Prágai Magyar Hirlap, 1924. január (3. évfolyam, 1-26 / 449-474. szám)

1924-01-29 / 24. (472.) szám

BMWWM————————————B— Kedd, január 29. Bólyay János A matematika centennáris ünnepe Prága, január 28. Száz esztendővel ezelőtt egy huszonkét esztendős magyar tudós olyan forradalmat indított meg a matematikáiban, amelynek leg­alább az a jelentősége volt az exakt tudo­mányok történetében, mint Einstein most annyira divatos elméletének. Ahogy relatív elméletével most üzent hadat Einstein a fizika megdönthetetleneknek vélt alaptéte­leinek, úgy támadta meg egy évszázaddal ezelőtt Bólyay János a geometria atyameste­rének, Buiklidesznek, a nagy görög matema­tikusnak tanítását és kimutatta, hogy egyik axiómája, azaz bizonyításra nem szoruló sárik igazsága nem állja meg föltétlenül a he­lyét. Bebizonyította ugyanis, hogy egy egye­sen kivül fekvő ponton át egynél több olyan egyenest is lehet húzni, amely az előbbi egyenessel párhuzamos irányban halad, míg Euklidesz szerint mindössze egy ilyen egye­nes lehetséges. Egy uj mértani rendszernek, az úgynevezett uj-euklideszi szisztémának lett ezzel a megalapítója a fiatal miagyar tu­dós, aki zseniális fölfedezésével mindörökre beírta nevét a tudomány történetébe. Csudálatosán megismétlődő jelenség az emberi szellem fejlődésében, hogy igen gyakran ugyanazok a gondolatok és ugyan­azok az elméletek csaknem ugyanabban az időben termékenyítik meg két vagy több egymástól távolélő, egymásról talán mit sem tudó gondolkodó agyát. A kor és az addig teézürődött tudományos eredmények éppen úgy létrehozhatják a különböző tudósok gondolatvilágában a magasabb fejlődést fel­tüntető tételt vagy elméletet, mint ahogy a társadalom bizonyos fejlődési fokán a külön­böző szociológusok és államiférfiak fölisme­rik csaknem ugyanazoknak áz Intézmények­nek szükségességét. Ismeretes, hogy Ein­stein rendszere is inkább összefoglalása és betetőzése különböző fizikusoknak relativi­tásra irányuló vizsgálódásainak. Bólyay Já­nos is olyan gondolatokat foglalt rendszerbe, amelyekre ugyanabban az időiben Gauss, a göttingad egyetem híres tanára és Lobacsev- szíkiij orosz matematikus is rájöttek. Az el­sőbbség pálmája azonban Bólyay Jánosun­kat illeti meg, mivel Teutamenjében ő gazda­gította velük legelőször a tudományt. Sok időbe tellett, míg a magyair zséni tételei be­hatoltak a tudományos köztudjatba, de mióta egy francia matematikus fordítása utján, mintegy három évtizeddel ezlőtt a müveit emberiség közkincsévé váltak, egyre fokozó­dó hatást .gyakoroltak a tudományos világra, amely ebben az esztendőben — büszkeség­gel mondhatjuk — osztatlan hódolattal áldo- zjik Bólyay János emlékének. Tárcarovatunk: Szerda: Alapy Gyula dr.: Ne szólj szám, nem fáj fejem. Csütörtök: P é eh y-H o r v á th Rezső: Köd. Péntek: Heller Frank: Lázár. Szombat: Jakab Géza: A hős kilép. (Vers.) Móra Ferenc: A halottak erdeje. Uj, új, új.,,, Uj után nyúlnak a kezeim, uj után sóhajt a szám! Virágos, tüzes, uj énekek zúgnak a zongorán. Ujhoíd mesél az éjszakának titokzatos meséket; uj vizek folynak uj medrekben, uj tűz, uj fákat éget. Uj hajnalokra leskelődik a szívem, szám, szemem — ... Egy forró nyári zivatarban a múltat tiobraverem.., .(Tátraszéplak.) Urr Ida. Testvérek — A Prágai Magyar Hírlap eredeti tárcája — Irta: Erdélyi Árpád Húsz éves emlék Budapestről. Az András- sy-ut és Nagymező-utca sarkán volt legliik- tetŐbb az éjjeli élet. Ma már nyoma sincsen azoknak a kávéház aknák, orfeumoknak és mulatóknak. Bankheiyiségek és komoly szín­házak foglalják el a kilenc' vázas évek zajos bohém tanyáit. i A napilapok'munkatársai éjfél után a Helvétiába.n találkoztak. Vörös Miska volt akkoriban a legmodernebb, pajzánkedvü dgánymuzs-ikus. A kávéház éjszakai hö'gy- vendégei az újságírók, színé szók, művészek törzsasztalaihoz tartoztak: a,feltűnő művelt­ségű, latinul és görögül beszélő Laura (Írói nevén Puella Clissica), a bécsi humort kép­viselő Botty, a /fess vörös Jolán, a szokatlan szépségű Jbolyfl, aki Rendszerint húgával / i / Milyen volt a nagy matematikus élete? Egyszerű, hétköznapi, keserű magyar sors. Kolozsvárt született 1802-ben, Marosvásár­helyt halt meg 1860-ban. Fia volt Bólyay Farkasnak, a marosvásárhelyi református kollégium európai hírű tanárának, Gauss ba­rátjának, akinek tudományos működését Hannovera királya méltónak ítélte arra, hogy a Gauss emlékére alapított tudományos nagy ezüst- és bronzéremmel tüntesse ki. Ennek a férfiúnak fia volt Bólyay János, aki tizenhárom éves korában, miikor más gyer­mekek még az algebra elemeit sem ismerik, már teljesen otthonos volt a felső matemati­ka rejtelmeiben. Miután atyja keze alatt el­végezte a maros vásárhelyi kollégiumot, Bécsibe került a mérnöki akadémiára, mely­nek abszolválása után a hadsereg mérnöki karába lépett be, ahol „egészen" a kapitányi rangig vitte föl. Még főiskolai hallgató korá­ban irta meg a Tentaimen kéziratát, ez volt életének kimagasló eseménye, ami ezután következett, csak folytonos küzdelem volt az elismertetésért és apró családi perpatva­rok sorozata a különcködő éis hírnevére fél­tékeny apával. A későbbi évtizedek meghozták Bólyay János számára az elismertetést, amelyért életében hiába küzdött. Nevét az egész világ tudományos körei ismerik és a matematika legnagyobb mesterei közé sorozzák. A ma­gyar tudós kivívta magának egy értékes emberi élet legnagyobb jutalmát, kivívta ma­gának emléke halhatatlanságát. Mi pedig, magyarok, gondoljunk rá sokszor ezekben a napokban, amikor a tudomány százéves cemteunáriumát ünnepli az erdélyi zseninek. Nemz etünk legnagyobbjai közé tartozik ő, mert megmutatta, hogy a magyar kultúra az exakt tudoményo terén :is egyenértékű nagy­ságokat tud teremteni. Petőfi és Jókai neve ismertebb, mint -az övé, de azért nem kisebb alakja a magyar kulturtörténelemnek, mint amazok. A magyarság büszkeséggel hivat­kozhat rá úgy a külföldön, mint ennek az orszáignak területén és joggal követelheti, hogy engedjék szabadon érvényesülni nem­zeti kultúráját, amely két Bólyayt is adott az emberiségnek. h. ő. Aláirták a „római paktumot" Jugoszláv—francia és olasz—francia szerződés hírei Páris, jajniuár 28. A Journal az olasz— jugoszláv szerződés aláírásával kapcsolato­san arról Ír, hogy Paslcs és Nincsics Párlsba fognak utazni s hogy e szerződés után vár­ható, hogy Franciaország és Jugoszlávia, va­lamint Franciaország és Olaszország között hasonló szerződés jön létre. Róma, január 27. Az olasz—jugoszláv- szerződést mia. ailláírták. A Havas római táv­irata szerint az olasz—jugoszíáv-koníeremda, amelyet Mussolini elnöklete alatt tartottak meg, teljes megegyezésre vezetett, mind­azokban a pontokban, amelyekről még tár­gyalni kellett. Róma, január 27. (Stefani.) Olaszország és Jugoszlávia között kötött szerződések egy barátsági szerződésből és egy Flumére vo­natkozó egyezményből állanak. Ma a fiumei egyezményhez égy pótegyezményt Írnak alá. A jegyzőkönyveket kedden este hozzák nyil­vánosságra. A francia—cseh-szlovák szövetség sajtóvisszhangja Berlin, január 27. A francia—cseh-szlo­vák-szerződésről a Gertmánia azt írja, hogy teljesen fölösleges a szerződés szövegét lekö­zölni, mert az ilyenfajta szerződéseknél rendszerint annak a megegyezésnek van jelentősége, amelyet nem hoztak nyilvánosságra. A Vorwarts szerint a szerződés a béke­szerződések általi teremtett európai helyzet konzerválását oélozza. A szerződésnek azt a pontját, mely a Hohenzofllemek visszatérése élen szögez le kölcsönös kötelezettségeket, a lap akadémikus természetűnek tartja, mert Németország munkásai maid gondoskodnak arról, hogy erre ne kerüljön sor. A franciáknak és cseheknek nincsen jo­guk azzal törődni, hogy ki uralkodik Német­országban és maga a versaillesi békeszerző­dés sem ad jogot arra, hogy Németország belső ügyeibe ilymódon beavatkozzanak. London, január 28. (Saját tudósítónktól.) A Daily Telegraph erősen vitatja, hogy az a párisi híradás, amely szerint Anglia hozzájá­rult volna a cseh-szlovák—francia szerződés­hez, megfelelne a tényeknek. Az angol politi­kának az az álláspontja, hogy Angliának nem áll hatáskörében, hogy hozzájárulását adja két állam szerződéséhez. Az a vélemény, hogy ha a francia—cseh-szlovák szerződés oly ár­tatlan, mint azt a francia és a prágai körök hangoztatják, akkor teljesen érthetetlen az, együtt „debütált", a cseih Marenka — és ki emlékezhetnék külön-külön rájuk. M indáin y- nyian meghitt pajtásai a bohémeknek. A pikkolók és irodalmi rostélyosok asz­talai külön világot jelentettek az éjjeli világ­ban. Géza „főur" jobban is szerette az ő .mindennapi, jobban mondva éjféli bohémjeit, mint az úgynevezett nagypénzü palikat. Betty egy este sört hozatott. Feltűnt a költekező kedve, mert Betty máskor csak „szárazon" szokott mulatni, ö nevettette meg legjobban a fiukat, ő vágott vissza jó­zanul és legszellemesebben a szokásos csip­kedésekre. Nem is mertek vele kikezdeni a bulevárd-Iapok fürge fiatal riporterei. Betty azzal okolta meg mulatós kedvét, hogy szü­letésnapja volt. Azon az estén a mindig paj­zán, vicces kedvű Betty egy-két pohár után elszomorodoit, majd sírva, fakadt. Soha senki sem látta még sírni Bettyt, Amikor pedig nagy, nem titkolt fájdalmában beleharapott a poharába és ajkát véresre sebezte, a fiuk megdöbbenve hagyták ott az asztalt. Betty az egyik újságírót megkérte, ne hagyja ma egyedül. A közeli borozóba men­tek. ahol kora hajnalban kezdődött az éjjel, itt találkoztak a legkitartóbb lumpok, de „csak azért", mert az átmulatott éjszaka után csak itt lehetett leveseiket és húsokat reggelizni. ■ Az újságíró és Betty egy kis sarokasz- talnál foglaltak helyet. Betty már nyugod- tabbnak látszott és teljesen józan volt. — Miért sírtál, Betty? — kezdte a be­szélgetést az ujságiró. Pénzben nincs most hiányod, amióta megismerkedtél azzal a bécsi nagykereskedővel, a pesti barátod fél­tékenyen szeret.., Mit fognak gondolni a bohém asz tálnál rólad, hogy te, a hö’gytár- saság legsnájdigabb tagja, gyerekmódjára pityeregtéí...-- Igaz. Régen sírtam már s most na­gyon restellem, hogy ennyire megfeledkez­tem magamról. Mert tudod, hogy nem tarto­zom azok közé a nők közé, akik csak sírás­sal tudnak hatni. Mondd: azt hiszed, hogy sajnáltak a fiuk? — Őszintén mondva, kissé sajnáltak is, de inkább arra voltak kiváncsiak, hogy miért sírtál. És nekem meg fogod mondani, ugy-e Betty? — Nahát engem ne sajnáljon senki kö- zületek. És hogy ne higyjétek, hogy az én sorsom is olyan mindennapos, mint a többié, elmondom egyik születésnapom történetét. Ho’nap ne is menj be a törzsasztalhoz és holnapután — amikor a fiuk tárcádból már ismerni fogják, sírásom okát, bizonyára nem fognak nevetni az esetemen — újból talál­kozhatunk a H el vét iában ... Azután így folytatta: — Négy éve múlt annak, ami velem történt. Atyám szállodatulajdonos B—ben. Anyánk szigorú asszony,' aki mindig otthon tartott. Bátyámmal kellett folyton együtt lennem. Nálánál szebb férfit máig sem ‘lát­tam... Én tizenhat éves voltam... akkor nagyon, nagyon szép leányka... Bátyám is szívesen foglalkozott velem. Amióta a ne­velőintézetből hazahoztak, ő volt .az egye­düli társaságom.. Tizenhatodik születésnapo­mon bátyáim egy gyönyörű nyaklánccal le­pett meg. A láncon egy kis függő volt ezzel a felírással: „Megbocsáthatatlan szerelmem­ért". Elolvastam a furcsa felírást és egész lelkemben megrendültem. Ekkor tudtam meg, hogy bátyám szokatlan gyengédsége és sze- reteíe — több volt a testvéri szeretetnél. Az ajándékot az arcába vágtam és ki akartaim rohanni a szobából. Bátyáin azonban ránk zárta az ajtót, térdre borult előttem és sírva könyörgött bocsánatot azért a bűnéért, me­lyet akkor még csak el sem követett... És a lelkek e viharában megfeledkeztem róla, hogy az előttem térdelő férfi a tujaidon bá­tyám. Le nem küzdhető, fékte'enül kitörő vágyakozás fogott el a férfiért... Kábult ájiiltsággn! dobtam magam karjai közé. És a testvér-férfi öle'ése avatta szomorú gyö­nyörűséggé születésnapom emlékét... hogy miért volt erre szükség. A fap kijelents, hogy ha a szerződésben több foglaltatik, mini ami látható, akkor a szerződés nem állhat összhangban a népszövetség szellemével. Seton Watson Hlinkáréi és a szlovák néppártról Prága, január 28. Scotus Viator, miután a Lidové Noviny múlt vasárnapi számában pszichológiai szem­pontból igyekezett megvilágítani Szlovenszkó egyházi és vallási problémáját, most szemé­lyi oldaláról ismertet! e kérdésre vonatkozó fölfogását, amelyet azonban sok tekintetben elfogultnak és egyoldalúnak kell tekintenünk. Elmondja, hogy „A nemzetiségi kérdés Magyarországon" cimü müvének címlapjára azért tette Hlinka arcképét, mivel azt hiszi, hogy abban az időben Hlinka volt a szlovák nemzetnek a „magyarosítás" elleni küzdelmé­nek legjellegzetesebb alakja s ő képviselte a szlovákok vallási odaadását és erkölcsi érzé­sét. Mostani magatartásába főként az ker­gette, hogy nem értékelték kellőképpen. Azoknak a szlovákoknak a száma, akiknek nemzeti múltja a legerősebb próbát is kiállja, rendkívül csekély, Hlinka pedig e csoportba tartozik. Szegeden az ő szilárdsága erősebb volt, mint Srobáré. Ezért és más okokból szinte hihetetlennek látszott, hogy a szloven- szkói ügyek kormányának bármilyen alakja megalakulhasson anélkül, hogy Hlinka benne helyet ne foglalhasson, mert még azok is, akik az ő nemzeti szolgálatait nem tartották elegendő kvalifikációnak, fölismerhették vol­na, hogy mennyire kívánatos lett volna meg­szerezni a klerikális körök támogatását. Azok, akiknek kezében volt akkoriban a kezdemé­nyezés, nemcsak igazságtalanságot, hanem nagy tapintatlanságo tis követtek el amikor : fölszólították Hlinkát, hogy egy döntő jelen­tőségű tanácskozásról távozzék. Ezzel elő­idézték azt, hogy Hlinka a sértődöttség érzé­sével ment el Zsolnáról. A helyzetet azonban még meg lehetett volna javítani, ha Hlinkát bizták volna meg a szlovenszkói egyházi ügyek igazgatásával. Medvecki Károlynál: kisebb igénye volt az egyházi referálásra, mint Hlinkának és kinevezteíése újabb arcul- csapást jelentett Hlinka számára. Ezérí ugvan inkább azok a szlovákok felelősek, akik a csehek bizalmát bírták, de nem szabad ta­gadni, hogy a prágai vezető körök akkor bi­zalmatlansággal tekintettek ríiinkára és a klerikálisokra, akiket lehetőleg távoltartani igyekezte); önmaguktói. Eddig a pontig Hlinka ellenfeleinek olda­lán látja S. V. a hibát, azon tűi Hlinkát hibáz­tatja, hogy a békekonferenciához fordult és elfogadta a lengyel útlevelet. Úgy véli, hogy a prágai kormány elegendő önmérsékletet ta­núsított, amikor Hlinkábó! nem csinált már­tírt, de nem tanúsított államférfiul előrelátást, hogy legalább részben nem előzte meg kifo­gásait és bírálatait. Seton Watson impulziv és kritikátlan jellemnek rajzolja Hlinkát, szerencsétlenség­nek mondja, hogy a körülmények a politikai arénára kergették és úgy véli, hogy kiváló egyéni tulajdonságai inkább egyházpolitikai karrierre predesztinálták. Nagy hibának tart­ja, hogy Hlinka nem tudja helyesen kiválo­gatni pártjának többi vezetőit. A szlovák néppártról az a véleménye, hogy nagy szolgálatokat tett a köztársaság­nak azzal, hogy ráterelte a figyelmet számos igazságtalanságra és sérelemre s arra kény- szeritette a cseheket, hogy komolyan vegyék a szlovenszkói kérdést. Ellenben elitéli azt a taktikát, hogy a párt a külföldhöz fordul. E taktikának szerinte két oka van. Az egyik Hlinka szenvedélyes, naiv és impulziv jelle­me, a másik pedig a párt értelmi szegény­sége, ami — szerinte — megmagyarázza azt a szerepet is, amelyet Tuka tölt be a pártban. Az 1922 augusztus 3-iki zsolnai memoran­dumra azt igyekszik rábizonyítani, hogy csak úgy hemzseg a ferdítésektől. Mindezek elle­nére úgy véli. hogy a párt értékes szerepet tölthet be a szlovenszkói közéletben, kritiká­jával rámutathat a centralizmus oktalansá­gára és szervezetével a többi pártokra gya­korolt rivalizáló befolyásával kikényszerít­heti Prágától a „devoluciót" és az önkor­mányzatot, valamint rákényszerítheti az anti- klerikálisokat, hogy kevésbbé támadó és ki­hívó viselkedést tanúsítsanak. Ennek föltétele szerinte az. hogy a párt hagyjon föl a negá- cióval és ismerje el taktikai hibáknak a kül­földi kormányokhoz intézett appcllátákat. Szlovenszkó 'belpolitikájában abban látja a párt föladatát, hogy a nyers materializmus ellen harcoljon. Ez a gondolatmenete Scotus Viator ké­szülő müve ama fejezetének, amely Hlinka személyével és a szlovák néppárttal foglal­kozik. Nem kételkedünk benne, hogy a szlo­vák néppárt meg fog felelni Scotus Viator fejtegetéseire.* a

Next

/
Thumbnails
Contents