Prágai Magyar Hirlap, 1924. december (3. évfolyam, 274-295 / 722-743. szám)

1924-12-14 / 284. (732.) szám

Vasárnap, december 14­MAGYAR HU Színház és közönség Irta: SchöpfUn Aladár Ülsz a villamoson és nézed: mit olvasnak az emberek? Színházi lapot. Ülsz a társaságban és figyeled; miről beszél­nek az emberek? Színházról. Ott vagyunk, ahol a császári Róma volt. Két dolog érdekli szenvedélyesen az embereket: ke­nyér és színház- Két nagy töinegösztön keresi a kielégülését: az éhség és a szórakozás vágya. A színház — s ebben a távlatban egyre megy, szavakat mondanak-e a színészek a színpadon, vagy csak mozgással ábrázolnak a mozilepcdőn — a mai világ legjellemzőbb tömeglelensége. Nem­csak művészi alkotások színhelye, sőt első sorban nem is az, hanem ennél több vagy kevesebb: a tár­sasági élet élvezésének egyik legalkalmasabb tor­mája a modern város polgári embere számára. Mellékkörülményei igen sokszor fontosabbak a lé­nyegénél. Az ember és különösen aj nő-ember okot, sőt kényszert kap benne, hogy kicsinosítsa magát: felveszi a legszebb ruháját, kikészíti az arcát, a haját, igénybe veszi a parfüm, a mindenfé'e kré­mek, a púder és a drogéria egyéb csodáinak segít­ségét. Ez az első öröm: az ember szebbnek, elő­kelőbbnek, elegánsabbnak érzi magát, mint remie- sen, fölül emelkedik a saját mindennapi színvona­lán. Már pedig mit szeret jobban a modern polgári ember, mint íölülemelkedni a saját mindennapi ■ színvonalán, ;ku önbnek látszani, rrí'nt amilyen? Az­tán jön a többi élvezet. Az ember, némi idegeske­dések, villamos-kellemetlenségek és ruhatári lök- dösködések után bejut egy óriási csillárral és ezer kis villamos’ámpával kivilágított hatalmas terem­be, egy tömeg hozzá hasonlóan kiölíözött. bepar­fümözött, kifrizirozott és bepuderezetf ember közé, akik hozzá hasonlóan szintén a mindennapi színvo­naluk fölé vannak emelkedve. Ez igen nagy mér­tékben fokozza a már említett élvezeteket. Sőt együtt lehet ugyanannak a teremnek ugyanabban a levegőiében olyanokká1, akik csakugyan fölötte vannak, ami az életstardardot illeti, az ő minden­napi színvonalának, ezekkel egy élvezetben egye­sül, tehát a velük egy színvonalra kerülés illúziójá­ban élhet. Tovább: láthatja azokat az embereket, akikről a társaságban legtöbbet beszélnek, a színé­szeket és színésznőket, anyagot szerez arra, hogy legközelebb autentikusan hozzászólhasson a legér­dekesebb témához- Folytathatnám, de minek? A színház a modern polgári társasélet legjeflemzőbb vonását szolgálja: a sznobizmust, amelyet mint iro­dalmi témát az ango1 írók fedeztek fel, amely azonban a kontinensen épo úgy megvan, mint a boldog brit szigeteken. Szóval a színház .nem csu­pán és nem is első sorban művészeti intézmény, hanem a társasági élet fontos szerve is, több az egyszerű szórakozóhelynél ebben a vonatkozásban is, — az emberek társasági ösztöneinek kielégülé­sére való mód. Fontos közgazdasági tényező is, rengeteg tőkéket mozgat, nagy tömeg ember él belőle, kezdve a hírneves nagy művészeken egész addig a csirkefogóig, aki a ’épcsőn a színlapujságot árulja, hatalmas módon emeli a város forgalmát azzal a népvándorlással, amely az előadás kezde­tekor a színház felé, végeztekor hazafelé tódul. Végül pedig óriási szerve a színház a modern élet egyik legíőbb motorának: a nyilvánosságnak. Ebben a perspektíváiban szemlélve, a második sorba szorul a színház eredeti értelme: az, hogy művészi esemény színhelye, hogy Íróknak az élet­ről és világról mii vészi formában kifejezett gordo­Tusárné üzletet A Rude Právo szenzációs leleplezései A Rudé Právo írja: A cseh-szlovák köz­társaságnak még nem volt női követe. Volt azonban már követnéje, aki ugyan nem volt megbizva hivatalosan a köztársaság képvi­seletével Becsben, vagy Berlinben, mégis mindent úgy rendezett be, hogy a követsé­gen ő uralkodjék. Tusárné asszony volt ez. Hálásak volnánk a Právo Lidunak, ha elkö­vetne mindent, hogy azokat az üzleteket re­videálják, amelyeket Lustig és társa zsateci cég kötött a cseh-szlovák köztársasággal az időben, amikor Tusar volt a berlini követ. Arról a Lustigról van szó, akinek a háború alatt oly súlyos kellemetlenségei voltak a katonai kincstárral sörszállitás kapcsán. Ér­demes volna felülvizsgálni azokat a fegyver­szállításokat is, amelyeket Lustig Cseh-Sz!o- vákiának teljesített. A vizsgálatot természe­tesen tárgyi és kronologikus sorrendben is meg kellene ejteni, mivel meg kell á’lapítan! azt, hogy egy-egy ilyen szállítási szerződés megkötése Időbellleg feltűnően egybeesik Tusarnak, vagy nejé­nek prágai látogatásává’, akinek Lustlghoz való viszonya közismerten jobb volt a jó­nál. Továbbá legalább egy szemmel kelle­ne bepislantani a Právo Lidunak azokba a Myí z: nlákba, amelyek felett a berlini cseh követség tagjai rendelkeztek a cseh­szlovák bankszövetség berlini fiókjánál. Ezek a folyószámlák is sok érdekeset re­gélnének, főleg ha azt is megnéznénk, hogy Lustig ur számlájáról milyen eltoló­dások mutatkoztak Tusárné számlája ja­vára. Úgy gondoljuk, hogy ekkor Vinter dr. ügyvéd ur néni küldözgetne oly helyreigazí­tásokat, hogy Tusár hagyatéka csupán 400— 500.0000 koronát tesz ki. A vizsgálatot vezetőnek azonban na­gyon ügyesen kell cselekednie, nehogy még vizsgá’at előtt ismét leközöl- tessék valamely külföldi újságban Cseh­szlovákiának valame’y nyugati állammal kötött titkos szerződése, mely mostan a külügyminiszter ur fiókjában hever, amely­nek másolata azonban annak idején elke­rült Berlinbe is. Ezért tanácsoljuk ezt, mivel hasonló eset már előfordult. Avagy a Právo Lidu nem emlékszik ama letagadott cseh—francia titkos egyezmény­re, amely egy berlini lapban látott napvilá­got? Ez a közlés majdnem Tusar életébe ke- rti’t. örülnénk, ha a Právo Lidu a vizsgá­lat eredményéről bennünket értesítene s főleg arról, hogy mennyi a Tusar elvtárs tényleges hagyatéka. r Csökken a pótadé Ersekujváróit Érsekújvár, december 13. E héten tárgyalta a tanács az 1925. évi költségvetést és csekély módosításokkal egyhangúlag annak elfogadását javasolja a városi közgyűlésnek, amely a jövő héten fog ©gybegyülni. Különösen a népjóléti program keltett általános feltűnést, mert az előirányzat szo­ciális célokra csaknem kétszerese annak, mit a régebbi, szociáldemokrata többségű re­zsim fordított erre a célra. Ez a magyar többség nagy érdeme. Három népkonyhát szeri eznek, melyen naponta 100 szegény kap ingyen ebédet Erre 30.000 koronát preli- mináltak. Szegény gyermekek felruházásá­latait tolmácsolják benne művészi elhivatottságú színészek. Hogy ez a második sorba szorulás való­ban megvan, azt bizonyítja a-z, hogy a színházi előadások sikerét a legritkább esetiben határozza meg az előadások művészi tartalma és értéke, sok­kal• inkább a mondaine-ér telkük. Egy jól kistafflro- zott operett mindig több közönséget vonz, mint egy Moliére-vigjáték és a táncos primadonnát töb­ben imádják, mint a nagy tragikát. A közönség szempontjából a művésziét a színházban járulékos valami, kell, de nem elsősorban kell, hogy meg­legyen. Kevésbé követelő is ebben a tekintetben a közönség, beéri a kevesebb művészettel, ha elég bőven megvan a darabban, színészekben, stafiro- zásban az, amit röviden mondáin© elemnek nevez­hetünk. Érdekes jelenség — tanúi voltunk —, hogy a világ izgalmai nem hatnak károsan a színház iránti ra 5000 koronát irányoztak elő. Gyógyszer- számlák kifizetésére az eddigi 3000 korona helyett 20.000 koronát fordítanak, szegények eltemettetésére 4000 koronát. A város sze­gényeinek ellátására az eddig költött 50.000 korona helyett 75.000 korona irányoztatott elő, A költségvetés rendkívül kedvező voltát még növeli, hogy 1924-ben sikerült a város öszes külföldi adósságait igen előnyös felté­telek mellett kifizetni. Ezzel 780.000 koronás adósságtehertől szabadult meg a város. A pótadó a tavalyihoz képest 33 százalék csök­kenést mutat. érdeklődésre. Az emberek sohasem tódultak olyan tömegesen a színházba, mint a háború, a torradá!- m3k s az utánuk következett társadalmi és gazda­sági zavarok idején- A színház iránti érdeklődés beteges megduzzadásának az ideje volt ez. Ez arra figyelmeztet, hogy a színház nem izgatószer, ha­nem ellenkezőleg, a társadalomban meglévő izgal­mak lecsapolásának a szerve. Milyen okosak vol­tak a császárság korabeli rómaiak! ők ezt tudták, ezért gondoskodtak a nép számára cirkuszokról, vagyis színházakról. A színházban az ember kiszáll önmagából, narkotázálja mindennap: életének gyöt- relmes gondjait és az életnek egy magasabb, kfe’é- gitóbb szférájába iut. Pillanatokra és illuzórikusán ugyan, de megvalósítja életideáljának legalább egy részét. Az éteddeál: ezt keresi az átlagember a szín­házban. Nem a saját életének, hanem 3flnak az életnek a képét, amelyet szeretne. Önmagánál szebb és jobb embereket, anyagi gond nélküli éle­teket, erős szenvedélyeket, amilyeneket ő sohasem érzett, könnyű és ügyes karriéreket, nagy, meleg elérés-euyhü éseket, szóval romantikát és újra csak romantikát. Ezért bukott el a színpadon a realista dráma, holott az irodalom többi területein, különö­sen a regényben nemzedékekre diadalmaskodott a .realizmus­— .Ebben a darabban anyagi gond van, sze­gény emberek, keserű gyötrődések. Ez nekem nem kell, ebből -van nekem magamnak is elég — mond1? ta egy szép és okos asszony, mikor a véleményét kérdeztem egy színházi előadáson- Általános tö- megvél'eményt fejezett ki ezekkel a szavaival. Már most: egy idő óta a színházak körül va­lami baj van. A közönség érdeklődése megvan, a villamoson most is a színházi újságot olvassák, a híres színészek most is a legismertebb emberek a városban, a társaságokban a színházról beszélnek legtöbbet most is. De a színházak üresek. A dara­bok sorra megbuknak. Folyton jönnek az uj dara­bok és pár nap alatt elmerülnek a semmibe. A multikor volt olyan hét, hogy a budapesti színhá­zakban öt premiér volt egyetlen héten és az öt uj darab közül ma már alig egy van műsoron. A leg­híresebb irók és a legünnepeítebb színészek eről­ködése is hiábavaló. A közönség csak mim el-átírnial megy a színházba. Még Molnár Ferenc sem vonz eléggé. „A vörös malom** tavaly alig tetszett vala­kinek, általában csak kedvezőtlen vé'eményekefc lehetett róla hallani- Mégis százötvenszer játszot­ták. Száizötvenszer bukott meg, ahogy a szerző szarkasztikusán mondta. „Az üvegcipö"-! általában dicsérik, de már most haldokló házak mellett ját­szik. Azt mondják, az általános gazdasági depresz- szió, pénztelenség, keresefchíány stb. Ez igaz is. Ma olyan kevés a pénz, — ki tud adni százezer koro­nát egy jobb színházi jegyért? De ez még nem elég oknak. A közönség részvétlensége nagyobb a pénzhiánynál is. Van itt egy másik nagy és ko­moly bai. A színház nem tud eleget nyújtani a kö­zönségnek. Nincsenek olyan darabok, amelyek igazán izgatni és vonzani tudnák az embereket Akadnak elég érdekes és mulatságos darabok, de nincsenek jelentékeny darabok, olyanok, ame’yeket „muszáj“ megnézni mindenkinek- A modem drá- mairásból hiányzik a merész Lniciativa, az originá­lis invenció, a nagy izgalom, az akár Só, akár rossz értelemben vett szenzáció. Ügyes, elmés, lelemé­nyes drámaírók vannak mindenütt elég bőven, de nincsenek sem nagy színpadi költők, sem nagy színpadi technikusok. A modern szindarabírás le­csökkent, elcsökevényesedett Nemcsak Ibsenek nincsenek, de még Sardouk sincsenek A színházból kezd kihalni a lélek, a dráma. A kor példátlan le­hetőségeit nyújtja a drámai összeütközéseknek, tragikusoknak és komikusoknak egyaránt. A drá- mairás < nerr ■ tud mit kezdeni ezekkel a lehetősé­gekkel. Ez nem magyar jelenség, hanem vüágjelerség. Páris drámája még nemrég a világ összes színhá­zait táp’álta. Ma csinos kis közömbös díszműáru­kat szállít- A német dráma fuldoklfk a saját tehe­tetlen erőlködésében, az angoloknál Bemard Shaw nagy szó, de mégsem minden, az olaszoknál az egy Pírondello, de az is problematikus — és aztán semmi több. A drámával telített jelenkornak nincs drámai mondanivalója. Jobban mondva: nincs, áld a jelenkor drámáját megcsinálja. Ez a modern színház nagy válsága, sokkal nagyobb az anyagi válságnál. A rossz gazdasági konjunktúra után fog jönni egy jobb gazdasági konjunktúra. De fog-e jönni a rossz drámaírók nemzedéke után a !ó drá­maírók nemzedéke? Kedd: NYÁRI ANDOR: A leves. Szerda: GESZTESSY GYULA: Francia irodalmi mozaik. Csütörtök: IGMÁNDY GÉZA: Két Isten szolgája. Szombat: SCHALKHÁZ SÁRA: Szombat felé. Vasárnap: TAMÁS LAJOS: A csók törvénye. (Vers.) — GLIN: Falu Tamás regénye. Csak élek... Irta: Klimlts Lajos Csak élek, élek, élek, Mint száz megrugdosoítja A sápadt messzeségnek. Előttem nincsen semmi, — Az utak behavazva — ó, jaj, nincs merre menni. Mögöttem hollószárnyon, Dermedt közönnyel úszik Száz megtépázott álom. Nevető arcok láttán Hideg meredten állok, — Mint katona a vártán, A nappal és az alkony Halódó ködbe bágyad, — S fáradtra festi arcom*, Temetők halk meséje — Keserű könnytől ázott — — Sir a slkongó éjbe*. — Csak élek, élek, élek, •— Amig véresre vájnak Didergő, csöndes éjek. A nagy költő és a kisleány — A Prágai Magyar Hírlap eredeti tárcája — Irta: Tamás Mihály. A nagy költő megérkezett a kisvárosba, barátja várta az állomáson, onnét egyenesen a Kaszinóba hajtattak, ahol az emberek már egymást ölték a helyért. A költő hire nagy volt, olyan nagy, mint a költő maga, amely körülmény ritka szerencseképpen adódott /léki. A verseit kevesen olvasták, mert a versek mélyek voltak, mint a hegyek kútja, de mindenki tudta róla, hogy a legszebb férfi az országban, A versei zengtek, a sza­vak búgtak, mint az orgona sípjai, ezt azon­ban csak kevesen hallották meg, mert a költő hangja is dús volt, mint az augusztusi éjszaka ás ezt mindenki meghallotta. És leg­inkább ezt hallotta meg. A müvészszobába mentek, a közönség még mindig gyülekezett, a költő az ajtó keskeny nyílásán nézett a nagyterembe. Az első sorban asszonyok ültek, főképpen idő­sebbek, néhol férfiak is. Hátrább a fiatalab­bak, nők, meztelen váljak, parfőm és sutto­gás. A költő elégedett volt és barátságosan mosolygott az irodalmi kör elaggott elnökére, aki azt a nagy küldetést fejtegette a háta megett, amelyet a költő tölt be. — Te vagy a mi fároszunk — szólt az öreg és vég:gsimitdtta zsinóros magyar ru­háját —, te vagy a mi ébresztőnk. A barátja meglökte a költőt. — Nézd, ott hátul . . . látod ... ott áll Ida, meg Maris . . . nézd, ott mellette Bányász néni. A költő arra nézett. — Látom . . . nagyszerű ... hát már a nép is . . . —- Igen, a nép is, nem hagytak békét, adtam nékik tiszteletjegyet az állóhelyre, mert mindenáron látni akartak a pódiumon. Ida, Maris és Bányász néni cselédség volt a költő barátjánál, Ida volt a mindenes, Maris a dajka és Bányász néni az öreg házibutor. A költő a barátjához fordult, szembe véle és megfogta a két vállát, hogy ezzel is nyomatékot adjon a szavának. — Azt tudd meg . . . kérdezd ki, őket, mii éreztek, hogy’ hatott rájuk a versem ... mert ez a fontos, a szántatlan föld . . . vájjon megfoggan-é ott is a mag? A költő őszinte volt, komolyan vette ön­magát és amikor kiment a pódiumra és amikor halálos csöndben szavalni kezdett az emberi jóságról és arról, hogy testvérek vagyunk a szenvedésben, az alakja fel- magasztosodott, arcán fehéren ült a szive és a hangja úgy jött elő a torkán, mint hegyi patak vize rejtelmes sziklák közül. Csilingelt a hangja, mint tavaszi szerelem, azután lassú olvadással a him párzó bugása lett, amikor egy öreg emberről beszélt, aki rózsákat ojtogat. Egyszerre a förgeteg zugó bömbö- lésébe hajlott, amikor vérről szólt és fér­firól, csapzott haja szertehullott a homlokán és szeme a messzibe révedt és nem vette észre, hogy a patikusné ráripakodott dusmellü leányára, aki izgalmában már feltűnően kez­dett viselkedni. A költő meghajtotta magát, elindult, hogy lemenjen a pódiumról, de a taps nem engedte, visszajött. A közönséghez fordult. — Mit kívánnak, melyik versemet szavaljam? Pillanatig mélységes lett a csend, azután egyszerre zúgtak fel a nők. — Mindegy, akármelyiket! A költő újra beszélt, a szivét zugatta, mint kicsiny piros harangot, az arcát jósá­gos mosolygás lepte el, a hangja fuvolázott, gyermekekről beszélt, akik oly idegenek egymáshoz és mégis testvér-táncra pende- rülnek és a második sorban a városi irattár­nok kezét kéjelegve simogatta fiatal felesége, akivel másfél hete kelt egybe. Az ablak felől suttogás hallatszott, zavarta a költőt, szi­gorú rosszalással tekintett arra és ekkor meglátta, hogy kívül, az ablak alatt kimeredt szemű, szöszke fejű lányok állanak, akik a zuzmarás éjszakában kívülről, a terraszról, az üvegen keresztül hallgatják, mert már nem tudtak bejutni a terembe. Senki se vette észre, csak a költő tudta, hogy azt az utolsó verset, amely még ezután következett, azoknak a borzoshaju lányoknak szavalta, akik kívül állottak, 'egészen arra fordult ás a hangját, a zengő meleg ékszert küldte nékik az ablakon keresztül, hogy meg ne fázzanak. Begombolkozva, feltúrt gallérral, sietve ment a költő barátjával a szállodába, amikor vége lett az estnek. Együtt mentek fel a szobába, bementek, leültek a kályha mellé és soká!g hallgattak volna, mert a hangu­latuk alkalmas volt erre, de a költő éhes volt és megszólalt: — Éhes vagyok . . . —, Együnk, — válaszolt a barátja. A költő átöltözött, közben a nadrágtar­tója elszakadt, amit hirtelejiében spárgával kötöztek a gombhoz. Lementek az étterembe, a költő bécsiszeletet rendelt. — Salátát is parancsol? Vt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents