Prágai Magyar Hirlap, 1925. február (4. évfolyam, 26-48 / 769-791. szám)
1925-02-15 / 37. (780.) szám
Állítson síremlékei a manyarsáo Petrogalli Oszkárnak! — A P. M. li. {elhívása a szlovenszkóí és ruszlnszkói magyarokhoz — . •fo?A{ZuJii(?Mx7frRlxp _________ Pr ága, február 14. Ma egy hete ölelte magába a besztercebányai föld azt az embert, akinek politikai miatyánkja volt az itt élő magyarság összeöleiése. Ma egy hete tűnt el az életünk szintjéről PetrogalH Oszkár, hogy belemagasztosuljon az emlékezésünk régióiba. A seb, amit a sors ütött a szivünkön, sajog még, a könny, amit az ö halála buggyantott ki, meleg még, de a valóságnak az a kegyetlen bizonyossága, bogy ö nincs többé, már gyökeret ereszt a lelkűnkbe s a gyökér szálai a fájdalom basadékalba férkőznek s a könny harmatozza meg a lelki talajt. Ma egy hete búcsúztunk el Tőle Besztercebányán s most a lap lejére illesztett nevétől búcsúzunk. Kegyelettel vesszük le a lap díszét és büszkeségét jelentő nevet, amit ezentúl a szivünkbe zárva s a kötelességet hordozó tarsolyunkban viselünk. De keressük a külső megnyfl- vánitását is annak, bogy Petrogalli Oszkár a ml nagy halottunk, a magyarság vihardulta erdejéből kidőlt erős törzs. Keressük annak külső megnyil- vánitását, hogy a nevéhez és érdemeihez fűződő emlékezésünk örök s ezért elhatároztuk, hogy MAflYHP tltl (Vasárnapi levél) Irta: Schöpflln Aladár Budapest, február 14. Zsúfolva van a kiállítási termek sora emberekkel. A fa.akon levő képekhez alig lehet hozzáférni, nem lehet a megfelelő disz tan dóba állni, hogy megnézze őket az ember, a benyomás hiányos, amit kapunk, el kell jönni mégegyszer, mikor kevesebben vannak, ha mindent jól alkarunk látni Az általános benyomás az, hogy itt valami nagy dolog történik, esemény, rev-eláciő, hogy Latinja vagyok valaminek, amire emlékezni fogunk még sokáig A középső teremben Csók István zömök, magyar izü alakját látom egy kép előtt. Kétlovas szekér az erdőben, néhány emberi alak, sötét tónusok, erős árnyékok, az egyik ló pejszine kiemelkedik belőlük, csodálatos élet, zengése a ritmusnak, mély Ura, a valóságnak finom átszürődése egy művész lelkén — ez a kép. Csók István elragadtatva árion dya: — Gyulám, ez gyönyörű . . , irigyellek érte. Ha pénzem volna, megvenném . * . Odanézek, Rudnay Gyulához beszél a mester. Megyek hozzájuk, üdvözlöm őket, elsősorban Rud- nayt, ö ma az aktuális, az ő kiállításán vagyunk, tanúi az ő hallatlan nagy sikerének, hallatlan nagy művészetének. A művész régi jó barátsággal nyújtja a kezét, amely fáradt már: jó néhány száz emberrel fogott ma kezet. Mégis felcsillan a szeme, melegség ömlik el arcán, a hangjában őszinte öröm, amint szól hozzám. Ez a nagy művész szerény, mint egy kis kezdő, elpirul, mikor gratulálok neki. Szól egy pár jó szót, Somogyról, ahol nyáron dolgozni szokott s ahol jó a borocska, a Mátra- aljáról, ahol tavaly előtt dolgozott nyáron. Úgy beszél, mint egy egyszerű, kedves ember, nem mint diadala napját ünneplő művész, akinek már Bécs- ben, Velencében is voltak igen nagy sikerei, most pedig idehaza beteljesedett a dicsősége, a végső, döntő elismerése annak, hogy a legnagyobbak közé 'tartozik. Mindebből nem látszik rajta semmi: a ruhája most is csak olyan egyszerű és keresetlen, a mozdulata kissé félszeg, a viselkedése aplomb nélküli, csaknem alázatos mindenkivel. Semmi gőg, semmi nagyzolás, ő rajta nem változtat a siker. Különös ember ez a Rudnay. Tipikus gőmöri (Pelsücröl való), az arca kemény vágása, erős á’la, éles profilja, szikár, csontos alakja, a fogai közül jövő, darabos beszéde. Halovány, bizony nem sima arca sok külső-belső küzdelemről tanúskodik, keskeny szájának mosolya alatt sok izgalom és szenvedés emléke lapul meg. Sovány, magyar alakja merev vonalakba törik, ha megmozdul, vékonynak, törékenynek látszik, de nagy, ősi erő sugárzik megjelenéséből. Ma negyvenhat éves. Alig több hat événél, hogy először sikert aratott, hogy megismerték a nevét s hogy tehetsége eljutott a jóbarátok, a mfl- vészkollegák körén túl. Addig élte a küzködő művészember életét. Hányódott-vetödött a világban, Münchenben, Rómában, Parisban, legtöbbet persze Budapesten. Mindenütt küzdött, nélkülözött, dolgozott, csüggedt és bizakodott, zöld ágra vergődni nem tudott. Különös módon minden hozzáértő tudta, hogy rendkívüli tehetség és mégsem tudott a beérkezettek révébe jutni, A müvészmesterség furcsa valami: évekig, évtizedekig megkoplaltatja az embert, elmaradozik a külső siker, mig egyszer csak, ki tudja hogyan, megérik a gyümölcs és ölbe hull magától, különösen, ha a művész maga nem segít a szerencséjének és nem ügyeskedik az érvényesülés mindenféle ravasz fogásaival. No, Rudnay Gyula nem ügyeskedett. Neki ugyanis van egy különös tulajdonsága: teljesen élhetetlen, fél az emberektől, a világért se merne közeledni hozzájuk. Meg hogy éppen rájuk erőszakolja magát, erre tökéletesen képtelen. Jó magyar szó nincs rá, németül azt mondják az ilyen emberre: schüclitern. Az ilyen Vasárnap, február 18. jedelmi vagyonokat emésztett föl. Ezt a „fejedelmi14 étvágyú nöcskét igazán csak a szerelem hozhatta föl egy magyar diák hatodik emeleti szerény szobájába. Fi- fine szerette Rudolpheot és Rudolphe rajongva imádta Fifinet. Képes volt egy hétig koplalni, hogy a hetedik napon kifizethesse az „Ambassadeurs“-ban Fifine drága vacsoráját. Rudolphe ur volt és a világért se fogadott volna el nőtől pénzt, pedig Fifine akárhányszor célzott arra, hogy ellátja a fiút annyi pénzzel, amennyit csak akar. Fifine, miután belépett, levetette magát a széles ágyra, mert más ülőhely nein akadt a kis szobában. Úgy ült ott, mint egy nagy- hercegnő valami izgalmas kalandon és Rudi a szerelmes tekintetével mintegy végig töm- jénezte tetőtől talpig. — Milyen magasan lakik maga! — csicseregte Fifine. — És milyen pici a szobája! Apró és kedves! Rudolphe röstelkedett a szobája miatt, de Fifine megnyugtatta: — Lord Bifsztek három szobáját szívesen fölcserélném ezzel a kis sas-lakkal. Három évvel ezelőtt még magam is ilyen szobában ‘laktam. A felső női ipari tanfolyam hallgatója voltam és pamutharisnyát hordtam . . . képzelje, pamutharisnyát! Rudolphe rajongó tekintetet vetett a leányra. Pár pillanat alatt benne voltunk abban a pajkos, baráti hangulatban, mely oly egyenlővé tudja tenni a fiatal embereket. Fifine kényelembe helyezte magát, levetette eredeti Poiret-ruliáját és alatta a párisi A kezdeményezés a miénk, a gondolat élete mindenkié. Mi elindítjuk a tervet és várjuk azt, ■hogy a terv meleg szivekben csiholjon kegyeíetTrebitsch, február 14. Sártenger. Mire az ember „a Ko-hn-ma- Iomhoz“ érkezik, csupa piszok. Régi omladozó házak. A vidéki város tipikus külvárosi részlete. Minden ablakból és minden utcasarokról lerongyolt népség bámulja1 az embert. A háborúban galiciai menekülteket szá- lásoltak itt el. Az összeomlás után renoválták az épületet és ma harminc család lakik benne, többnyire munkások. Ezek most tudják csak meg, hogy éveken keresztül rothadó hullák fölött laktak és gyerekeik a halálmezőn játszadoztak. A hely maga alkalmas éjszakai gyilkosságokra. Mi sem könnyebb, mint hogy itt a gyilkosok egy utcaszegletből nekiugranak az embernek. A hullát ebben a sártengerben igen könnyen lehet eltüntetni, így történt a Policky testvérekkel is. A gyilkosság előtörténete egyszerű: rendőrség, vagy csendőrség alig jön ide, úgy hogy a gyilkosok szabadon garázdálkodhatnak. A háborúban Dvoracsek családjával lakást bérelt a malomban. Maga három szobában lakott és a többieket negyven galiciai menekültnek adta ki. Rajta kívül még Fejta suszter lakott a házban. Úgy Dvoracsek, mint Fejta katonaszökevények voltak, A Policky testvérek, akik igen jó kereskedők voltak, hamarosan egy kis tőkére tettek szert. Dvoracsek tudomást szerzett róla, s azonnal elhatározta, hogy meggyilkolja őket. Egy hideg februári éjszakán a két zsidó elemfcer csak igazi, nagy tehetséggel érvényesül és ficiHőmösen anyagiakban mindig a rövideibbeU húzza, mert ki van szolgáltatva mindenkinek, aki ügyesebb, bátrabb, fesztelenebb nála. De az ilyen ember mindig finom, érzékeny lélek . . . Képek, képek, sok-sok kép. Hat terem tele van velük. Egy teremben rajzok, rézkarcok, csupa finom, meleg líra, tájakon, emberi alakokon, házakon egy elmélyedő, vizionárins lélek borúja. Egy facsoport, egy falu részlet, egy mezei ut, paraszt- emberek csoportja — milyen egyszerű dolgok és midinette volt megint, a fehér-fekete csikós zsüponjával. amelyhez mai gazdag állapotában se lett hirtelen. Fifine kötényt kötött föl magának meg- gyujtotta a kis borszesz kályhát, vajat tett vasserpenyőbe és megsütötte azt a húst, amelyet Rudolphe szekrényében talált. Lehet, hogy Fifinet a jómódja már a csömörrel töltötte el és boldog volt, hogy szegénységet játszhat, maga sütötte pecsenyét ehet és hozzá almabort ihat. A bor szélesre bontotta ki Fifine jókedvét és amikor ilyen tréfálkozó kedvében hirtelen az én nyakamba borult és megcsókolt engem, Rudi szemében megpillantottam azt a féltékeny, vad lángot, amelyből láttam, hogy Rudolphe halálosan szerelmes a lányba. És magamban találgattam: mi lesz a vége ennek a furcsa, bolondos szerelemnek? Sajnálni kezdtem Rudolpheot. * Négy hétig tartott Rudi boldogsága. Ennyi ideig futotta örökségéből, hogy Fifine szeszélyeit kielégíthesse. Én már az első héten figyelmeztettem Rudolpheot, hogy esztelenség, amit csinál. Rákölti a pénzét egy nőre, akik miatt már orosz és kínai nagyhercegek jutottak koldusbotra. Rudi ragyogó szemmel felelte: „ — Ha tízszer annyi pénzem volna, azt is csak rá költenem el. Fifine megígérte, hogy hozzám jöa. feleségül lángokat, hálás lelkekben ébressze fel a Retro- galli Oszkár iránti köielességteljesitésaek a tudatát. fogadta Fejta meghívását, átmentek hozzá egy kis beszélgetésre és teára és azóta senki sem látta őket. Azt mondták, hogy az egyik Amerikába vándorolt ki, a másik pedig Linzbe költözött menyasszonyához. Dvoracsek és Fejta ezt addig mesélték mindenkinek, armg a környék belenyugodott. A sikerült gyilkosság után (senkisem törődött vele, mert galiciai menekültek jöttek és mentek) egész rablótársaságot szerveztek meg és folytatták a jól megkezdett munkát. Sikerült minden elkövetett rablást eltitkolni és a városban, amelyben a Iegeüentmon- dóbb rémhírek keringenek, ma sem tudja senki, hogy mi történt és hogy a történtek hogyan történtek. Mindeddig a gyilkosságokat teljes bizonyossággal senkire sem tudták rábizonyítani és nem lehet tudni, hogy mi lesz a dolgok fejleménye. A Kohn-malom mögötti ásatások nagyban folynak és bizonyosra veszik, hogy a jövő napok- bán még több hullára fognak akadni. Eddig 17 embert tartóztattak le. Dvoracsek meglepően vallott. Bevallotta, hogy lopásokban részvett, de a gyilkosságról mit- sem akar hallani. Bár szembesítések is történtek, nem tudták a vádlottakat vallomásra kényszeríteni. íf, F. milyen nagyra nőnek, mert a művész lelke érintette őket. Aztán olajfestmények következnek, tömérdek száimban. Nézed őket és egyszerre csak azt veszed észre, hogy zenekar szólal meg benned, hangok, hangok, harsogok és halkak, ujjongok és komorak, különös zűrzavarban és mégis kimondhatatlan harmóniában. Érzed, hogy minden hang egyazon forrásból jön, egyazon embernek a hangja, ezerféle modulációban. És rájösz a képek értelmére: itt nem az a lényeg, hogy viharos vagy szelíd tájkép, domboldalon fekvő cigánylány, két vágtató csikós, A negyedik hét végén Rudi nagyon szomorú arccal állított be hozzám. Sápadt volt és az ajka remegett: — Holnap utazom vissza Pestre — mondta. — Miért? — kérdeztem tapogatózva. — Újabb pénzért megyek haza — felelte Rudolphe. Örökséged? — Vége . . . — És Fifine? Az A venne des Chaps Elysée egyik villájában lakik. Az övé a villa. Két autója, nagyszámú cselédsége van . . . — És? . . . — Uruguay egyik leggazdagabb embere lett tegnap óta a barátja — felelte egykedvűen Rudi. — öreg ember az a kreol pénzeszsák? — kérdeztem. — Nem — felelte lemondóan Rudolphe — még egészen fiatal ember és olyan gazdag, mint az Amazon folyó, amikor még tele volt arannyal. Nem kreol ember, hanem inkább félig szerecsen. Vad és féltékeny ember. Miatta szakítani kellőit Fjfinenek velem. * Másnap délben a Gare de 1‘Esfc várótermében búcsúztam el Ruditól, aki valóban hazautazott Budapestre. Váratlanul megjelent Fifine is. Hiába, ez nemes és nagylelkű lépés volt részéről. Nem dobta el Rudit, mint valami kifacsart citromot, hanem eljött, hogy tisz3 a kereszten szenvedő Megváltó van-e a vásznon, itt az sem a lényeg, hogy realisztikus részletezéssel, romantikus pátosszal vagy nagy vonalakat összefoglaló szükszavaságga.1 vannak-e a dolgok összefoglalva — itt az a lényeg, hogj' egy lőlek ömlik el mindenen, amit látó érzékébe befogadott és ez a lélek fejezi ki magát, vonalakkal, színekkel, térbeli formákkal. Ez már töt*, mint egyszerűen festőművészet, ez már az a csücs, ahova a nagyok érnek s ahol összetalálkozik poézis, muzsika, festés. Minden művészei: a természet, vagy mondjuk Inkább a valóság plusz a művész lelke. A hangsúly az utóbbin, a leiken van, ez adja a valóság képéhe:? a mélységet, az élményt, a titokzatos, irracionális valamit, amitől a mtilandó szemlélet örökkévalóvá rögződik. Soha még ezt oly tisztán nem éreztem, mint Rudnay képein. * Különös valami ez a magyar génié. Bűikül" terüíetrő.'-teriiletre. mint a reflektorfény. Ma a politikában teljesen le van törve, a tudományban szunnyadozik, az irodalomban egyenetlenül, kirna- radozva lobog. Eüeuben a zenében csudás intenzitással ég, beragyogja az európai horizontot. Bartók Béla, Kodály Zoltán, Dohnányi Ernő s még néhány más név már a nagyság szimbóluma, az alkotó művészet legnagyobb magaslatait jelenti. A világ zenei alkotásának ma egyik centruma Budapest s nem bizonyos, hogy nem a légiontosabb-c a jelen és a jövő szempontjából egyaránt. A képzőművészetben pedig olyan soha nem látott gazdagsága van a magyar genialitásnak, hogy az ember elkáprázik, ha rágondol. Mi magunk nem is látjuk tisztán, miiek van, mert nincs meg a kellő összehasonlításra való anyagunk, nem ismerjük eléggé a külföld terméséi. De annyi bizonyos, hogy olyan nevekkel, mint Rippl-Rónai, Csók, Rudnay, Vaszary János, Iványi- Grünwald Béla, a szobrászok közüli Beok 0. Fijlöp, Kisfaludy-Strobl Zsrgmond — Magyarország vezet az európai népek művészi versenyében. S e nagyok nyomában már ott az uj generáció, egy sereg mindent ígérő, sokat máris ‘beváltott tehetség. Soha, még a legjobb időkben sem volt ilyen Isten áldotta munka a magyar műtermekben. A magyar lélek ma a művészetben éli életét a maga teljes intenzitásában. * Tudják, ki az igazi, a gigantikus hadigazdag? Akinek háborúban irtóztatóan felduzzadt vagyonát nem viheti el semmi konjunktúra s aki lefölözi a maga számára a világ verejtékét? Amerika. Igazi hadigazdag abban is, hogy a régi, patinás gazdagoktól elvásárolja, ami az életet megszépíti. Ahogy a felzsirosodott hadseregszálluó összeszedi a régi urak házaiból .a szép bútort, szőnyeget, műtárgyat és kizárja a régi közönséget a színházakból, hangversenyekről. Amerika is már rég magához szitt minden elsőrendű műkincset, ami csak kapható volt. Pénzével magához vonja Európa tehetségeit. A nagy énekesek Európában születtek és a newyorki Metropolitanban énekelnek. A nagy muzsikusok amerikai dobogókon h-ajlonsanak. A drámaírók az amerikai színpadok felé sóvárognak. Nagy festőművészek Parisban dollárkirálynoket festenek. Az amerikai ül a dollárjain és Európa művészi tehetsége, ősi kultúrája muzsikál neki és tartja a tányért. De már hogy a régi szép épületeket is... . Brooklyn város meg akarná vásárolni Mecheln városától a régi gyönyörű tornyát, a régi flantanl építészet csodás remekét. Fizetne érte nagy raiká* dollárt, szakszerűen szétszeddtné a köveit, áthajózná Amerikába és újra összerakná Brookiynban. A mechelnjek azt mondják, nem adhatják a tornyukat, maguknak is szükségük van rá s igy az üzletből nem lesz semmi. Az ötlet azonban úttörő. Egyszer csak majd meg akarja venni Amerika a Szent Péter templomot, a párisi Notre-Dame-ot, a kölni dómot, az Alhambrát . . . Úgy, ahogy az újgazdag megveszi a tönkrement kastélyból a szép régi kedvenceket . . . tességtudóan bucsut vegyen tőle. Egyszerű angol ruha volt rajta, mégis oly előkelő és elragadó jelenség volt, hogy a vasúti tisztek önkénytelenül szalutáltak neki. Mikor a bucsuzás perce ütött, Fifine idegesen gombolta keztyüjét. — Te bolond! —• mondta Rudinak. — Hát mégis hazamegy abba a . . . hogyis hívják országba? Megsimogatta még egyszer tekinteté.- vel Rudolpheot: — Mindig mondtam, ne költsd rám a pénzedet. Nem érdemes . . , Maradj! . . . Én adok neked pénzt, amennyit akarsz , . , De te büszke vagy! Nem szeretsz engem!... Rudolphe lehajtotta a fejét és csöndesen szólt: — Tudod, hogy imádlak . . . Visszajövök nemsokára! A vonat füttyentett. Rudinak föl kellett szállnia a vonatra. Mikor a vonat elindult, Rudolphe sokáig kihajolt az ablakon és úgy integetett bucsut Filmének, Párisnak . . . Már messzire járt Rudi, amikor Fifine könnyekkel szemében igy szólt hozzám: — Ha utói tudnám érni, képes volnék utána szaladni a következő állomásig. Kezét nyújtotta, beugrott egy autóba és végképp eltűnt szemem elől. * Régen volt ez, Rudolphe! ... És ma, ha apádtól örökölt üzletedben bontod a zsákokat, Rudi, eszedbe jut-e még Fifine, Páris és az Ifjúság, amely soha többé vissza nem iő? A P. M. H. szerkesztősége és kiadóhivatala 1000 koronával nyitja meg az akciót és ezzel megkezdi tervének életrehivását. A trebitschi halálmalom Hogyan fedezték föl a gyilkosságot — A „Kohn-malomban“ —- Mikor a Policky testvérek eltűntek Mikor a Policky testa csehszlovákiai magyarság segítségével méltó emlékét állítjuk Petrogalli Oszkárnak, mikor a besztercebányai sirkertben hantolt sírja fölé odaállítjuk a magyarság báláját hirdető, hűséges ragaszkodását és szereíetót megörökítő emlékművet.
