Prágai Magyar Hirlap, 1924. június (3. évfolyam, 123-145 / 571-593. szám)
1924-06-07 / 128. (576.) szám
gasra akasztotta, őszig szántott - vetett: izzig- : vérig gazda volt. A szeme sarkában azonban mindig ott leselkedett ezer tréfa és ötlet pajzán ördöge. Az öreg úr valamelyik tavaszi nap délelőttién 'kis batyuval az erdészlakba toppant: — öcsém, tutukáljon össze egy féltucat fiút! Fiatal erdészgyakornok voltam, a falu surbankő legényeit a kürt hivő szavához szoktattam, ha vadászatokon vagy erdei munkáknál szükségem volt rájok. A fegyverfogasról leemeltem a tülköt és a nyitott ablakon át háromszor eldudáltam a • hivójelt. 1 A fiúk lóhalálban berohantak az irodába, mert a háromszor ismételt hívás futólépést jelentett. • Mindegyik első akart lenni! Az öreg úr hunyorgató szemekkel az orruk előtt megcsörrentett nehány fényes négykrajcárost: — Akartok velem a mezőre jönni? De nagy pénz volt az akkor, persze, hogy mindegyik akart! — Ha ügyesek lesztek, kaptok egy-egy fényes tallért! A kópék szeme összevillant, megszimatolták, hogy valami ötlet fúrja az öreg úr oldalát! Az alvégen letértünk a dűlő útjára. Künn, a szántóföldön, eke elé fogott két vasderessel már várt a kocsis. Az öreg úr kibontotta a kis batyut, cserépedényben madárlépet és vagy három tucat fekete süvegpapirből készült, hegyes kúpba futó kis zacskót szedett elő. — Mi ez, fiúk? — tudakolta mosolyogva. — Papírzacskók! — az egyhangú válasz. — Dehogy is az: varjucsákók! A fiúk nagyot néznek. Varjucsákó? Ilyet még nem hallottak! — Kenjétek ki mindegyiket belükről madárlép- pel, — biztatta őket Balázs bátyánk. A sihederek egy-kettőre elkészültek a munkával. Az öreg úr tovább rendelkezett: — Mindegyiktök húzzon ki a boronából egy vasszöget! A fiúk megrohanták a kocsit. — János, tördd fel az első barázdát! A két vasderes belefeküdt a hámba, az ekevas félívben átlendítette a fölhasitott tarlót, nyomon követtük a kocsist. Balázs bátyánk megállította az egyik fiút: — Fúrj a szöggel itt akkora lyukat, hogy a varjucsákó beleférjen és földdel lazán tapaszd körül. - — Megtörtént. . . • — Emeld föl ezt a kiszántott cserebogárpajort, és dobd a csákó fenekére! A fiúk félszáz lépésnyi térközökben a varjucsá- kókat a barázdába sülyesztették. Sejtették, hogy ebből még nagy felfordulás lesz! János a szántóföld végén megállt és az ekerúdra ült. Összegyűltünk mi is. Az öreg úr a kocsiból előszedett valamit. A fiúk kíváncsian összedugták a fejőket. A basgyapjuval silányan kipárnázott fészekben két apró, eleven nyúlfiók gubbasztott. A legényekből kitört a meglepetés öröme: — Nyuszikák! És az öreg úr mosolyogva mesélte: — Jánossal reggel kijöttünk s mert az asszonyok tegnap nem fejezték be a teregetést, a vén csontot nekieresztem a maradék három kupacnak. Alig szúrja be a vasvillát, már is nagyot kurjant: / — Ide tessen jönni, de izziben! ’ — Gyatrán kibélelt vacokban három nyulacska didergett. Fészkestül átvittem őket a mesgye tövébe, a száraz kóró közé, ott este megtalálja őket a nyúlmama. Megyünk vissza a kocsihoz, 'János leemeli az ekét, taligát, egyszerre rekedt károgással megtelik a levegő. Honnan, honnan nem, egy csapat varjú már ott keringett a fészek fölött. Az egyik leereszkedik a földre, a kóróhóz tippeg és a vacokból szemtelenül kirabol egy fiókát. János visszarohant és ostorpattogással elriasztotta a becsteleneket. Nagy lármával a füzes felé szálltak, a fészket ellenben a kocsin elrejtettük. A szegény nyulacskáért most bosszút állunk! A feszülten figyelő fiúk helybenhagyó fejbólin- tása kisérte az öreg úr beszédét: úgy van, bosszút állunk? A füzesben ezalatt elállt a civakodók lármája. Ott csak azt lesték, hogy mikor kerülünk le a i szántásról, széles rajvonalban már is jöttek a haramiák. A kőró fölött sokáig keringtek s mert a fészeknek r.yoma veszett, elszéledve a frissen feltört barázdába szálltak. A fiúk szeme majd kipattant a figyelésben: a barázda hosszában bicegő ringással ott tipegett a sok varjú, csőrük itt is, ott is, a talált pajor felé sújt s a következő pillanatban fejükön az álarc! Micsoda felfordulás állt be egyszerre! Valóságos álarcosbál! .. o Az egyik a levegőbe perdült, a másik tengelye körül keringett, egy harmadik szárnyra kapott, a levegőben bizonytalanul vergődött, bukfencet hányt és fejjel egyenesen nekirepült a földnek. A fiúkból kitört az ujjongó üvöltés, az öreg úr mosolyogva nckiszalasztotta őket: * Fogjátok meg zsiványokat! Micsoda roham, vad hajsza kerekett! Ha valamelyik elcsípett egyet, János az öblös zsákkal ott termett mellette. A megmenekültek rettenetes károgással a szélrózsa minden irányába rebbentek. Sem pajor, sem nyúlfiók nem csalja őket vissza c szántóföldre! A nagy hajsza végén öt álarcos rabló verődött össze a zsák fenekén. Az öreg úr előkotorászta a fényes négykrajcá- rosokat és a boldogságtól sugárzó legények között szétosztotta: — Fiúk, ezt jól csináltátok! . , Valamelyik kíváncsian tudakolta: — Mi lesz a nyúlrablókkal? Az öreg úr a két nyuszit ekkor már a kóró közé rejtegette, onnan visszaszólt: — Otthon majd Ítélkezik fölöttük Pubi: a nagy fülesbagoly! Balázs bátyánk varjúcsákókkal olykor ilyen álarcosbálokat is rendezett. A furcsa Tavasz, meg a hírkaanyós „ . . i Irta: Farkas István. Március közepén nekibolondult újra az idő, áprilisi köntösben hol havat, hol napsugarat rázott magából. A tegnap még simára száradt, itt- ott fel- porló utat reggelre befehéritette, kikeményi- tette, délre már megint apró tócsák húzódtak meg a kilógó macskakövek alján. Az emberek tegnap még tavaszi kiskabát- ban sütkéreztek a templom falánál, ma reggelre lekanyaritották a szegről a ködmönt. A kalendárium rohamosan közelgett a huszonegyhez, a/mikor is hivatalosan a csillagászat ennyi és annyiadik törvénycikke értelmében beköszönt a tavasz. Ha a hőmérő szomorú zérót mutat, ha föl- száll vigan a tizenháromig; egészen mindegy. Tavasz van, hinni kell... No, a fütött hivatalokban hitték is. Még az állomás épületében is tavaszi ruhában mászkált az ügyeletes tisztviselő, bolondos, ta- vasztváró kedvében nem vette észre a bundába préselt vonatvezetőket, amint lilára fagyott hosszú orral nyújtották át a papírjaikat. De sicc az állomással, vonatdübörgéssel, falun vagyunk, hegyek között, testvéri közelségben a világ mesebeli végével, ahonnan az ember már a semmibe lógathatja le a lábát... A kerités nélküli udvarokon férfinép vágja veszett dühhel a fát, a fa zümmögve hasit magának utat a levegőben, amint kiszabadítja nyakát a balta alól. Egyéb foglalkozás hijján ezt a jót cselekszi Kővágó Józsi is, aki pedig azért neveztetett Kővágónak, mert követ früstököl, követ ebédel és csak a kései vacsoraidő tuszkolja haza a bányából. De az ilyen cirmos időben az ördög bíbelődik a faggyá vált kővel, inkább segit az asz- szonyoknak, legalább ez egy napon a jó oldaláról emlegetik. Nehéz a keze az ilyen pipogyáknak való munkákra. Befelé elkáromkodja magát: — Azt a pogány keservit, aki ezt az időt ránkszalajtotta! De, hogy nem kél a szavára visszhang, dörmögve hajol újra a tüskök fölé Se nem lát, se nem (hall. Az anyósa kárörvendő arccal pislog a konyhaajtóban. Magába bizakodva, hiszen úgy sem figyel rá a veje. Pedig Józsi régóta figyel rá a szeme csücs- kiből. 1 Egy nagy darab fát — véletlenül — az öreg felé hajit. A fa svungot kap, nagy Ívben röpül a célja felé. — Jaajjaajj — bömböl az öregasszony — jaajjaajj, kiütyi a szemem!! Pedig a hasába vágódott. Dehát nagyobb az ijedelem mindig a valóságnál. Józsi ravaszul fölsüvit: — Mi a, mama? Magának szállt a fa? Minek áll az ajtóba’? Lássa, megjárta! — Vigyázhatta vóna te cudar! Akaratval dobtad te azt rám! Akaratval. — Azt a Ponciussát az öreg fejinek! Hát gyerek vagyok-e én, hogy haj igái kozom magával. De ollyat ne mondjon, mer’ a fejszét csapom a hasába’! A szóváltásra nyílik az ajtó. örzsi jön ki a konyhából, a Józsi felesége. A felgyiirt karjaival hadonászik. — Te mocskos, te! Nem szégyelled magad, te!!? Józsit elkapja az indulat. — Hát téged meg ki hitt ide? Mér nem maracc a helyeden? — De az anyámat nem hagyom legyilkolni egy bitangtól! Józsi köp egyet. A köpés után nyugalom száll a hangjába: — Bántja anyádat a nehesség, aki elvigye! Eriggy a dogodra. Az öreg meg fogja az Örzsi kezét, Rányomja a 'hasára. — Ládd-e! Ide dobta a cudar! Máj’ megdagad a végin! A lánya megértőleg simogat végig a hasán. A fejével akaratlan bólint. — A gazember!... Eriggyen be a házba, mer’ még többet is kap. Az öreg befordul. örzsi akkor közelebb húzódik az urához. Kérés ül a hangjában a szemrehányás mel— Mér’ tetted? Az ember levágja a fejét. ■/ — Hát mér’ bámul rám? Nem vagyok én Mária! Arra ügyeljen! — Nem bámult az téged! A tyúkokat etette. Rosszul láttad te azt. Vagy, hogy csak a harag kormányozott! Józsi megvakarja az állát. Kicsit följebb, már majd, hogy mosolyra nem fakadt. — Elkelő vót, elkelő vót — módja elégedetten. Befelé nevet. Az asszony megcsóválja a fejét. — De mégis csak no! Mit szónak a szomszédok! Hogy Így a világ előtt ... — Szójjanak. Engedi a törvény! — De engem is szónak! — Há’szen te is csak ollyan vagy, mint a többi. Hunne szónának! Örzsi látja, hogy az ura nem békül. Még jó, hogy a fejszét nem dobta az öreghez. Amilyen jó barátok, megeshetett volna. — ... Elég vót a fából. Ne vágjon má’, elmehetne inkább a bányába. f Az ember eldobja a fejszét. — Hogy mondod? A követ törjem? Az asszony bátran hagyja reá: — Azt hát. — Hm . . . Hej no! Hát elmenjek? — Jobb lenne! Ha itthon vagy, nem békáitok össze anyával... Az utón máj’ elfelejted! Józsi pipára töm. A gerendákról fölemeli a kabátját. r 'J — Hát éppenségvel mehetek. Elékerest a csákányt. Szokásból a tarisznyát is kicipeli a kamrából, pedig nagy früs- töke volt. — Békitsd meg majd a márnit! Nem is úgy akartam én, de hát mit bámul rám, mint a birka?! Az asszony csendeset sóhajt és nyitja az ajtót. ; , Még utána-hallik a Józsi szava: - . — Jó vót neki! A vén birkának . . s Farkas István. ¥erlaín a galambok között. — Páris. — Órák hosszat el tudnék üldögélni a Luxembourg kertjének árnyas lombja alatt. Elnézném a gyermekeket, amint (homokvárakat építenek a park játszóterein; a talpig fehérbe öltözött süldőlányokat, akiknek első áldozása oly nagy ünnepet jelent minden francia családban; a kéksapkás diákokat, amint tüzes szertelenséggel rúgják a labdát a zöld gyepen, a borzasfejü ifjakat (most bimbózó mü- vészlelkek lehetnek talán?), amint bús elkeseredéssel bámulnak bele a végtelen űrbe; a lányokat, akiknek kárminipirosra van kifestve az ajkuk és a szerelmeseket, amint önfeledten róják az ösvényeket. Megcsodálnám a rokokó palota bájos kecsességét és eltűnődöm a miniatűr vitorlások járásán, amelyet gyermekkéz indított el a bazon vizén. Azután sorbajá- rom az ösvényeket, amelyeken világhíres antik szobrok másolatai gyönyörködtetik a müértő szemet és fölöttük a francia királynők szobrai a Szent Klotildétól kezdve a Medici Máriáig. Eszembe jut Strindberg, aki oly végtelenül szerette Párisnak ezt a gyönyörűséges parkját és teljesen megértem az ő nagy csodálatát. Azután beljebb haladok az ösvényeken és újabb rejtett szépségekre bukkanok. Barangolásomban azután eljutok egy kis szoborhoz. Virágágy van körülötte lila, sárga és piros virágokból és a virágok előtt puha gyep zöldek amelyen cinkék, vörösbegyek, feketerigók és galambok járnak szelíden, nyugodtan, nem félve az emberóriásoktól akik a szobrot körülállják. A szobor a Paul Verlain emlékét őrzi, a halkszavu montmartrei poétáét, aki szellemi atyja és barátja volt minden idők minden dekadensének, Vajda Jánosnak is, Déliméinek is. Hirtelen galamb száll a szobor fejére és egykedvű nyugalommal áll sztrázsát rajta. Verlain meg csak néz és néz komoran, fájdalmasan, sötéten és kőarcáról nem. tűnhetnek el azok a csúnya, mogorva ráncok, amelyek halála után is hűséges kísérői maradtak a világfájdalom költőjének. Képzelhető-e nagyobb kontraszt, mint az a zordnézésü kőszobor és a rajta turbékoló galamb? Azt mondják az esztéták, hogy a kontrasztok hozzák létre a komikumot. Ám jöjjenek el ide és nézzék meg ezt a kontrasztot, a turbékoló galambot:, az élet szimbólumát és ezt a zord- arcú poétaszobrot és szemük nem fog mosolyra derülni, de könny buggyan majd ki belőle, mint ahogy az én szemem is könybe lábadt és bánat és a könnyek költőjének szobra előtt. Nemo. Bölcsőnél. Aludj, aludj kis magzatom, Húnyd, hányd le a szemed. Ott ül az est az ablakon, Az ég büntesse meg. Fejecskéd hajtsd le, igy, szivem, S ne nézz reám, ne nézz, S ne halld, hogy suhog a selyem, A drága, a nehéz. Az utca hiv, oh jaj nekem, Ne tudd meg, édes gyermekem'! Apró tündérek jönnek el S vigyáznak ök reád. 1 Ha akarod, mind énekel És táncol is, no ládd! Aludj, te drága bogaram, Csöpp rózsalevelem, Legyen az álmod szinarany, S ne gondolj énvelem. Az utca hiv, oh jaj nekem, Bocsáss el édes gyermekem! Az égen sok-sok csillag ég, S mind, mind a tied. Aludj, — alszik mindenki rég S anyácska úgy siet. Ne nézz, ne nézz úgy, magzatom, — Anyácska visszatér , Ha éjjel nem, hát hajnalon, Ne félj, ne sirj azért. Az utca hiv, oh jaj nekem, -c_ .. Hogy nézel rám, én gyermekem! Soha ne tudd meg, angyalom. Lelkedbe jaj ne vésd. A szemedről. lecsókolom A kétségbeesést. Aludj! ... oh alszik, elaludt . . . A lelkem úgy remeg . . . Anyácska megy, anyácska fut, Az isten verje meg! Az utca hiv, oh jaj nekem, ^ __ Bo csáss meg, édes gyermekem! . • Molnár Jenő. Piros Pünkösd. mondod megszokásból és érzed, hogy sápadt a szavad. Sápadt körülötted a világ s a rózsa is csak azért piros, mert vörösre sírta a szemét. A régi örömök csengetyüi elhalkultak, a régi színek megfakultak, a régi lángok elhamvadtak s az a csillagász, aki egy messze bolygóról nézi a Földet, bizonyára megállapította már, hogy a Föld fénye is szomorúbban ragyog a végtelenben. Piros Pünkösd, mondod és a régi otthonra gondolsz, a békére, a hosszú imára, a kellemesen hűvös szobára, melynek ablakán enyhe függönyt lebegtetett a langyos szelecske. A fehér abroszra gondolsz, a fényes pohárra, a sárga borra és a lelket befátyolozó szivarfüstre. A házad előtti kis kertre gondolsz, a méhzümmögésre, a színes üveggolyókra, a szabályos virágágyakra, melyekből a szépség, a boldogság, a békesség illata áradt feléd, A barátokra gondolsz, az emberekre, akik barátok voltak, akiknek nem volt mérgezett a kézfogásuk, akik ugyanazt gondolták, amit te és nem csaltak meg gondolataikkal. A szabadságra gondolsz, mely kapukat tárt előtted, amerre néztél, ablakokat nyitott előtted a legszebb tájékokra. A prófétákra gondolsz, akik az igazat prédikálták, minden embernek, minden népek szent igazságát, amely lánc volt és összekötött s nem vér és könnyek tengere, amely szétválaszt. Az Evangéliumra gondolsz, amelyre esküdtek, nem pedig megtagadták és a Szent Lélekre gondolsz, akinek szárnyai nem a meghasonlás ködét verdestók telkedben. És jó, hogy a Szent Létekre gondolsz, mert szárnyat kell kapnod tőle. a por fölé kell kerülnöd, a gonoszságok fölé keli emelkedned és látnod, érezned kell a jövendőben a régi boldogságot, a régi békességet. Feli kell kapnod lehorgasztott fejedet és hittel, messzc- hangzón, bilincseket összeropogtatón kell kiáltanod: Piros Pünkösd! Mert körülötted minden gonoszság csak pünkösdi királyság. ( FALU TAMÁS.
