Prágai Magyar Hirlap, 1924. december (3. évfolyam, 274-295 / 722-743. szám)
1924-12-24 / 292. (740.) szám
JO Szerda, december 24. Részlet Móry Jánosnak a „Fehér Galamb" cimii operettjéből Madártávlatból Külvárosi gyerekek. Jól fűtött szobákban fenyoillat, a szeretet ünnepének hangulata terjeng, mindenfelé szorgos kezek díszítik a karácsonyfákat, az ablakokra titokzatos ákom-bákomokat rajzolt a hideg, a néma ajtók előtt kíváncsiskodó apróságok settenkednek és az emberek szivében csendesen megszólal a karácsonyi csengő: a szeretet .... Ujságlepedők mögé bújva a gyerekekre gondolok én is és jól esik a Timesben londoni játszóhelyekről olvasnom, ahol esténként tizenkétezer gyerek felejti el nehány órára szegényes otthonának sivárságát. A Themse partján öröm télén városok nőttek a City köré, ahol a gyárkémények fekete ködöt pipálnak a kietlen házak gyülekezetében. Hoxton és Poplar, South- wark és Camberwell füsttel és korommal írja szegénységét a házak falára, melyekben kiégett emberek tanyáznak. Ezekből az üszkös bérkaszárnyákból esténkint ezer meg ezer gyerek indul el harminckét iskolaépület felé, ahol barátságos játszóhely fogadja őket. Jó kedv és gondoskodó szeretet árasztja it ten éltető sugarait szegény kis emberpalántákra és a sápadt arcocskákat megfesti az öröm pirosságával. reményteljes cseh-szlovák csemetéjük ma már egy ifjú göröggel gyakorolja a francia rendhagyó igéket. Így végződött a második szenígalleni kaland, Monsieur S. nagyobb dicsőségére az Urnák 1924-ik esztendejé- ben, Prága. 'fáét• A megkésett krónikámé barát naplójából Nyájas olvasók. Nehány boldog óra: ezt a célt szolgálja Párisban, No. 3. rue Boutebrie, az az ifjúsági könyvtár is, amelyet a newyorki Book Com- ínittee támogatásával nemrég adtak át rendeltetésének. Francia-angol, amerikai, olasz éz spanyol könyvek várják itt alacsony polcokon nyájas olvasóikat. Jul.es Werne és Fenimore Cooper mellől, nem_ hiányzik Plutarchos, Rudyard Kipling jól megfér Cer- vantesszel: Walter Scott szomszédságában képeskönyvek kínálkoznak a könyvtár apró látogatóinak. A székeket is úgy válogatták össze, hogy kicsinyek és nagyok egyaránt megtalálják a nekik valót. A gyerekek könyvtárában nem lábatlankodnak a felnőttek. Nem magyaráz és nem tanít itten senkk A könyvtári szolgálatot is gyerekek látják el. A tudatlanabbak hozzájuk fordulnak tanácsért. De a könyvtár látogatói többnyire saját szakállukra keresik ki olvasmányukat, hiszen a polcokon mindenki szabadon válogathat. És aki nem csinált szamárfüleket a könyvek sarkára, nem tépte ki Napóleon képét a történelemkönyvből és nem rajzolt bajuszt Julius Caltarnak, az hat hónapi próbaidő után ki is kölcsönözheti kedves könyveit .... Az Illusíration tanúsága szerint a gyerekek szívesen és önként keresik fel ezt a könyvtárat, ahol kedvükre íurkáhiatnaK a könyvek közö't és még a fülük is belepirul a nagy izgalomba. (A százhetedik oldalon.) i .... ezúttal sem volt abban semmi kü- lönösb és nem esett sokkal fájóbban és rosszabbul, mint egyébszer, hogy az apát ur i és társaim unalmasan ásitoztak, míg én legújabb mesémet mondottam el nekik. Ételmaradékokkal dúsan rakott asztal mellett, megteli tve hosszú ebéd fogásaival mindenképpen unalmasnak kellett lennem. Bánt és fájdalommal tölt el, hogy engedtem a kényszerítésnek, amely hatalmas erővel lépett fel bensőmben; ugylátszik még sok tortúrán kell átesnem, míg végképpen megokosodom. Mégis kell lenni abban valaminek, hogy nern értem egészen a velem egyidőkben élő embertársaimat. A múltkor a falú nyomorúságos parasztjai is ásitozással fogadták mult- banjáró fantáziámat. Azt kívánták, hogy iny- és érzékcsiklandó mai mesékkel trak- táljam őket; már látom, nincs társaság, amely keblemre hajtaná a fejét és értelmével fogadná a benne háborgó fájdalmakat. Mindenki csak vidám szavakat, szórakoztató történeteket vár tőlem! Klastroinunk gondtalan lakói és a falu páriái egyképpen csak akkor szeretnek, ha kezemen járok és arcomnak torz fintoraival testi borzongásra késztetem őket, mely alantas érzéseik nyomán jólesően telt vagy üresen csikorgó gyomrukból nyál csurran ajkuk szélére. Mind egyformák ők s régi meséim tanításai már csak nekem maradnak, érzem és eltökéltem! Most ülök egyedül, magányos cellámban; kinn zúg a szél, de én vitézek alatt ugrándozó szép fekete mének robajának hallom, zörög a páncél és fegyverek verődnek hozzá. Kinn vihar készül, ablakom felé hajlongnak a fák de én a gondtalan uj élet zajá- | nak hallom, s prémekben vagy rongyokban járnak odakinn, akik nem velem törődnek s akiket nem érdekelhet, hogy ezt a fergeteges időt az imént is mi-másnak hallottam! Pedig talán meg tudtam volna csinálni, hogy azon a nyelven mondjam el meséimet, amely úgy adja meg a színüket, mint a festményeknek a festékek. De már nem szánom őket az emberek elé, nem bizom már sem bennük, sem magamban, egyszínű esettel festem a képet, magamnak, nem nekik. Legyen szürke, halványkék, vagy egyéb seszinü, csak nagyon közelről látszék, hogy vonalakat, alakokat von az ecset, nekem mégis sz'nes lesz mindig, mert a vérem színskálájának minden árnyalata rajta van, szivemből — száguldó tevékeny élénk pirosától szivembe — visszakérő fáradt vörösén keresztül egészen a gyász színéhez hajló elaludt, élettelen állapotáig. A apát ur elszunditott, társaim ásitottak, én közepén abbahagytam a mesét és azt mondtam: vége. Azt hitték, tényleg vége és zajosan tapsoltak. Összegörnyedve jöttem ki a teremből, hátam mögött felharsant a nevetés, most már Gergely beszélt, a pénz- szedő testvér. Sokfelé kóboroltában sok jóizü dolog esik meg vele, a minap azt beszélte el, hogy miképpen szeretett bele a szamara egy vén paraszt kecskéjébe. Akkor rragam is felderültem az emberséges történeten. Most nevetni bizony trnesen kedvem. ^elehaPanám kezembe a fejemet, imádkozhatnék, de ennél most többet akarok. Sírhatok. köszönvén Istenek, bngv kemény hoz. , rám. de ennél most tö^re vágyom, t Kivonom, hogv száWon le magas trónu- > Óról lén^n aranve-,nűval b^rn teWnts°n • k! a szemem ab^k^n és názze. amit Írek. 5 Thallgass meg Atyám, szép sorok ezek, nem tóttá — és ez a kiáltás mindennél jobban belém hasított. Szegény Béla átölelt és úgy kérdezte; — kinek volt igaza? Nekem-e vagy neki? — Egyikötöknek sem! — válaszoltam. — Egyikötök sem tudott segíteni! A csapást egyikötök sem tudta kivédeni! Oda van minden! — Mit kellett volna tennünk? — kér* dezte ismételten. — Okosnak kellett volna lennetek! Okosnak lenni, ezt a íőteendőt nem tudtátok soha, azelőtt sem, most sem. Okosnak lenni! Bármit tehettetek volna, atyám szerint az ellenséget barátsággal vezetni félre és haragiát másokra terelni, vazallusaként míg kell alatta élni, de élni, mindenképpen élni! Vagy felvenni a harcot vele, megállni ellene, de mrgá!Íni, mindenképpen megállni! Bármit*; bármit, csak okosat .... — Tovább nem bírtam beszélni. Sirtunk és szegény Béla sokáig ismételgette: Okosnak lenni! . . . Kéne még más egyebeket is Írnom erről a jelenetről, de n ncs erőm a bánatos lap túlsó oldalára fordítani. (Losonc.) Darkó István. is érdemli más, hogy olvashassa, csak Te meg én: Ma, lejegyzem örök vádnak, Béla király és apám fájdalmas találkozásáról beszéltem ebéd után. Soros mesemondó voltomra figyelmeztetett az apátúr, én hirtelen gondoltam a merészet, hogy vidám történet helyett okosan szólok. De közepén abbahagyni kényszerültem; az apátur elaludt, társaim ásitoztak. Átadtam a szót Gergelynek, aki formás történeteivel jókora vidámság előidézője szokott lenni. Elbújtam meséimmel s nincs már vágyam, hogy áradó szavakkal mások füle hallatára hangosan elmondjam őket. Magamnak őrzöm meg, ami lényeg bennük. S ennek a mainak ez: — Akkor már napok óta jártuk kóborolva a feldúlt földeket. Szegény Béla! a kis csapat élén megállóit a felégetett falvak előtt és sápadt arcán megvonaglott a hús. — Menynyi bűnt büntettél Istenem?! — suttogta gyötörten s fáradt karjával támaszkodnia kellett vitézei vállára, különben összeroskadt volna. Egyszer a vitézek rongyos, ősszeron- csolt, szánalmas alakot hurcoltak eléje. Leroskadt a nyomorult a koldus király előtt, én zokogva borultam rá s úgy éreztem, rám is rátnború! ez az egész fekete világ. Oh hogy így kellett viszontlátnom szerencsétlen atyámat, a gőgös királyi vezért! — Mit tettél, mért cselekedted? — kérdezte a megpróbált király s borzadva hallottuk a feleletet: — Mikor értesültem, hogy a tatárok rettentő serege hazámra törni készül, üzentem neked Béla! Tudtam az elkövetkezendőket, mégsem hallgattál rám! Azokkal a csapatoklkai, amelyeket sikerült meggyőznöm odaál- | lottam a Bata Khán hordáihoz Mindnyájunknak ezt kellett volna tennünk! Felajánlottam a szövetséget a khánnak, ha nem hallgattok a hitszegő nyugati császárra, ti is velem jöttetek volna! Átvonultunk volna a vad ázsiaiakkal az országon s talán megmentettük volna legalább az életünkét. De jajj, Muhinál szembe állottatok velünk. A csata végén a khán az én csapataimat is kardélre hányatta. Pedig én becsülettel harcoltam ellened király! Megremegett á kard a kezemben, amikor szembe láttalak magammal, de becsülettel harcoltam mégis! Mért látni véltem a jövőt, s mert szeretetem kiolthatatlanul lángol árva népem iránt! — A király reszketve és szemrehányóan felelte: —■ Segítettél elpusztítani bennünket! Ha velem jöttél volna, .talán ellenállhattunk volna! — A szerencsétlen alig hegedt sebeit a körmeivel felkaparta s úgy kiáltotta: — Örökké vérző sebe’m a tanúim: A császár segítségére balgaság volt számítanod! Az én gondolatom talán a menekülés útja lett volna! Ideiében üzentem ezt neked Béla! Mikor a khán látta, hogv kevesen vagyunk, nem hitt nekem, csak színlelt és a csata után elbánt velem Is! Veled is, velem is s most nézz körül! _ Minden azért van. mert megosztottad erőnket! — kiálotta haraggal a király. — Testvérharcot szitottál, az ellenséghez állottál! Ha velem jősz. egy vezérrel és sok katonával erősebb a seregem, talán meg tudok állant! — Ekkor borzalmas dolog történt. Egv vitéz a király szavai nyomán éktelen ha- . ragra lobbant, kirántotta a kard'át és leszúr ta szerencsétlen atyámat. — Áruló! — kiálA rimaszombati Műben beszélnek a lejlák... A szentgalleni kaland. A londoni Evening Play Centre, vagy a párisi L’heure joyense intézménye természetesen nem mérkőzhet gazdagság dolgában avval a szemgalleni szabadiskolával, ahol a világ minden tájáról egybesereglett diákokat a neveléstan legújabb eszközeivel csiszolják tökéletes világfiakká. Az intézet alapelve az, hogy különböző nemzetek fiait kváríélyozza egy szobába az idegen nyelvnek gyarkorlása céljából. Történetesen egy csehországi néniét gyárosnak kisfa is Monsieur S. híres iskolájában nevelkedik mostan és azt hiszem, nagyon meg lehet elégedve a bánásmóddal, mert az intézet gondos :gazga'ója cseh-szlovák növendékét egy német, gyerek mellé osztotta be. És míg a többi nebuló idegen nyelvekkel vesződik, a mi kis honfitársunk boldogan beszélhet tulajdon anyanyelvén németül. Azaz, hogy beszélhetett .... Mert a szülök neszét vették az igazgató ur gondos megkülönböztetésének — qu; bene disMnqult. bene docet, tartja egy latin közmondás — és Alkonyodik. Rózsaszínű felhők torlódnak az égen s a „nap mintha már vesztene ragyogó fényéből, egyre gyérebben ontja sugarait. Most egyszerre minden megyváltozik. A felhők, mintha irigyelnék egymás sorsát, csatába kelnek. Fekete gomdyóriások kegyetlenül húzódnak rózsás testvéreik fölé, mintha el* akarnák takarni a fenseges látványt a halandó szeme elöl. A nap utolsó támadásra készül. Végső sugarait is harcba küldi, de hasztalan; tányérja lebukik, fénye elhalványul s az alkony győzelmi hévvel borul a rónaságra. A rimaszombati temetőben vogyo-k* Szomorú temetőben a szomorúvá lett város körül. Siri csend. Ameddig ellát az emberi szem, nincs egy árva lélek a tájon. Minden csendes és elhagyatott. Csak a fejfák merednek szomorúan az égre, az árva fejfák. Igen, fejfák, fekete keresztek merednek itt most az égnek, ahol néhány évvel ezelőtt még lengő, kalászokat ringatott az esti szél sí ahonnan akkoriban ftríyörészve tért haza az arató parasztlegény. Száz és száz felhantolt sir, száz és száz fekete kereszttel. És milyen mély a tekintetük, mennyi búval, mennyi emlékkel beszélnek. Sírnak a fejfák. Zokognak- Az ember mintha megváltozna itt e fájó némságban, kifakad szeméből a könny és elöreveti árnyékát a minden titkok összegeződése: a jövő. Hiszen fölötte is ilyen fekete, árva kereszt fog meredni az égnek, fölötte is sirni, zokogni fognak az emberek . . . De a város vonz. Az élet ide is elveri vad t.fhs sorsáé gymás üE eée eniat rdgo uml hullámait s a tompán hallatszó kocsizörgés belém duruzsolja: ember ébredj, most még élsz. Lábam a kijárat felé visz, de szemem, mintha ismerőst fedezne fel a távoli suhantok közt, révedezye fut végig az egyik feliraton: Schotter Jakab. Kurd. (Tolna m.) óh mily látszólagos öröm: mennyi bánat hulI fámzik egyszerre bennem. Egy ismerős, egy kedves ismerős a világháború borzalmas éveiből. S most eszembe jut minden, amit e kis emberkéről csak tudhatok. Az a kis ház, a rövid telek ott a Kanos mentén, a nyájas, szerető feleség — akim! ő oly boldogan és oly sokat beszélt —- a három ugrándozó gyermek, a kert. a két holdas szőllő s minden, ami hozzátartozik egy becsületes magyar gazda portájához. óh, te eltévedt vándora a földnek! Néhány évvel ezelőtt még ott szántottál a csib- ráki domboldalon s most itt pihensz messze óvóidtól, családodtól, falucskádtól, házacskádtól, egyszóval mindentől, ami szent és kedves volt előtted. De nem . . . Mégsem vagy egyedül. Van még rtt egy fáradt vándor, kit szintén erre sodort a sors szele s ez én vagyok, egykori volt századparancsnokod. Igen. <*n egv régi ismerős. Én itt vagyok s őrködöm feletted. Csak pihenj fáradt vándora a földnek! . - . Megérti-e szegény, fájó sóhajomat? Ki tudjá? Talán meg? - . . És igy mehetne ez tovább és tovább itt a hősök rimaszombati temetőjében Műiden sirhant egy-tgy hőst minden felirat egv-egy borongó regényt vés emlékezetünkbe. S te halandó utódom, ki száz év múlva kevőlyen futsz végig e halmokon, ne feledd, hogy a’attad egy nemzet hősei alusszák "^kMműkőt • . . (RiinaszoyibaO Haynik C’ca.
