Prágai Magyar Hirlap, 1924. június (3. évfolyam, 123-145 / 571-593. szám)
1924-06-07 / 128. (576.) szám
28. Az utolsó álom. Irta: Bán Ferenc. Szürszabó Péter életének szépsége Ibyben virultak s Ibyt egy napon magyarázat nélkül elszakították tőle. Nem látta többé és tudta, hogy nem is láthatja. Leszakították róla a rózsát; azóta fekete lett a város és gyászpompa minden ragyogás. Szürszabó Péter csak tengett—lengett és mint a fonnyadó kóró várt a szélre, amely kitépi gyökereit az élet földjéből. Néha igy beszélt magával: — Iby szeretett egykor, de már nem is kiváncsi rám! Iby él és talán vidáman él! He- hehe, nem sir szára után a rózsa! Szürszabó Péter nevetett, de különösnek találta, hogy nevetni tud. Egyszer a lelke megszűnt fájó sebnek lenni és csak feküdt benne, mintha nem is volna, mint egy akármilyen közönséges embernek. Előzőén nem aludt 24 órán át. Azt hitte, amiatt van ... De később 48 órán át is hiába nem aludt.Folyton előtte keringett bánata a fekete madár. Ekkor elszánta magát. Nem, ő nem vár tovább. Nem jön a szél, hát maga rántja ki a gyökereket „nyájas meleg kuckó a halál, boldogan fekszik benne, aki életében csak fázott44 irta este a naplóba. Tél volt, a fák siránkoztak és könnyeik mint zúzmarák csüngtek az ágakon. A villamossínek összegémberedtek, mint az öreg emberek, az ablakokra rejtelmes üzeneteket irt a fagy és az ágakról holtan bukfenceztek a madarak. Hullott a hó . . . Minád jégkatona az öröm kicsi lángjaira. December vége volt. Szürszabó Péter hegyes acélgolyókra gondolt. Kínlódva de már örömben is. Harmadik napja nem aludt. Semmit nem aludt, folyton bolyongott és egyszerre azon vette észre magát, hogy a kapuja előtt áll. Előbb csodálkozott rajta, hogy miért jött haza, a kulcslyukra nézett és akkor megértett mindent. A kulcslyuk tisztára olyan volt mint egy revolver csöve . . . — Ma este hát! — mondta magában és megborzongott. A zárba dugta a kapukulcsot. Egy hópihe szállott a kezére, de lefújta, nehogy elolvadjon. Megállt, elnézett a hósapkás házak fölött, messze egy kocsi zörgött puhán, feje fölött a göncöl szekere . . . Nem látja többé! Egyet fordult a kulcs. Még egyet kellett vo'na, de hirtelen elhomályosult a szeme és kőtömbök ereszkedtek a vállára. Kinyitni. Kinyitni. — könyörgött magának; hiába az álom kiugrott leshelyéről és karjai közé fogta Szürszabó Pétert. Feje lekonyult és nekidőlt háttal a rácsnak . . . Rögtön ezután kinyílt a kapu. Szürszabó Péter unottan indult haza. A nyirkos lépcsőházban a karfába kapaszkodott és körötte zsongott a sötét. Félt! — Fönn egy gyilkos leselkedik! — mondta magának. A sötétben ekkor egy ember meztelen lábára lépett. Egy emberi kéz meg fogta a karját. Felsikoltott. A kéz azonban meleg volt és puha és ismerős illat áradt belőle. — Iby — akarta mondani, de nem szólt, mert nem lehetett, hogy ő legyen. Megindult és nem nézett hátra és nem is hívta az ismeretlent. Ha mégis Iby lenne,úgyis utána jön! Az ismeretlen utána ment. Szürszabó Péter szélesre tárta az ajtót mint királynő előtt és meghajolt. Meghajolva sokáig állt és azután bezárta az ajtót. Az ismeretlen nem jött be. Nagyon szomorú lett . . . de mégis . . . valaki lélegzik, valaki mellette áll . . . Felgyújtotta a villanyt. Az ismeretlen eltakarta arcát. Ez a mozdulat . . . Iby egyszer igy takarta el az arcát. — He! mondta visszahőkölve. — Én vagyok, szólt az ismeretlen. Az ő hangja. — Iby?! — Én vagyok. Könnyű fehér selyemköpeny volt rajta, barna haja kibontva ömlött a térdén akiiig. A lába mezítelen volt. Szürszabó Péter Iby meztelen lábára lépett és megvacogott. Iby keményen nézett a szemébe. — Három nap óta várom! — mondta. — Ha tudtam volna! — Szürszabó Péter tördelte a kezét. Iby nem indult meg Péter gyötrődésén, igy folytatta: — Három nap előtt még volt bundám és meleg cipőm. Maga nem jött. Előbb a bundám dobtam le . . . Péter eltakarta az arcát, de Iby könyörtelenül folytatta: — Azután a cipőm, később a harisnyám és amikor megjött, cipője alá tettem a lábamat, hogy rátaposson. Iby jobblába fején fekete sárba olvadt a hó, a sár alól pirosán szivárgott a vér és a sebhely duzzadt volt és a hideg miatt kék. — Miért nem jött? — Azt hittem, maga nem szeret már! — mondta Péter. — Maga nem hisz bennem?! Nem szeret és azért azt hiszi, hogy én . . . De nézze! Az asztaról elkapott egy kést, mellébe vágott és kivette a szivét. Iby szive az asztal közepén piroslott a kékernyős lámpa alatt. Egymással szemközt álltak az asztal két oldalán. — Vágjon ki belőle mindent, ami nem szereti magát! — mondta Iby. Szürszabó Péter nem nézte meg Iby szivét, gyorsan helyére tette és csókjaival gyógyította a sebhelyet. Ő, hát csakugyan ő kételkedett volna Ibyben? Milyen bolond is az ember! Ölelkezve ültek és Szürszabó Péter Iby szivére hajolva lesett a világba ki. Az ablakok jégvirágai piros, sárga, kék és lila színekben ragyogtak a lámpa körül. A könyvekbők kibújtak a szépség pirinyó tündérei és kézfogva imbolyogtak a fényben. A szőnyegekből szép lassan kiemelkedett a keleti asszonyok selyemfonálra kötözött sok álma amelyek le és föl sétálgattak. Távol, az ablakon túl, kizöldültek a fák, a patak újra futkosott és kék nefelejtsek nyíltak a parton. Iby Szürszabó Péter arcába fújta a cigarettafüstöt és a füst megtapadt Péter ajkán, miként a csók. Szürszabó Péter szólani akart. Elmondani végtelen szerelmét, keserű gyötrődéseit és friss boldogságát. Megborzongott. Valami hideg áramlott bele, nem tudta honnan jön, de érezte a hideget. Igen, Iby itt ül a karjai között, igen előbb kivette a szivét és kérte, hogy vágjon ki belőle mindent, ami nem szereti őt. Még csak egy pillanattal azelőtt; de mégis egy pillanattal előbb. Mennyi minden történt azóta! Felnyögött és Iby arcára nézett, hogy megnyugodhasson, de Iby pillái szélén valami kifejezéstelen sötétség reszketett. Szürszabó Péter felállt és — ásitott. Akkor ijedten, mint aki rosszat tett, a karosszékre nézett, amelyben Iby ült . . . Megdörzsölte szemét, végigtapogatta a széket, de csakugyan . . * eltűnt, elröpült. Az ablakon újra fehérek lettek a jég virágok és a szőnyegen nem mozdult egyetlen álomalak. Szürszabó Péter tépte a haját és nekiszaladt a falnak, hogy szétverje ostoba fejét. . . . Újra csikordult a kulcs és a kapu nyitva állt. Szürszabó Péter a fejéhez kapott, a szivéhez kapott, egyik sem mondott neki semmit. Magányosan van és künn a kapu előtt az utcán! . . . Valahol durranást hallott két ismeretlen. — Eh semmi! mondta az egyik. A másik vállat vont és mentek tovább a maguk utján. ... Hullott, hullott a hó, a jeges szél gyászmelódiát játszott a gázlámpák üvegein. Szürszabó Péter leült és körötte piros lett a hó. A vöröskereszti halásztanya. Irta: Majerszky István. Évekkel ezelőtt erdőmérnök barátom meghívása folytán alkalman volt Dél-Magyaror- szág egyik legvaddusabb dunamenti uradalmában vadkacsára vadászni. Forró juniusvégi napok jártak. Az Alpesek hóleve ekkor jött le a Dunán, mely kilépve medréből és rohanó tengerré dagadva öntőbe el az egész árteret. A nádasoknak csak csúcsai értek ki a vízből, az erdők fái közt mé- téres víz folyt. Sehol egy száraz folt, csak a feltöltésekre épített erdőőri, halász és egyéb lakok álltak szárazon, bár egyikük-mási- kuknak küszöbét mosta a viz. Ilyenkor van az úszó vizivadnak paradicsomi élete. Az anyányivá fejlődött idei vadrucák is a csendesebb vizeken nádasok közt csapatostól uszkájtak ide-oda. Kora reggel óta jártam már egy uradalmi erdőőrrel egy kis csónakon — csiklin, ahogy, ott nevezik, — az árteret, vagy ottani nyelven — rétséget. A táj oly gyönyörű volt és vadkacsa annyi, hogy evésről reggeliről teljesen megfeledkeztem. Csak mikor már jó erősen tűzött a nap cs derekam a csikliben való hosszú meglehetős alacsony üléstől fájni kezdett, jutott eszembe, hogy jó lenne valahol egy kicsit kinyujtózkodni és valamit harapni. Az erdőőr ajánlatára a közelben levő halasz- tanyához, mint egyetlen még szárazon levő helyhez eveztünk. Ahogy erdő és bokrok közt vízzel szemben nagy erőfeszítéssel kijutott a csikli a nyílt vízre, egyszerre ott állt előttünk egy apró fehér házikó, s amint az erdőőr a csiklit egyenesen a nyitott ajtónak hajtja, az majdnem súrol egy a vízből kiálló vörösre mázolt alacsony fakeresztet. Éppen kérdezni akarom mit jelent a kereszt, mikor már csiklink orra beleütődik a halászházikó küszöbébe és megáll. Ugyanakkor felemelkedik bent a házikóban varsáit foltozgató öreg halász és tiszteeségtudó jónapottal üdvözöl. En megkérem engedje meg, hogy nála kissé kinyujtózkodhassak és valamit falatozzak. Készséggel leültet, ő maga pedig a belépő erdőőrt üdvözölve az ajtó előtt a csiklik közt babrál valamit. A vízből kiálló vörös kereszt itt a rétség, a vadon közepén annyira rámhatott, hogy első szavam az erdőőrhöz, hogy mit jelentsen az? Az erdőőr felelet helyett kifelé int az öregre. A vén halász megjelenésében van valami komoly szomorú vonás, úgy, hogy az erdőőr intéséből azonnal következtettem, hogy az öreg és a kereszt közt valami összefüggésnek kell lennie. Azért nem támadtam rá mingyárt a kérdéssel, hanem nyugodtan fogyasztottam reggelimet. Megkínáltam az öreget is egy pohár vizes borral, majd pipámat megtömve a zacskót is eléje toltam tudva azt, hogy a bor, pipa az, mely a nehezen elzárt férfisziveket is a legkönnyebben nyitja. A halászatra és egyébre vonatkozó kérdések után lehetőleg közönyös hangon kérdezem az öregtől, mit jelent a ház előtt az a vörös sírkereszt? Az öreg a kérdésre még jobban elkomolyo- dik, pipáját kiveszi a szájából és csöndes szomorú hangon mondja: „Nem elmondani való az Uram!44 Hagyom. Szívom pipámat, beszélek az erdőőrrel, iszom, aztán töltök egy pékárkával az öregnek is, majd mikor egészségemre kívánja, látszólag jelentőség nélkül kérdem: „Mindig ilyen komoly szótlan Bácsikám?44 „Lám pedig egy kis beszéd de sokszor könnyíti az ember lelkét!44 Már látom, hogy jó embernek tart, szive már nyilik, eléje tolom újból a zacskót, s miközben pipáját tömi csak elkezdi lassan csendesen: „Azt tetszett kérdezni, mit jelent a kereszt itt a tengerben, bent a rétség közepén. — Hát Uram az a kereszt az én életem.44 Kis szünet után folytatja: „Nem szeretek róla beszélni. — Úgy fáj. Pedig egy már el is korhadt, ez már a másik amelyik áll.44 Mély sóhajtás szakad fel melléből, az érzés protestál, hogy a beszéd felkavarja és fájdalmat okozzon. De azért csak folytatja: „Felszabadulásom után is tanítómesteremnél maradtam egészen addig mig el nem vittek katonának. Mesterem egyetlen lányával megegyeztünk, hogy megvár, bár szegény gyerek voltam, semmim sem volt. Az öregek persze nem tudtak semmiről semmit, úgy sem adták volna ide a nincsetlen halászlegénynek, habár a tanítómesterem szeretett A katonaság után nem mentem vissza tanító mesteremhez, hanem idejöttem kishalásznak, hogy valamit szerezzek. Meg is volt az áldás, két jó év jött s én vehettem egy kis házat. Már nem voltam nincsetlen, de még többet akartam, hogy ha a lányt megkérem el ne utasítsanak. Akkor tett az uraság ide a szomszédos Bokroshátra egy uj fiatal erdőőrt. Szemrevaló legény volt az is, de izgága kötekedő. A falubeli lányok mind bomlottak utána, de mihaszna mikor neki az kellett, aki nem bomlott utána az én mátkám. Megelőzött, megkérte. Az öregek odaígérték, a lány nem akarta. Akkor tudódott ki, hogy nekem Ígérkezett. Az apja rettentő haragra gyulladt, meg is verte szegényt, mert egy erdőőr szerinte mindig sokkal több, mint egy halászlegény. Azonkívül Csurgói Ferkó a kérő telebeszélte az öregek fejét, hogy az apjának félfertály földje szőlleje van s ő az egyetlen gyerek. Aztán meg, hogy az uradalmi halászat megszerzésénél is segítségére lesz tanító mesteremnek s más ilyeneket. Elég az hozzá az öregek addig erőltették a lányt, addig szidták, addig fenyegették, hogy elzavarják a háztól, mig aztán levették a lábáról azzal, hogy az apja valami kezesség miatt bajba került, dobra kerül a házuk, meglesz a nagy szégyen, szüleit sírba viszi, mig ha hozzá megy Csurgóihoz az majd kisegíti a bajból. Szegény Rózsikám csak azt kötötte ki, hogy velem még egyszer beszélhessen. Képzelheti Uram mi volt nekem az a bucsu- zás. A lelkem maradt ott. Ide vettem magamat a tanyára és többet nem mentem a faluba. Megtartották az esküvőt s utána nemsokára kibújt a szeg a zsákból. Csurgói már nem hizelgett a feleségének mint lánykorában, hanem rövidesen elkezdte ütni verni is. Kitűnt, hogy apjának nemhogy félfertály földje nincs, hanem szegény zsellér ember egy csomó gyerekkel. Inni kezdett, s olyankor mindig megverte, télviz idején kihajtotta a fagyba, hóba feleségét. S különösen azután, mikor tanító mestereinek háza s egyéb jószága csakugyan dobra került, pokolnál is rosszabb lett szegény asszony élete. S ezeket én tudtam, mert elmondták nekem és nem segíthettem, feléjük se mehettem, mert a bucsuzásnál megesketett, hogy az urának soha semmit sem teszek az útjába és közelükbe se megyek. Sokszor sírtam tehetetlenségemben, sokszor azon voltam, hogy odamegyek és------és nem tudom mit cs inálok. De akkor mindig megjelent előttem az a két könnyes búzavirág szem, az a két összekulcsolt könyörgő kéz, az a fájdalmas lemondó arc, az a két remegő eper ajak, ahogy a szent esküre kényszerít, hogy őt sorsára hagyom bármi történjék is. S aztán az a hos*> szú-hosszú csók az eskü jutalmául.------------Ta nító mesteremet feleségével együtt két év alatt sirba vitte a szégyen és a bánat gyermekük sorsa miatt. Ezután kezdődött csak a szegény asszony kálváriája! Nem volt az a nap, hogy ura meg ne rugdosta meg ne hurcolta volna hajánál fogva. És én itt alig órányira tőle, és hiába verem fájdalmamban, dühömben a fejemet öklömmel, hiába tépem hajamat, nem lehet, nem szabad segítenem. Szegény Rózsikám! ö csak tűrt, tűrt, mint az áldozati bárány gyermeke miatt, kicsiny háromnegyed éves fia miatt. — Most lesz negyvenhárom éve Péter-Pálkor. A Duna akkor is ilyen nagy volt. Csurgói délután megint csak ittasan jött haza s mingyárt nekiesett feleségének, összeverte, összerugdalta s végül teljesen őrjöngve hajánál fogva kihurcolta a ház előtt folyó Dunához és belelökte. S mivel a házban a gyerek keservesen sirt, berohant felkapta és utána hajította az anyjának. Az szerencsére tudott úszni, megfogta a gyereket és kétségbeesve igyekezett ki a vízből. A dühöngő ember akkor: „Várj majd adok nektek!44 kiáltással berohant a puskáért. De az asszony rémületében bedobta a gyereket az egyik ott levő csiklibe maga is beugrott és teljes erejével evezni kezdett. Az őrült utánuk lőtt, de nem talált. Akkor 5 maga is beugrott a másik csiklibe és megkezdődött a hajsza életrehalálra. Mint halásznak a lánya Rózsikám jól tudott evezni, de azért a távolság mindig kisebb és kisebb lett köztük. Rózsikám teljes erejéből hajtotta a csiklit önkéntelenül is ide a halásztanyára, mert messze távol nem remélhetett segítséget, csak itt Valamivel kisebb volt a viz mint most, a ház előtt a parton volt már viz, de csónak még nem tudott elmenni. Mi két társammal idebenn voltunk. Ki se néztünk az evezőcsapásokra. Csak mikor a csónak már partot ért, és az üldözött asszony felkapva gyermekét kiugrott a bokáig érő vizbe és nevemet kiáltotta, ugrottunk fel. Ahogy kilépünk egy dör- dülés és a felénk futó asszony a gyerekkel arcra bukik a vizbe.-----Od augrottam, felemeltem, behúztam a gyerekkel együtt ide. Két társam nem tudta mit kezdjen, mert az őrült a fegyverrel fenyegette. Nekünk fegyverünk nem volt s igy ártalmatlanná tenni nem tudtuk. Azonban alig hogy a sebesült asszonyt behúztam, másodikat dördült a fegyver s az őrjöngő vadállat kibukott csiklijéből — agyonlőtte magát Sose került felszínre. A falu innen három óra. Én és társaim nem értettünk az orvosi munkához, ök ketten lóhalálába eleviztek orvosért és én magam maradtam az én haldokló mátkámmal haldokló életemmel. Uram rettenetes órák voltak azok! — Vagy két óra múlva visszanyerte eszméletét, elmondta amit most elmondtam, mosolygott, — intett adjam oda gyermekét, — megcsókolta, aztán azt suttogva viseljem gondját a gyereknek, utolsó erejével magához vont — megcsókolt------mosolygott és.-----------—“ Sze gény öregnek két nehéz könycsepp gördül végig az arcán, de — nekem is. Kis idő múlva befejezi az öreg: „Nem volt szegény mátkámnak akkor már senkije és semmije. Kihozattam a plébános urat ide és eltemettem én magam azon a helyen, ahol a lövésre elbukott. — Most már volt miért itt maradnom^ itt tartott a sír, s volt miért élnem, itt volt a rámbízott gyerek A sírt őrzöm immár 43 éve, azóta hívják ezt Vöröskereszti halász tanyának; a gyereket jóravaló emberré neveltem, halász lett, már régóta mester, visszaváltotta nagyapja házát jószágát is. Hív a fahiba menjek pihenni, de már én csak itt maradok mátkámmal, a sírjával.44 Nem tudtam az öregnek semmit szólni. Két kezembe fogtam kérges tenyerét, némán megszorítottam^, beültem csiklimbc és mentünk haza.
