. Az asszony szeme felragyogott és a gyerek arca mosolyt virított. A, munkás kemény, dolgos tenyere vigyázva simogatta a gyerek ragyogó fejét és becézgető szájjal szólt hozzá. A szavakat nem hallotta, nem értette, de látta a korom alól dtedaknasan fel világítani az öröm és szeretet apai fényét. Aztán együtt mentek az asszonnyal tova. Irigység döngette tovább mellét. Mit bánják ezek most az ő egész vagyonát, hatalmát, mikor olyan boldogan mennek együtt haza! Kiért a városból. Kis, egyszerű viskó pihent a város végén, úgy pipázott kéménye, mint öreg ember vasárnap délután. Az idő mérges szája zöldkerültem egy cirkuszba mint Stepán Vörös, a magyar birkózó Aztán egy ügynök a más kezére adott, végig hét országon. Most tneg itt vagyok s találkoztam a Tekintetes Urra!. Megint röhög a Vörös Pista s mosi a derekamat ropogtatja örömében. — Aztán jobb-e, mint otthon? — Manót, — szomorodik cl — Különösen itt nem szeretek lenni .mert hát tetszik tudni, itt hagyni kell magamat. A döntőben mindig engednem kell, hogy letegyenek. Ez a kontraktus. A magyarnak nem szabad győzni. Haza is mennék inkább ma. mint holnap, dehát nem lehet még. A Bödi Pali még ma is sántít. Elhallgatunk. .... Otthon a faluban már vetik az élést. Az éneklők is megérkeztek, az orgona is lombosodik, a rét is pázsitos már... Stepán Vörös, az emigráncs hegyeset köp a járdára. Aztán félreíorditjuk a fejünket egy pillanatra. A Pista is megtöröli a szemét. * Ilus, a spicctáncosnő sem titkolja, hogy magyar. Hiába is tagadná, mert nem tud se angolul, se hawaiul, se németül egy szót se. Csak magyarul beszél, meg táncol. Csárdást, ábrándot, meg rapszódiát spiccelve. A ruhája is magyar, csak a háromszinü szalagot fújta le a derekáról a szellő a gránicon. Végig lejtett már Európa minden nagy városának brettlijén s mindenhol nagy volt a sikere. Itt is. Szinctutáni szám s tánca után nem köteles a nézőtéren mutatkozni, ami elsőrendű osztályozás az artistanők világában. — Hogyan boldogul a magyar szóval idegen országokban? — Könnyen — feleli vidáman — magyar ember, magyar újságíró van mindenütt s szívesen eligazítanak. Csak az utalványokkal van baj. Minden hónapban hazakíildöm a ió rutákat a Tűzoltó-utcába, de az idegennyel- vü pénzesutalványokat nem tudom megírni. S ebben a magyarok se tudnak segíteni, mert hogy egyik se ir soha utalványt. Talán maga, — fordul kérőén felém — ezer cseh koronát haza, a Tűzoltó-utcába szeretnék küldeni. ... Elpirulok. Én se, Ilus, én se. Csak várni szoktam az utalványokat, csak várni, de azt is — hiába. (f. a.) A itápszOveíség titokzatos akciója az fltoűáltoniok tömörítésire Becs, április 18. (A P. M. H. bécsi tudósítójától.) Rendkívül szokatlan és különös módon értesült a napokban az európai közvélemény arról, hogy a népszövetség konferenciát tervez a dunai utódállamok gazdasági együttműködésének érdekében; egy gráci népgyülésen felszólalt Seipel Ignác dr. exkancellár és bejelentette az akciót, azonban igen zavarosan. Előbb azt állította, hogy a nagyhatalmak kezdeményezték a tervet, majd mint Ausztria mozgalmáról beszélt róla. A P. M. H. bécsi tudósitója e felette fontos ügyben igyekezett tájékozódni diplomáciai körökben és a különböző közléseket a következőkben foglalhatja össze: Ausztria szabadulni akar a kontroltól és mivel másként nem tud, most ismét elővette a régi eszmét: az utódállamok szö- vetségszerü tömörülését. Az ügyes osztrák diplomáciának sikerült a népszövetséget rábírnia, hogy hivjon össze konferenciát és küldjön ki szakértőket. Tagadhatatlan, hogy a terv megvalósulása nagy haszonnal járna az összes dunai államokra és éppen ezért tulajdonképpen örömmel kellene üdvözölni a mozgalmat. Sajnos azonban, a jelenlegi viszonyok egyáltalán nem alkalmasak ilyen konferenciára. Ausztria azzal érvel, hogy Magyarországgal és Jugoszláviával minden jóakarat ellenére sem tud kereskedelmi szerződést létesíteni. A csehszlovák—osztrák kereskedelmi szerződés sem váltotta be a hozzáfűzött reményeKHiJIBIBHMMJif—Ilii ■■■■■■■! két. Románia és Ausztria gazdasági viszonya pedig olyan, mintha az egyik állam az északi, a másik a déli póluson terülne el és nem, mintha mindkét ország a Duna medencéjének gazdasági rend-szeréhez tartozna. Ausztria szerint — egész helyesen — tehát meg kell valósítom a dunai államok gazdasági blokkját. Sajnos azonban, az ebből a meggondolásból született mozgalom aligha lesz hasznos a dologra*, sőt inkább hátráltatni fogja a fejlődést, amely minden mesterségesen létrehozott mozgalom nélkül is ide vezetne. A helyzet jelenleg az, hogy a kisantant államai, főként Csehszlovákia és Jugoszlávia semmiféle megkötöttségbe nem mennek bele. miként ezt már eléggé torgsulyózták Meg vámengedményekre sem hajlandók, sokkal kevésbé tehát szövetségre, ami mindenesetre a gazdasági önrendelkezés csorbulásával járna. Félő tehát, hogy a népszövetség konferenciája olyan nagy kudarccal fog járni, amely évekre lehetetlenné teszi a kívánatos eszmecserék újra való felvételét. Diplomáciai körökben kívánatosnak tartanák, ha Ausztria túlságos optimizmusát a többi érdekelt államok kormányai szükséges tartózkodással ellensúlyoznák a népszövetség szakértőivel szemben, nehogy a remények felcsigázása után a csalódások katasztrófád és a helyzetet az edd:ginél is jobban elmérgesitö mérveket öltsenek. re nyalta az udvar kerítését és a viharok vassarka itt-ott beroppantotta derekát. A kerítés mögül éneket hallott. Hát odalapult és belesett. Százszor mosott, kopott-foltos ruhájú cselédlány jött vederrel kezében. Megállt a disznóól előtt, könyökig nyúlt a moslékba és odanemtaríozó valamiket dobált maga mögé. „Rózsabokorban jöttem a világra . . .“ ö meg leste a kerítésen keresztül. A moslék nehéz, büdös szaga arcába lehelt. A lány kezéről lassan csurgóit a moslék piszkos, ronda leve és közben énekelt. Mit törődik ez a lány az Élet örömével, mikor felbüzíiík arcába az émelyítő, undorító mbslékgöz és közben édes, boldogságot illatozó rózsákról, mint bölcsőjéről énekel! Máglyásan égett az irigység benne. Tovább . . . tovább . . . Csak bolyongott tovább, szerte-széjjel, irigyen kutató szemekkel Kémlelte az emberek arcát, szemét, száját. Bánatokat, könnyeket, fájdalmakat nem látott. De minden legtitkosabb mosolyfakadást, örömragyogást irigyíil dobogó, lázas, vad szivéb.e zárt. És mind messzebbre ment . . . IV. Ruhája közben piszkos és gyűrött lett. Pénze elfogyott. És nagyon megéhezett. Hát betért egy házba. — Adj ennem! — parancsolta az asz- szonynak, aki épp egy tál levessel a szobába indult. Az asszony megrémült, kezéből csörömpölve zuhant le a tál és szája ijedten kiabált. A zajra egy férfi jött ki. Széles, hatalmas válla-kkal. — Mit akarsz? — kérdezte durván, röviden. — Emr! — újult a parancs. • — A fene a sok léhütö, gazember csavargóját! — káromkodott szélesen. A rosseb egye ki a pofádat, hát igy szoktak enni kérni?! Gyerünk odább mert megváglak! — Te nem tudod kivel beszélsz! — húzta ki gőggel magát. — Ejnye a teremtésit a bitang, mocskos szádnak, hát ki vagyok én? — és felemelt öklét arcába vágta. Elszédült az ütéstől, azt hitte elesik, de két hatalmas, erős prés nyomását érezte vállán, nagyot lódult és belezuhant az ut porába. Ott feküdt kábultan eszméletlenül. Lassan magához tért, megfetrengett a porban, szájából sarat köpött , ki és halántékáról, melyet feltört egy kő, lassan csurgóit a vér. Nem érezett mást, csak nagy-nagy szomorúságot. — Az Élet öröme! . . . Két karjával a földet ölelte. És sirt. V. Sokára felállt és megindult. Lassan vánszorogva. Gőgös-büszke járása megtört. És a másik házban, ahova betért, alázatos, halk hangon kért enni. Felvágott egy rakás fát. kapott érte egy tányér levest, két rézpénzt és utravalóul egy darab fekete kenyeret. Aztán visszamdult. Útközben megette kenyerét És érezte a kenyér izét. Keserves, könnyes, izzadt, barátságos, meleg, édes izét. A Kenyér izét! És amíg visszafelé ment sok-sok bánattal találkozott. Könnyeket, sírásokat fájdalmakat, kétségbeeséseket látott. A rózsabokorban született lány énekelve sirt kedvese után, aki rutul megcsalta. Az ember támolyogva segítette asszonyát egy kis gyerekkoporsó után és az ember arcáról lekaparta az apai sírás az apai ragyogást. Hazaért. Az udvaron hangos kiabálással piszkolta egymást a két cselédlány. A multi kacaiukat elfeledték és ronda verekedő szavakkal labdáztak. Jjj mFBAri>rRs ‘"-.llör * RumiMEKr mr& npvyork ' % BAFDFR's '■:%£ ggr ^ EAU DE CCLOGNC „Kellemes húsvéti ünnepeket kiván a vágsellyei nácse!nik„ Vágsellye, április 18. A vágsellyei járás magyarságától kaptuk a következő panaszos levelet- Humorosan szomorú állapotokra vet világot. — Olvastuk a Népakarat 15. számában Lelley dr. interpellációját, melyet .zlu\diszkó teljhatalmú miniszteréhez nyújtott be s melyben kéri a minisztert, hogy bizonyos végfarkasdi események miatt dorgálja meg a vágsellyei járási főnököt. Legyen szabad nekünk ehhez még egyet-mási hozzáfűznünk, megmutatni, hogy bánik a nácselnik ur hivatalbeli alantasaival s kérni a minisztert, hogy bánjon el érdeme szerint ö is az alantasával. — Köztudomásúak a járási főnök atrocitásai, de ezekkel nem lehet foglalkoznunk, mert a népen elkövetettek süket fülekre találnak, a hivatalnokokon elkövetettekre pádig kimondják, hogy „hivatalos**. Mégis megemlítjük a főnök ur egy kétségtelenül „privát" esetét, amikor húsvéti szabadságra indulása előtt elbúcsúzott egyes alantas tisztviselőitől. így szólott: „Maguk itt disznók, disznók és disznók*4. Majd , miután megadó.1 ^z^ket a zupas- őrmesteri titulusokat, rámutatott az egyik tisztviselőre: „Maga azonnal adja be áthelyezése iránti kérvényét**. Egy másik tisztviselőt pedig igy vigasztalt: oly eszközökhöz fogok folyamodni, melyekkel életeket és exisztenciákat fogok tönkre tenni!“ Azt ajánljuk azoban a vágse.lyeieknek, maradjanak nyugodtan és tegyék zsebre a bántalmakat, mert a járási főnök ur már bemutatta, hogy ö a legnagyobb ur a járásban, amikor 1924 október 28—29-iki hajnalán nagyszámú közönség jelenlétében és cigányzene mellett felmászott egy kéíméter magas kályha tetejére és ott táncolta örömtáncát ama kor dicsőségére, amely őt ilyen kimondhatatlan és végnélküli hatalommal ruházta fel a demokratikus világban. — Azt hisszük, mindezek után jogosan ajánljuk a nácselnik urat a pozsonyi zsupa- nátus és a teljhatalmú minisztérium kegyeibe. — Az Élet öröme! ... Az Élet öröme! Hol az Élet öröme?! — jajdult szája. És visszaszaladt az erdőbe. A buta, vidám kis patak partján ott ült f lány. Felément. Megállt előtte. Csendesei Szótlan. A lány ránézett. Szép kék szemével vé* gigsimitotta arcát. Lezuhant előtte. Feljajdultan, megtörtén kínlódott: — N;ncs! . . . Nincs! . . . — Van — egyszerűen, csendesen szólt a lány. A lány ölébe ejtette megalázott, gőgte- len, meggyötört fejét és úgy könyörögte: — Szeress gy kicsit, mert nagyon szerencsétlen vagyok! A lány szelíden, szeretettel megsimítot a fejét. Sokáig volt csend. Aztán megemelte fejét. Szeme a lány kezét kereste. De a lány másfelé ..ézett. A nap már meghalt. Aranylila szemfedo borult koporsójára: a hegyre. Ezt nézte a lány. Hát C is ezt nézte. Nagyon szép volt Úgy bámulta, mint , c ódát, Ilyet még nem látott. És a lány halkan m ndta: — Jön az eMe. Szép, puha, fekete sötétség. Jön az este. És a lelkek ki ágúinak és igy keresik a világosságot. Szaladnak a világosság felé. És a sötétségben felragyog a világosság. Halkan mondta utána: — Jön — este ... és a lelikv . kitágulnak . . . Kéz kézben ültek. És kitágult létekkel szaladtak a sötétségben a vr ágosság felé. És a sötétségben fel.agyogott a világosság . . . És az Élet örömet sejteni.
