Prágai Magyar Hirlap, 1924. december (3. évfolyam, 274-295 / 722-743. szám)
1924-12-24 / 292. (740.) szám
mos, vasai, tehenet fej, (ahol van) kenyeret süt, főz- fon, és sző. A szorgalmas férjnek igazi értelemben vett, felesége, vagyonún k gyara-. pitója. A román férfinek nem gond a nősülés, ellenkezőleg körmyebbiiJés. • Innen érthető náluk a korai nősülés. Innen szaporaságuk is. Még a részeges férj gazdasági pusztulását is fel tudja tartani a szorgalmas asszony. így fonódik bele a gyapjú háziipari feldolgozása a román juhtartó gazda éktfonalába s lesz annak vezérfonalává S ezt az Ariadne fonalat az asszony tartja, aki az élet minden labirintusán, nehézségein keresztülsegiíi a férfit s a legfontosabb szociális tényezővé vábk a kis család nevelésiben, élelmezésében, ruíházásá/ban. (Nagyszöllös.) c / * Magdolna testvéreimnek Asszony! Mily. kincsekben dúskáló Krözus vagy, mikor nem vágj' niás: csak szép és hiú! Tested körül mint villanykörték a csillárban sorra fellángolnak a férfivágyak, mindent megtehetsz, mindent elvehetsz! Egyetlen csábos pillantásodtól, mint csalóka, mérgezett konctól, a férfiszivek hosszú utcáján sorra elhullnak a hiiség kutyái A hegedűk lelke ellbéd csordul, a lábaidnál vonaglik minden más csak esküdött nászinduló és a gyermekek álma felől ellopott bölcsődalok. Mindent megkaptál, mindent elvehetsz! Aranycérnával az oldalán ablakod vonul meghalni a tavasz minden szűzi virágja, s a nyarak rózsákban biborló tüze. Az ötvenkettedik évben (Hírlapíró öcsikéimnek, ijesztő például.) Gyerekcsék-gyerekcsék, addig kötődtetek velem, míg csakugyan kényszerülök, reátok mordulni, hogy; Igenis, már nem csak apátok, hanem nagyapátok lehetnék az újságírás díszes, nagjsze.ü, tönséges, de mégis hitvány mesterségében! Mert tudjátok meg, hogy immár az őtv\n- kettedik esztendőt lejtegetem a hirlápirás vadvirágos és záptojásos, de mégis gyönyörű mezején. Első hírlapi cikkem az 1873. február 26. napján jelent meg a Debreceni Ellenőr cimü napilapban, szülővárosom íeslő rózsabimbóinak hamvazószerdái vezeklésökül szánva. Derecskén, e tízezer lelkű nagy faluban a táncért sóvárgó aranyifjúság az említett év és hó 23. napján, farsang utolsó vasárnapja estéjén, rém k űribált rendezett a Kaszinóban.. Akkoriban erősen dívott a szép béc$ikeringős füzértánc és benne a hölgyválasztás. E figurában nem az urak kérték föl a hölgyeket táncospárjaikúl, hanem a hölgyek az urakat, nemzetiszinü csinos csokrocskákat tűzve aítiláik és huszárkáik balmellére. A szomszédos debreceni legjobb cigánybandát veze.ő prímás, Balázs Kálmán, föltűnő szép, délceg és előkelő viseletű fiatalember volt. A társadalmi szabadelvűsig akkor járt hóditó kőrútján a magyar nagyalíö'dön. A szent ihletétől megszállott bálozó ifjúság szebbik csapatából valamelyik f legjobb kedvű hölgyikénk elválasztotta táncospár-1 jáűl Kálmus cigányt. Az egy okos százat vont maga után, s a jópélda iskolát szervezett; bizony végig keringőzött az úribál hölgyközönségének apraja-nagyja a cigányprímással. Hajnaltájt pedig még a gömbölyű és deres bácsik is kutyakopogós csárdást roptak a nagybőgőssel bőgös- tö' . . . Áldott emlékű Édesanyám, akit „özőn- vizelötti nagyasszony':-ul tiszteltek és féltek az egész városban, másnap délben, amint nagy- nehezen kikorhelyleveselte a fejemből a szörnyű „macskanyöszőr*- makutyiságát, keményen rámparancsolt: — Ezt nem tűröd! Ez gyalázat néked is és mindötöknek! A cigányt iölavatni úritárssá! Ha százszor prímás is! Te nagy firkáló vagy: kiirod az újságba ezt a szégyent! Egy-kettő! De megnézem ám! Hát a hajnali „Erővel is, ha jólesik!“ vezérszó buzdító, s a borgőz dühítő hatása alatt, meg is írtam azt a dörgedelmes förmedvényí; még pedig olyan ropogósán, hogy szinte villámszóró Juppi- temek éreztem magamat, midőn íö’olvastam Édesanyámnak, igazi puritán-papi zordonsággal pellengéreziem ki az „emancipálódni vágyó hölgyek tisztességboníó modernségét11, s vad haraggal utasítottam őket, hogy: „vándoroljanak ki Paris Babilóniába, kitombolni féktelen szabadonc rohamaikat!11 M°ma feketegVÖngyös xökötőj e csak úgy csilingelt jóváhagyó főbólintgatásaitóí: — Helyes! Nagyon jó! Ügy kell nékik! Brávó! De másnap reggel, midőn hirvivő levelem már átröpült Debrecenbe, hevesen megrohant a hátrafelé bátorság. Haj-haj, mi lesz ebből?! Kedves jóbarátnőim — nem tagadom: köztük néhány imádottani is — bizonyosan kiszedik bodros hajzatomat, utólsó száláig! Vagy legalább is rám sem néznek többé. Már borzadozva hallom: — Ilyen durva tapintatlanság! Ildomtalan meghurcolás! Szemtelen csúffátevés! . . . Jaj-jaj, bárcsak ' a szerkesztő úrnak több esze lenne, mint nékem! Bizony nem volt annak. Bizony megjelent a förmedvényem harmadnap . . . S bizony olyan kapós lettem kedves bájos liö’gykoszorúnkban, mint a mesebeli tündér-*- herceg. Egy ifjú. aki vakmerő és „az újságba irt!** . . . Majd szétszedtek, úgy megszerettek. Alig győztem a barátságos uzsonnákon szerénykedni. S azután betelt rajtam Béranger Ööüs ig'je: „Amit a hölgyek akarnak, azt akarja Istenünk is!“ Azóta mindmáig rabszolgája vagyok a hirlap'rás magasztosan dicső, de keserűen hálátlan mesterségének. Pedig most már nagy Aranyunkkal szólva: „Ne volnék csak ilyen vén: Trótollam letűnném, S beszűrődnék maholnap Csizmadia inasnak “ Olyan kiválóan pompás ióldök járnak reánk, szlovenszkól magyar hírlapírókra. Asszony! Mennyivé! dúsabb ország királya tetté!, mikor nem vagy más: csak jó és szelíd, lelkedet halkan megeszi a bánat, mint márciusi dacot a frissen hullott hö. Minden a tied, mindent odaadhatsz! A jóság fehér édestejével é’etre locsolod a hűség méregtől búdidt őreit, a halott virágoknál gyökeret kutatsz és u;j életre ülteted őket az árva kerítések lécei mellé! Minden nálad van, mindent odaadsz! Mint csodatevő tündér rózsát a bogáncsból, bölcsödaít parancsolsz újra a hegedűk buja mámorából, dal mellett szendereg úrra a gyerek, s a férflszivek utcasorén jól őrzött álomból nyújtóznak fel asszonytársaid: a jogos lakók. Asszony! Most azt gondolod: senki sem szeret! Aki tömjént szőri eléd, semmit sem hoz többé, kinek visszaadtad elrablóit kincseit nem fizet hálával, . . . tolvajnak címez ez is, az is. Semmid sincs, mit sem érdemelsz. Megvetést dobnak rád, mint szemétkosárba, a papirfmrkoi, melyből elfogyasztották a csemegét. Ülsz a semmi előtt, mint hiábavaló, díszes kapuoszlop az üres telket, őrződ kifosztott szivedet. Testvér, azért ne csiiggeszd a lelked, mint árva lámpást a kétségbeesés szomorú éjjelébe! Hinned kell! Bíznod kell! Nem vagy elhagyott! Az szeret, ki fölpántlikázta szivárvánnyá! az égbolt szürke, esős kalapját, ki meghegyezic a fenyők sudarát, hogy figyelő szivünkbe bö'cs intelmeket írjanak! Aki — nézd: amott -a távoli sötét diófák bodor bajába feltörte dísznek a kelő holdat, . . . ki asszonykendőjében hagyta a szenvedése arcát: az Istenember! Huszonnégy óra egy újdonsült fővárosban Mikor még hivatalosan Ungvár volt, senki sem gondolt arra, hogy valaha is főváros lesz belőle. Őt évvel ezelőtt avanzsált ez az ungparti város fővárossá és ugyar- akkor uj nevet is kapott. Uzshorodra keresztelték. De ez az uj név csak a bevándorlónak ajkán és a hivatalos helyeken él. Ungvár — mindig Ungvár marad a benszü- löttekiiek. Pillantsunk be kissé az újsütetű huszonhárom ezer lakosú főváros életébe, nézzük meg, mi történik itt reggeltől-reggelig. A piacon reggel hat órakor kevés az eladó, sok a vevő és magasak az árak. Mellettem egy figyelmes cseh detektív méregeti megelégedetten mosolygó felesége és más cseh asszo- gyok kosarába az általa megminimált áron a tejet, tejfelt túrót, vajat és babot. Siró ruszin asszonyok és munkanélküliek a jelenet statisztái. A postán már reggel nyolc órakor- az expresslevélfelvevő ablak mellé állok, de csak tiz órakor kerülök sorra, mert előttem még két embert kellett kiszolgálni. Kérdésemre, hogy elmegy-e még levelem a délelőtti vonattal, a postatiszt megnyugtat: .,nyerozum:m“. Még a telefonhoz szaladok és megkérdem, hogy kaphatok-e egy héten belül kapcsolást Kassára. Hosszabb terminust kérnek, mivel úgy sem lehet sürgős dolgom, mert ellenkező esetben nem akarnék telefonálni, hanem elutaznék Kassára. A városházán fél 11 órakor erős konyhaszag fogad. A teljhatalmú kormánybiztos még nincsen benn, még erdész, de a főjegyző megnyugtat, hogy nem lehet illetőségem, mert csak negyven éve lakom Ungváron és lseimnek ide való származása csak ezer esztendőre vezethető vissza Kár, hogy nem két héttel ezelőtt jöttem ide Ukrajnából, mert akkor lenne illetőségem. A törvényszéken a magyar fel- és alpereseknek nem enged magyar tárgyalást a perfektül csak magyarul beszélő elnök, mert a felperes szláv mivoltát a neve is igazolja; Tóth Gábornak hívják. Ebéd alatt megkapom a katonakönyvemet, mert a katonaság elismerte az illetőségemet és adófizetésre is felszólítanak. Délután végigsiklik szemem a magyar, ruszin és cseh nyelven díszelgő cégtáblákon. Az üzletek üresek, ellenben az árak elrémi- tően magasak. Műiden tizedik lépésnél egy bank, nem is hinné az ember, hogy van még pénz is a világon. Mert a bankhoz pénz kell. Vagy nem? A moziban fél hatkor élénk élei uralkodik. Telt ház nézi végéig a csak tizenhat éven felülieknek szóló darabot. A színházban ellenben komoly iradaiom megy, tehát üres a ház. A hivatalos helyek azonban telve vannak — nőkkel, ak k legalább komolyságot adnak — a hivataloknak. Az éjszaka élete már elevenebb. A Fürediben vig élet folyik, a színészek ott vannak és a cigány is alaposan húzza a talp alá valót. És a többi kávéházakban és éttermekben: Korona, Bercsényi, Orient mindenütt van mulató vendég. Az utcán minden ötödik lépésnél kifestett arcú lányba ütközöm. Szomorúak és fáradtak és krajcárokat pumpálnak. Éjjel egy óra után jönnek a bárok. Mert az is van dicső fővárosunkban. Kettő is. Az egvjk az Fxcellsior, a másik a Central. Béniről vidán hangok szűrödnek ki. A Centrál- ban egv sarokasztaMál szorítanak részemre helyet. Egv szőke leány ifi m-elíém, szomorú kék szeméből bánat sír ki és beszélni kezd. Arról az M-őről. amikor meg minden szebb volt, amikor még tudtak az emberek nevetni, kacagni és örülni. Őslakos vagvok. ma nem tudok mulatni. Ma nem nekünk süt az ég kék napja, mi csak élünk, inért élnünk muszáj. Mi csak gondolunk a lágy kenyérre és arra, hogy „Lesz még egyszer ünnep a világon . . .** Szerda, december 24. Elindulok hazafelé. Hat óra van újra . . újra minimál a detektív ... és kezdődik m’nden elölről. Karácsony a nyitrai fogházban Motto: Aki polgártársát lopja meg,, életét láncban, béklyóban szenvedi el, ellen jen aranyban, bíborban pompázik az, aki a közvagyont lopkodja. Cato. Fogház. Az eltévelyedett, bűnöző emberiség lakóhelye. Lakói, a napfényre jutott bűnök elkövetői. Komor, hatalmas épület, csupasz falakkal, „melyet magas kőfal vesz körül. Őrség, mely nem arra vigyáz, hogy a tolvajokat távol tartsa, hanem, hogy a bentlevők ki ne juthassanak. Este van. Karácsony este, a békesség, a megtérés ünnepe. A hatalmas épület apró ablakain villanyfény szűrődik ki a sötétbe . . . Benn az épületben az elítéltek nagy száma várja a szent karácsony ünnepét. Szomorú lemondás, a változhataílanban való megnyugvás ül a komor arcokon. A bűn és a megérdemelt büntetés tudata olvasható ki a szemekből. összeszorult szívvel járom körül a folyosókat. M’ndenhol rend, tisztaság és ünnepi hangulat. A foglyok ma jobb kosztol kapnak. A fogház csarnokában van felállítva a karácsonyfa, amelyen a gyertyák fényében csillog a sok disz. Az ágak roskadoznak a ráfüggesztett édességek és gyümölcs súlya alatt. Szép eredménnyel zárult gyűjtés eredménye e fa, a rajta levő kiosztásra kerülő édességekkel együtt. Akit felkerestek a gyüjtőivvel, szívesen adott néhány koronát a célra. Legalább néhány percre e! akarták felejtetni a foglyokkal azt a helyzetet, melybe piszkos vágyból, vagy 'alán egy elhamarkodott — s azóta számtalanszor megbánt — pillanat hatása alatt cselekedve kerültek. Minden munkát már a délutáni órákban beszüntettek.' A fiatalkorú foglyok, a jó | viseletű férfiak, és női elitéltek tömege meghatottan veszi körül a karácsonyfát. A szemekben ott csillog a könny, mely igazolja* hogy a jelenlevők nem romlottak, hanem csak megtévelyedettek, akiken még segíteni lehet, ak:kre még hatással van a szent | ünnep és eszükbe juttatja azt az időt, mikor még a társadalom szentében szeplőtíenül állottak és családjuk, hozzátartozóik körében tölthették a békesség szent ünnepét. Egy jóságos arcú lelkész, a fogház lel- | késze — rövid beszédet mond. Szavait elfojtott zokogás kiséri. Néhány gyenge szivü, még romlatlan fiatalkorú bűnös hangosan zokog, a meghívott vendégek szemében is megcsillan a könny. Nyolc óra. A foglyokat elvezetik cellájukba, még rövid néhány perc és esend honol az épület falai között, csupán némely zárkából tör ki elfojtott sóhaj, vagy zokogás foszlánya. Egy megrögzött bűnös vígan majszolja a mákos kalácsot, nem érzi át, hogy megbánást kellene mutatnia, reá már nincs hatással e szent nap. Gyakori vendége a fogháznak. Nem akar, vagy nem tud megjavulni. A fogházat oly intézménynek tekinti, ahol télen át meleg lakást, élelmezést nyújtanak a munkanélkülieknek. Karácsony napján kora reggel a fogház kápolnájában hallgatják végig a szent m'sét és szent beszédet az elítéltek. Ez az egyedüli nap, amikor látogatókat nem engednek a foglyokhoz. Az egész éven át nehéz szolgálatot teljesítő személyzet egyetlen szabadnapja a karácsony. Fáradtan hagyom ott a nagy börtönt. Az utcán hideg, csípős szél tombol. Élesen hasítja az arcot. Még egyszer visszaidézett emlékzetembe a látottakat, — és gondolatban párhuzamot vonok a fehér falu. fűtött, tiszta cellák és a forradalmi idők vaggon- lakásai között. És ha elmúlik a karácsony mnepe és a fogházban újból minden a rendes kerékvágásba kerül, a bűnösöket ismét az idegölő egyhangúság keríti hatalmába. Azok pedig, kik okozói voFak sok nyomorúságnak és szenvedésnek, de k'knek bűnéért ’-nég nem jött el leszámolás ideje, szabadon iárva élvezik a drága kincset, az arany- szabadságot. Azonban ha eljön az Ítélet órája, akkor talán megváltozik az a mondás is, mely szerint aranyban, bíborban pompánk az. aki a közvagyont lopkodja. (Nyitra.)
