Prágai Magyar Hirlap, 1924. június (3. évfolyam, 123-145 / 571-593. szám)
1924-06-07 / 128. (576.) szám
||5i!!&a»SÖ!« liyiilSgggSRlRlRlPSil^ Incroyable. — Elbeszélés — Irta. Herczeg Ferenc. Hogy igazán huszár volt-e, azt nem tudom, a diktatúra idejében bajos volt eligazodni a katonai egyenruhák közt, mivel azonban senki sem hallott még halálfejes bakáról, mégis huszárnak kellett lennie, ment a nikkel halálfej valóban ott vicsorgott a tányérsapkáján. Feltűnően szép szál legény volt, két méter magas, atléta vállu, de olyan szőke, rózsás és vidám, mint egy fiatal asszony. Mindössze huszonöt-huszonhat esztendős lehetett. Akkoriban boldog-boldogtalan borötváltatta az arcát, ő azonban aranyszőke kis barkót növesztett, ami némileg biedermájeres benyomást tett. Afféle szovjet-dandy volt, merész szabású lovaglónadrágban és finom barna csizmában járt, a keztyüs kezében ezüstkampós lovaglóbotját lóbálta. Nevezetes, hogy az akkori mcroyablek, bár jóval több közük volt a biciklihez, mint a lóhoz, sohasem jártak lovaglóból nélkül. Kardot persze nem viselt, csak sárga revolvertokot a jobbik csípője mögött Gyakran láttam az utcán vagy a villamoson és a jó fiú mindig azt a benyomást tette, mintha nagyon örülne valaminek, talán éppen a proletár- diktatúrának, ameiy őt szerephez és jelentőséghez juttatta. * Egy este fölkapaszkodtam a villamosra, nogy hazamenjek Budára. Akkoriban rendesen szörnyű tolongás volt a kocsikon, ezúttal azonban szerencsém volt, ülőhelyet is kaptam, még pedig igen csinos nő szomszédságában. Elegánsai!, merész ízlessel öltöztetett fiatal nő volt, a feje megkapóan érdekes, a mahagóni vörös hajával és a hófehér HliombőréveL Bűnbánó Magdolnára emlékeztetett abban a stádiumában, midőn még nem volt megbánná valója. Magdolna különben nem volt magában, a kísérője az én halálfejes ^huszárom volt. Első pillantásra látszott, hogy szerelmes pár. A katona a kocsiban állott, a padba kapaszkodott és hölgyének láthatóan jól esett, ha a vállával megérinthette a barátja kezét. Akkoriban nem nagyon titkolóztak a szerelmesek. Szakadatlanul járt a szájuk, a szemük azonban, amely mélyen egymásba fúródott, még többet mondott, mint a szájuk. Azt gondoltam magamban: nem is lehet utolsó dolog, ha így nézik az embert egy női sapka karimája alól. — De mit fog Vilma néni mondani? — kérdezte beszédközben a huszár. — Az az ő gondja, nem az enyém, — szólt a vöröshajú Magdolna. A keztyüs kezével olyan könnyed gesztust tett, mintha eldobna valamit; valamit, amit Vilma néni bizonyára nagyon sajnálna. ... A Pálffy-téren újabb utasok szálltak föl. Az ajtóban megtorlódtak az emberek és idegeskedni kezdtek: — Tessék előbbre menni a kocsiban! Előbbre! Ez tulajdonképpen az én huszáromnak szólt; a széles hátával kétfelé rekesztette és egy üres meg egy túlzsúfolt oldalra osztotta a a kocsit. .0 persze nem akart tágítani a hölgye mellől. — Süket az a hosszú mber ott elől? — kérdezte egy kemény hang. A huszár kiegyenesedett, az arca rákvörös lett. Erezte, hogy mivel tartozik a sapkáján vigyorgó halálfejnek és azt mondta: Kus! Mindenki elhallgatott a kocsiban, de ott hátul megint megszólalt az az érdes hang: — Neveletlen kamasz! A huszár két szeme kerekre nyílt a rémülettől. — Ki mondta ezt? — kiáltotta a végítélet angyalának hangján. — Én! Az ajtó mellett egy kopott kis ember jelentkezett. Most is magam előtt látom; le tudnám rajzolni, ha ugyan tudnék rajzolni. A tartása gyertyaegyenes, a szeme szúrós, az arca sárga, a bajusza fekete. Valami olyan kemény, szögletes és komor van az arcában, mintha az arcizmai egyáltalában képtelenek volnának a nevetés mimikájára. Kemény kalapot és barna felöltőt visel, a ruha tiszta, de szegényes. Úgy festett, mint valami koplaló katonatiszt. Lehetett már vagy ötven esztendős. A halálfejes huszár tudta, hogy most valami nagyot kell tennie. Fölemelt ököllel nekirontott a keménykalaposnak, nem tudott azonban hozzáférkőzni, .vagy tíz semleges ember szorongott kettőjük közt. Zavarában valami sületlenségre vetemedett: föltépte a pisztolytokját és a kezét rátette a fegyver agyára. Tisztán láttam, hogy a mozdulata kapkodó és határozatlan. A villamoskocsi teli volt munkásokkal, akik a diktatúra hónapjaiban mintegy hivatalos személyeknek érezhették magukat, ők han- ■ gosan lefogták a halálfejes huszárt és nekem' az volt a benyomásom, hogy a jó fiú éppen, ezt akarta. Négyen-öten is beszéltek hozzá, • hogy mi jut eszébe, itt nem lehet lövöldözni, Kiváncsi voltam a vöröshajú Magdolna arcára; ő félig lehunyta a pilláit és egészen behúzta magát a nagy kabátjába, mint a csiga házába. A kocsi most megállóit. — Szénatér! — ordította a kalauz fölösleges buzgalommal. A keménykalapos leszállóit. Kinéztem az ablakon: ott állott a homályban, zsebretett kezekkel, kissé kidüllesztve a hasát. A kalauz, mielőtt megrántotta volna a csengő szijját, kérdően nézte a halálfejes huszárt. Mindenki a huszárt nézte, magam is. ö legyintett a kezével és kicsinylően mosolygott. — Ezen csak nevetni lehet, — mormogta. ! De az arca sápadt volt... A kalauz-elvtárs kajánul megrántotta a szijjat, a kocsi nekilódult én a lámpákat nézegettem, a vöröshajú hölgy pedig a kabátja Pünkösdi rózsák. Piros köszöntői a nyárnak, de nagyon szeretnélek fölnyalábolm benneteket és de nagyon szeretnélek elvinni magammal egy csendes otthon zugába és teleszómi mindent veletek, ami szürkeség és megunottság, hogy kacagjon föl a nyár, az öröm, az élet szerelme. Pünkösdi rózsák, Ti nem tudjátok, hogy az életben mit jelent a ti kfodrágzástok. Bimbóztok, mint az öntudatlan tizennégy éves szerelem, kinyiltok, mint a tavasz kínlódásán átment lánysziv és elhervadtok, mint az asszony, aki pedig örök szépségre született és aki mégis akkor a legszebb, mikor hervadni kezd. Akkor a legfájdalmasabb, a legérzékenyebb, a legszerelmesebb, hiszen félti, reszketi az utolsó szerelmet és nem mer sóhajtani mert sejti, hogy máidén sóhajtás közelebb hozza a megöregedés gondját. Egyetlen virág sem fejezi ki a lány életét és az asszonyi sorsot úgy, mint ti pünkösdi rózsák. Ti tavaszból nyíltok a nyárba, és elhervadtok a nyár melegében. Az igazi asszony, a szerelmes asszony, akinek a szive izzó parázs, a vére lüktető életmuzsika, a kacagása szebb, múlt a madárszerelem tóvogatója, a szeme tüzesebb, mint a nyári villámlás, nem vár az őszre, de elég a nyárban, a maga nyári forróságában. Tudja, hogy az ősz csak ványadt, beteges és halk érzések csodaideje, hogy csak csendes mélázás és nem riadt, sikoltása az élet. gyönyörűségének, tudja, hogy erre nem érdemes tartogatni a fiatalság tüzét, ebbe csak hervadó testet és emlékekkel teleajándékozott lelket szabad átmentem. Tudja hogy minden nyári nap, ami elszalad, egy elmaradt tüzlobogás, tudja, hogy a tavasszal kiébredt vágyakat nem lehet és nem szabad az őszre konzerválni, hiszen ősszel az élet is siránkozik s a gondolat, ha a szerelemmel törődik, akkor is a halállal kezd bíbelődni. A nyár az asszonyé és a tiéd pünkösdi rózsa. Te csókolod az első napsugarát, magadba szívod és kiszinesedel bele, mint a fehér arc a bokmditó csókba és nem vársz arra, mig a nyárvégi életlanyhulás következik, de lehullatod a szirmaidat, odaadod a legszebbedet, annak, akit szeretsz: a kivirult életedet a meleg kiviralt életnek. Ha haza vihetnélek és teleszórhatnám veled a szobámat, a lelkemben fötharsogna a nyár sikoltó himnusza s veled élném a szerelem nyarát pünkösdi rózsám s nagyon vigyáznék nehogy eljöjjön az ősz s nagyon sietnék, hogy addig élj, amíg nyár a nyár és csók a csók... glin. a kocsi teli van asszonyokkal, gyerekekkel; én pedig akit szintén elsodort az ár, a lóidomító nyújtott, kapacitáló hangján ismételgettem: — Humort! Több humort! Nem tudom miért, de a humor szó célba talált, ő reám tekintett a két gyermekszemével és elkényszeredett mosollyal mondta: — Igaz, bolond vagyok, hogy mérgelődöm, ezen csak nevetni lehet... A villamos már künh járt a külső részeken és az emberek csapatosan leszállóttak. Amint fogyni kezdtek az utasok, a keménykalapos mind közelebb nyomult a halálfejeshez. Egy pillanatra sem vette le róla a szemét, szinte kínos volt nézni, hogyan döfte a szúrós tekintetét a szőke óriás rózsás húsába. Már csak egy utas állott köztük, de most az is eltűnt; a fekete ember megint előbbre lépett és a két ellenfél melle alig két arasznyira volt egymástól. Maga ez a közvetlen szomszédság, amelyet szó nélkül eltűrt, rettenetes veresége volt a halálfejes huszárnak.' A keménykalapos megszólalt, egyenesen a katonához intézte a szót, miközben valami kaján kis mosolyféle vonaglott a szája szélén. — Mindjárt ott leszünk a Széna- téren. Én ott leszállók. Ha dolga, van velem: legyen szerencsém! Kiment a perronra, de az üvegajtón keresztül is láttam a , sötét szemét, kereste a huszár tekintetét gombjait... Csuda nagy gombjai voltak. Senki sem beszélt. Magdolna egyszerre készülődni kezdett, hogy ő most mindjárt leszáll... A huszár elképedve kapta föl a fejét. — Hát — nem? — kérdezte halkan. A nő idegesen rázta a mahagóni színű fejét. — Nem, én itt leszállók, ide csak két perc a házunk... — Hát — nem? — kérdezte még egyszer, most már szinte sírásra álló hangon a katona. — Nem, nem tudnék mit mondani Vilma néninek... és únorn a hazudozást.%. és különben is— Különben is? Én ilyenformán egészítettem ki a csonka mondatot: és különben is, ha maga okos ember volna, akkor tudná, hogy én csak tréfáltam... Ügy dőlt belőle a hidegség, mint nyáron a nyitott pinceajtóból. És elment. Már csak ketten voltunk a kocsiban. A huszár szomorúan bámult maga elé. Most. hogy nem húzta ki magát, most látszott csak, milyen puha és lomha legény. Oyan volt, mint egy osto-ba, kövér nagy fiú. akitől elvették a játékát. Én a nikkel halálfejét néztem és alig bírtam a nevető kedvemmel. A halálfej pesti gyártmány lehetett, mert nagyon kezdetleges rajza volt, inkább egy humoros kardia-fejhez hasonlított Anyák beszélgetnek. írta: Schöpflin Aladár. Á gyerekek, két fiú és két leány, a villa terrasza alatti téren játszanak, alagutat építenek homokból. A terraszon három fiatal- asszony ül az asztalnál uzsonna után: Margit, a két kisleány anyja, barna, éles profilú, okos barnaszemü, erélyes hangú. .Ilona, a két kisfiú anyja, kövérkés, szintén barna, valamivel világosabb hajú, kékszemü, piszeorru és lágy, mélyhangu; Vilma a harmadik, nagyon tudatosan szép, a haja mesterkélt szőke, arca nagyon is gondozott, a szája pirosra van festve, a hangja derült, de kissé éles. Mind.a hárman, nagyon elegánsak. Ilona a háziasszony, egyszerű, dé finom otthoni ruhában. Margit minden disznéküli, de anyaga és szabása szerint kifogástalan angol szoknyában és blúzban; Vilma kissé föltűnő, „szinésznős“, de nagyon gondosan megválogatott, színes selyemben. Csak Vilma cigarettázik, a másik kettő előtt megkezdett „filet“ kézimunka, de nem dolgoznak rajta, leteszik az asztalra. Ilona (a gyermekeket nézi): Ha mindig ilyen kicsinyek maradnának! Ha sohasem nőnének föl! Margit (ellenségesen): Az ám! Föl fognak nőni! Külön életük lesz,, saját gondolataik, vágyaik, saját életük, a miénktől idegen. Elveszik őket tőlünk . . . Ilona (szomorúan): Elveszik. Belekerülnek az életbe, másfelé húzzák őket az élvezeteik, az érdekeik, Szerelmesek lesznek, házasságot kötnek, gyermekeik lesznek, minden eltávolítja őket az anyjuktól. Marcit (kihajol a terrasz korlátján, rákiált a kisebbik leányára): Mici. a harisnyád! (Ilona felé fordul.) Nekem rnég jó. Nekem leányaim vannak. A leány mégis csak inkább az anyjáé marad* A te fiaid megházasodnak, beleolvadnak a feségük családjába? .Te .Ilona, gondoltál már arra: neked menyeid lesznek! Idegen asszonyok, akiket a fiaid jobban szeretnek nálad! Fiatal asszonyok akik uralkodni fognak a fiaidon és téged gyűlölni fognak, mert a férj anyja vagy ... és osztozkodni akarsz uralkodásukban. Ha nekem fiaim volnának, már most gyűlölném a leendő menyeimet! Ilona (elgonkolkodva): Én még erre nem is gondoltam. Csak örülök a fiaimnak, amig kicsinyek. Olyan szépek, olyan okosak. Drága két gyerek. Margit (szigorúan): Kamaszok lesznek belőlük. Lányok után fognak járni. Kikezdenek a szobalányoddal. Az én bátyám miatt nem tudott az anyám szobalányt tartani. Aztán megházasodnak. Mit tudod te, miféle nőbe botlanak bele? Valami oríeumi dámába, mint a Málnásyné fia. Az anyja ide jár hozzám sirai .Vagy tudom is én mifélébe . . . Vagy egy gőgös fruskába, aki lenézi a férje famíliáját. (Fölcsattanva): Adnék én annak, aki lenézi a familiámat! Ilona (csititja): De Margit... Én a fiaimat igyekszem jól nevelni; majd elvesznek valami rendes, jó, hozzájuk illő lányokat, akikkel én is megleszek valahogy . . . Margit: Nevelni, nevelni! lehet is fiút nevelni. Az én uramat is az anyja nevelte, mégis mi mindent csinálna, ha nem tartanám rajta a kezemet. Pedig most is mindig ott ülne az anyja szoknyáján, ha engedném. Ilona (dicsekedve): Az én uram jó ember, nem is kell rajta tartanom a kezemet! ... Margit (csöndes lenézéssel): Nem is tudnád. Nem tudod te, hogy kell bánni az asszonynak az urával. Majd tudják a menyeid. Amilyen puha vagy, tigy elveszik a fiadat tőled, hogy a szavad is eláll. Ilona (meszire néz maga elé): Ha bajuk lesz, mégis csak én leszek velők. Ha betegek lesznek, ápolom őket; ha bánatuk lesz, hozzám jönnek vigasztalódni. Margit (megvetően): Neked persze ez elég. Hozzád hordják a betegségüket, a bajaikat. A menyeidé az örömük és a jókedvük. Ilona (tréfára akarja fordítani a dolgot): De hiszen a te leányaidat is elviszik, véjeid lesznek, ki tudja miféle emberek. Marcit (határozottan): Én tudom núfé-
