Prágai Magyar Hirlap, 1924. június (3. évfolyam, 123-145 / 571-593. szám)
1924-06-07 / 128. (576.) szám
30. lUDttlLViUíüCií^tfWmaH&űM! Vízió. Irta: Tamás Mihály. Ma szeszélyes vagyok, mint egy hisztériás asszony, nem vettem eleinte észre, de aztán leolvastam az emberek arcáról. Társaságban voltam, bántott az emberek beszéde, a nézésük is bántott, felálltam és átmentem a szomszéd szobába. Sötét volt, az ajtón jött be csak egy kevés világosság, lefeküdtem a sezlonra és nem gondoltam semmire. Oyan jó ez, ha nagyon akarja az ember, akkor sikeTül. És akkor úgy van, mintha egy nagy semmiség kellős közepén állanék, nincsen semmi mellettem és senki és nincsen lelkem és nincsen testem. És az olyan pihentető, ha az embernek nincsen lelke és nincsen teste. Szőke bejött utánam és leült mellém. Nem szólt és megfogta a kezemet. Nem éreztem a kezét, mint ahogy nem érzem már az egész lányt- Szép volt és kegyetlen dolog volt, egy csomó felébresztett vágyakozás, ami lobogott és elhamvadt, mert mindig csak vágyakozás maradt. Istenem, milyen egyszerű ezt Így elmondani. És közbe mennyi verejtékes elalvás és bágyadt ébredés. Kínoztuk egymást, mert jól esett és féltük egymást ösztönösen, tudattalanul. Hányszor jöttem el tőlük fél boldogsággal, és reszketve hányszor ültem a kocsi ülésén. A félboldogság a legnagyobb boldogság, az egész boldogság az már nem teljes, ott van már valami megnyugtató az már unalmas, mert ott hiányzik a boldogtalanság A kínlódás. A revolveremet simogattam és a homlokomhoz próbáltam. Nem, nem, a fejemet nem szabad elrontani, elcsúfítani, a fejem szép- Hanem lejebb, a szivem, azért nem kár, azzal mindig bajom volt. Szőke megsimogatta a kezemet. — Miért hallgatsz úgy? Bántott a hangja, nem válaszoltam, cltonam a kezét, homlokomra tette. — Forró a homlokod. Szólnom kellett valamit. — Ma tizenötödike van. Csöndesen, engedelmesen mondta: — Igen, ma tizenötödike van . . . Elhallgatott. Bosszantott, hogy hallgat, miért hallgat. — Miért nem kérdezel tovább? — Te úgy is válaszolni fogsz, nem kell, hogy kérdezzelek. Sima volt a hangja, mint az asszonyi hazugság. — Ma este táncolni fog, ez fáj, bálba megy és táncolni fog. — Kicsoda? — Mária. Hallgatott. — A menyasszonyom. Éreztem, hogy ez a lány még mindig az uram, tudom, hogy nem szeret és én sem szeretem és mégis mindet megváltok neki, csak őneki, mert a telkembe lát és nem tudok elrejteni semmit előle. — Szeretsz még, Szőke? Nem lepte meg a kérdés, ma semmi se lepte meg, mert tudta, hogy ma én vagyok aki beszél, csakis én. — Nem, már nem szeretlek, csak szánlak. Fáj nagyon? Hálásan simogattam meg a kezét, jó vol a drága szép fehér kezét érezni. — Nagyon fáj. Csókolj meg . - . Lehajolt felém és hűvösen, simán, felindulás nélkül csókolta meg a szememet. — Ne igy, ne igy, most nem ezt akarom, a számat csókold . . . Olyan lett a szó az ajkán, mint a távoli álmok visszhangja. — Az már elmúlt . . . régen ... a szád a másé ... nekem nem is kell már... a szemed az enyém is . . . abban minden emlék bent maradt, a szemedben megőriztél mindent, a szádról lecsókoltak mások mindent . . . igy jó . . . Felkönyököltem és a. szemébe néztem, ideges voltam és nyersen szóltam: — Csókolj meg, akarom! Felállt és kiment a szobából. • Utána kiáltottam. — Szőke! Visszajött. — Ülj 1c. Leült vissza. Nevetett és hangosan mondta: — Ma egészen bolond vagy. — Mi fáj? — Mondtam, Mária. — Ne gondolj rá. Nevettem. — Gyerek vagy, nem lehet. _ Miért jössz el a többiektől? Ez a baj Az a jó, hogy nem jó. jól esik néha kínlódni. Kinevetett, megfogta a kezemet és behúzott, vissza a társaságba. Engedelmeskedtem neki, mint egy kikapott gyermek. Olyan rossz igy, egyedül lenni a szobámban nagyon érzem igy a messzeséget Máriától. A Dunaparton sétáltunk, ködös volt a délután, nedves, borzongatós volt a levegő és mi szorosan összebújtunk. Leültünk egy lócára és a pesti partot néztük, lassanként gyulladtak ki az ablakok, közelebb ültünk egymáshoz, féltünk a fénytől. Mária szólt: Ugye nem jön vissza a bálra? — Akarja, hogy jöjjek? — Nem. — Akkor nem jövök. Fájt nagyon és a szivemet a nyakamban éreztem, de nem mutattam neki, hogy fáj. Megérezte. — Ugye nem haragszig ezért? Nézze én még sohasem mulattam, a lányok olyan sokat meséltek Kaár nekem és én még nem láttam belőle semmit ... Ha maga itt lenne, akkor én csak a magáé volnék és akkor félszeg volnék, ugye megért? Akartam érteni. — Igen, értem és nem is haragszom, mu lásson majd jól és ezalatt ne gondoljon rám. Különösen mondhattam, mert Mária rám nézett, kemény és hideg volt a nézése és egyszerre felmelegedett. — Ne beszéljen igy, akkor én se megyek. — Hát hogy? — Mondja, hogy nem. Mondja, hogy itt lesz és azért is itt Tesz ... ne csak úgy: jó, mulasson jól . . . Felálltunk, indultunk haza, a házak már megnőttek és a Margiíhld lámpái keményen rajzolódtak belé a fekete égbe. — Nem Mária, én nem leszek itt. Nyolc óra van, most szállnak ki a kocsiból és mennek fel a Vigadó lépcsőjén, hatalmas, széles lépcső, egymás mellett mennek. Pi- ványi Guszti megy mellette, aki táncosa lesz a körtáncban. Jókedvűen, könnyedén, gondtalanul beszélgetnek, és, jaj, én itt vagyok. Lesegiti a kábátját, keze hozzáér a vállához, beszivja a parfümjét és a teste illatát — Mária ideges, izgatja az eljövendő tánc, a hőség, a forgás, a mozgó emberek, a nyüzsgés. Leülnek, az arca piros, hőség van a teremben, búgnak a ventillátorok, illatok áradnak a levegőben, a koncert megkezdődik, csönd, a zenekar belevág a nyitányba, halk suttogás, aztán újra csönd, énekel valaki . . lemegy a pódiumról, taps, Mária tapsol, a szeme csillog, hegedüszám, lassú, altató ütemek, Mária komoly, talán rám gondol fájdalmas hallgatás ül a szája szögletén, Pi- ványi Guszti hozzáhajol, súg neki' valamit, elmosolyodik és a mosolygás az ajkán marad, csattogós, táncos futamok szállnak ki a zongorából, egy pillanatra nálam volt, most elment tőlem, messze, messze ... Végére jár a műsor türelmetlenül várják a táncot, vége, kimennek a folyosóra, a termet elrendezik, felállnak a párok, unalmasan, kedvetlenül, gépiesen ugrálják -el a figurákat, szétszélednek, végre Poszton jön és vansztep. A zene lágy és szerelmes, tele érzékiséggel. Mária táncol, a táncosa átfogja, közel mennek egymáshoz, könnyedén suhannak tovább, Mária hajlékony és karcsú, mint egy fényes csillogó kígyó,az ollónál eltávolodnak egy- mástól, néhány lépés és a forgásnál újból átölelik egymást, egymáshoz tapadnak és viszi őket az áradat, messze tőlem ... A teremben izzik a levegő, a ventillátorok esszeveszetten forognak, az zugásuk altató és bódit, testszag és parfümök, zugás, vir- vár, a mamák cgycsomőban ülnek, beszélnek, a lányukat követik a szemükkel, mosolyognak: boldogak vagy bosszankodnak szomorúak, a lányuk messze forgatagban forog, elbágyadnak, bóbiskolnak . . . Hajnal, kábult őrület, izzadt gyűrött ingmellek, piszkos blúzok, verejtékes arcok, tolakodó testszag, halálig fogadkozó egyórás szerelmek, puha testek, szinte széjjelfolynak a férfikezekben, most, most jöjjön egy éjszaka, haljon meg minden világosság és akkor halálos odaomlás, nászok, vad sikoltások, az extázis hangja . . . Ködös, sáros kint a reggel, fázósan húzza magára köpönyegét, halálosan kimerült, alig lép, a feje kábult, alig forog körülötte a világ, a szeme kaprázik niég a benne rekedt appercépcíóktól . . . Levetkezik, a paplan alá búj, részeg, nem tudja hol van, az ágy lassú hintázással dédelget elernyedt testét és elalszik, és alszik és jön.. jön... közelebb . . . hozzám ... * Olvasni próbálók, nem megy, a betűk széjjelfolynak előttem, Máriát látom csak. örült vagyok, hogy eljöttem, ott kellett volna maradnom, hiszen ő az enyém, csak az enyém. Nem, mégse, akkor magamnak kellett volna végig szenvednem, hogy más öleli, hogy máshoz simul, hogy a másé Mária, amikor ő az enyém, csak az enyém . . . Férfi, aki táncolni tud, nem engedi, hogy az asszonya más férfivel táncoljon. A férfi, aki tudja, hogy mi a tánc, ez az átok, ez a polcol, ez az őrült isteni jó. Mária szeret és gondol rám, érzem, hogy most is rám gondol és a karja idegen férfi karján pihen, a testét idegen férfi keze tartja szorosan a testéhez, lázas, forró mind a két test, szótlanul nézik egymást és forognak a forgatagban, élő villamos szikrák mennek át egyik testből a másikba, a test tudatlan közeledése ez, lihegnek, egymás arcába hullik forró leheletük, közelednek, a testük összeér, nem, nem, nem engedem . . . Kiugróm az ágyból, fülledt a szobám levegője, kinyitom az ablakot, kabátot veszek magama és kibámulok az üres éjszakába. Köd és csönd, a házak némák és bennem minden sikolt, fáj az utca némasága, miért nem dalol, miért nem ujjong és ordít, hogy ne halljam azt, ami bennem zokog . . . A lámpák az utcán halódó foltok, szomorúság, valahonnét lassú cammogással kocsi közeledik, ujjongok, társam akadt a magányos éjszakában, nem kell elvesznem ... A kocsi jön és lassan elmegy, a lármáját még hallom, még mindig hallom . . . gyöngül ... de igen ... nem, már nincsen semmi ... egyedül vagyok megint . . . egyedül . . . nincs senki mellettem . . . Mária messze van tőlem . . . tán nincs is Mária . . . csak én vagyok . . . és az éjszaka, a köd . . . dincsért semmi . . . rohan minden . . . zuhanunk le ... a mélységbe . . . kapaszkodom . . . zuhanunk . . • jégsima minden . . . minden . . . Halál . , Halál ... Jaj, segítség! . . .Segítség! . . t Excelsior! Irta: Szegedi István. Régi legendás időkben, Kr. u. 1910 körül élt Pesten egy kéményseprő, bizonyos Fekete Péter, akiről nagyon keveset, úgyszólván semmit sem mondok, ha a foglalkozását csak igy egyszerűen megemlítem. Ez a Fekete Péter ugyanis sokkal, de sokkalta több volt, mint kéményseprő. Az ő számára a kéményseprés nem mesterség, de hivatás és a hivatásnak művésze, királya, hérosza volt Fekete Péter. Kéményseprőinasok, sötét padlászugokban összebújva, vagy az utcán gombozás közben istenítve emlegették legendás nevét, ifjú legények minden képességük megfeszítésével az ő példáját tűzték ki célul; a mesterek között korlátlan elismerés övezte. Fekete Péter puszta léte dicsőséget s egyben reménytelenséget jelentett a céhnek: dicsőséget, mert oly kiváló volt ő s reménytelenséget, mert ily kiválóságot utolérni lehetetlen, megközelíteni is lebirhatatlanul nehéz volt. Fekete Péter, az akkori idők nyelvén szólva, a kéményseprés diadala, bámulatos szerénységgel viselte mindeme kitűnőséget. Könnyű, barátkozó természetű férfi, kedves és jóindulatú volt minden kéményseprő kollegája iránt. A kis józsefvárosi kocsma törzsasztalánál, ahol természetesen ő elnökölt, minden póz és nagyképűség nélkül üldögélt barátai körében. Mintha csak jelezni akarta volna: „Itt a kocsmában valamennyien egyformák vagyunk.'1 De azért kellemes és fölényes mosolya állandóan hirdette: „Persze, a kémények világában én vagyok a Fekete Péter.11 És hófehér fogsora megelégedetten villogott elő mosakodás után is sötéten barna arcából. i E törzsasztalnál évtizedek óta csupán szakkérdésekről esett szó. Ezek az emberek kora ifjúságuktól kezdve a kéményekben s » háztetők szédítő magasságában töltötték éle- - tiíkct. Szerelem és politika, az átlagos napi i beszélgetések főtémái oly mélységekben tör- , télitek és múltak alattuk, hogy méltóságukon ■ alulinak tartották volna oda akár csak a : gondtalan kocsmai órán is leszállnL A szerelmet hagyták a borbélyoknak, a politikát a cipészeknek, lévén ez két hivatalból kiutalt ; inellékszakiriája e törpönc foglalkozásoknak, ök a szórakozás könnyű perceiben is emelkedett mesterségük egetvívó kérdéseinél maradtak és adomázás közben is veszedelmes, düledező kéményekről s széditően magas tűzfalakról esett szó. A századejeji nagy technikai fellendülés a kéményseprő-törzsasztal előkelőén kijegece- sedett témáit is felkavarta. Az ócska házak megfogyatkoztak és velük együtt a düledező kémények is, — helyükbe újak épültek. De nem a régi három-négyemeletes tipusak, hanem öt-hatemeletesek és a husz-huszonkét- méteres magosságok megnőttek harmincra, harminckettőre, sőt éppen a Fekete Péter kerületében emelkedett egy óriási háztömb, hétemeletes, amelynek egyik kéménye, harminchatméteres magasságban állót a szomszédos udvarra leszakadó tűzfal peremén. Mint a hangyaboly nyüzsgött a törzsasztal, amikor Fekete Pétert a kémény első seprése után a szokott esti gyülekezésre várták. Harsány éljenzés fogadta, ahogy belépett. Hogyne, hiszen futótűzként terjedt el a híre ama nevezetes cselekedetnek, hogy Fekete Péter a veszedelmes kémény kotrása után nyugodtan megállt annak peremén és a közel negyven méteres magasságban a nyílegyenesen lefutó tűzfal ormán egykedvűen cigarettát sodorván, arra rágyújtott és nagy megelégedéssel ott végig is szívta. A szomszédos ház lakói beadvánnyal fordultak a rendőrséghez, hogy a „szörnyű14 kéményseprőnek ezt a borzadályos mutatványát tiltsa meg, mert az ideggyenge emberek közül többen térdkalácsgörcsöt kaptak a vér- fagyasztó produkció láttára. Fekete Péter estére már tudott erről és a nagy lelkesedést azzal próbálta leszerelni, hogy nevetve mondta el a beadvány történetét. — A nyavalyások! — tört ki egy ifjú legény. A mesterség és Fekete Péter iránt érzett rajongás fátyolozta a hangját, ahogy folytatta: — Hát még ha tudnák, hogy mi az a kémény! Hát még ha tudnák, hogy mi az; harminchat méter. Istenem! Ezt, hogy; Istenem! — már csak sóhajtani tudta a nagy felbuzdulásban. — Vakondokok! — legyintett kezével egy öreg legény. Ezzel a legyintéssel el is voltak intézve az alsóbb régiók és Fekete Péter dicsősége akadálytalanul bontakozott ki a harmincnyolcméteres magasságban. Fekete Péter ez eset óta nagyobb volt, mint valaha. Fekete Péter élete delelőjén állott, amikor a rohanó idő zavaró elemet dobott a törzsasztal istemi nyugalmába. Egy különös ember kezdett róla piszmogni, öregedő legény, nem is jó kéményseprő, középszerű, szürke alakja a ragyogó asztal- társaságnak. Minden méltóság hijján a kéményseprésen kívül száz vacak dolog iránt érdeklődött, ez az ember állítólag szerelmes is volt, mint egy borbély és újságot is olvasott, mint egy suszter. Ez düpnyögött arról, hogy Amerikában repülni próbálnak az emberek. Hogy két testvér van ott és hogy az egyik már felszállt háromszár méter magasra. Arra felcsaptak az indulatok. Micsoda marhaság! Háromszáz méter! Hiszen a Fekete Péter kéménye is harminchat méter magas, mégis nincsen rajta kívül ember, aki ki tudna állni szédülés nélkül a peremére. Háromszáz méter! No bizony, kitalálni mindent lehet, de hát azt senkisem látta. — Nem is fogja! — lelkesedett az ifjú legény, Fekete Péter elszánt rajongója. — Vakondokok! — dünnyögte az öreg legény. Háromszáz méter! Mit tudnak azok?, Leszédülnek a háromméteres ' létráról. Az újságba beleírni könnyű, csak akadjon szamár, aki elhiszi. És legyintett a kezével. A kézlegyintésre megint csak helyreállt az asztaltársaság egyensúlya. Az újságos öregedő legény megsemmisülve omlott önmagába. A kéményseprők víg pohárcsengéssel ünnepelték Fekete Pétert és benne önmagukat. T Minden rendben volt Elcsitult a vihar. Csak Fekete Péter távozott különös érzéssel a törzsasztaltól akkor este. Léikének sima tükrét fölborzolta az idegen név. Sohasem hallotta és most az Óperenciás tengeren túlról zakatolt felé ellenségesen: Fahrmann! ^ — Eh, bolondság! — nyugtatta magát. Háromszáz méter! Képtelenség. Én csak tudom. Azt ember nem birja ki. öt ven méter? Azon még gondolkodóba esnék. De háromszáz? Azt csak a suszter hiheti el. — És megnyugodva aludni tért. Hónapok rohantak el a törzsasztal fölött.' Az öregedő legény sok mindent tudott volna mondani, mit a repülésből olvasott, de félt,
