Prágai Magyar Hirlap, 1923. december (2. évfolyam, 273-295 / 426-448. szám)
1923-12-24 / 291. (444.) szám
32 Hétfő, december 24. Délutáni ruháikban csak úgy, mint az estélyiekben, az élénk színek uralkodnak: arany, ezüst lamée, szürke, barna és főleg az erős zöld, crépe romaine, moirée és crépe Georgettek. Egészen egyenes, h'osszi- tott derekú, ingszabásu, ujjatlan az estélyi ruha. övvel vagy anélkül, sok gyönggyel és az alján körül prémmel disziive. A ruha színének megfelelő selyem vagy arany, ezüst brokát cipőt gyöngydisszel viselnek hozzá Estélyi kalapot nem nagyon Használnak a divatnak hódoló hölgyek, inkább párta- szerű gyöngyből készült fejdiszt, abroncsot, esetleg oldalvást lelógó trucclollal vagy csipkével. Harisnyákban már a kosztümökhöz is erősen viselik a cipő színétől elütő világosabb szürke és drapp azsur csikósakat, estélyi és délutáni ruhákhoz szintén, az utóbbi alatt persze selyemből. Rövid hajú nőt még mindig sokat látni, bár inkább a kevésbbé előkelő körökben. A rövid haj divatja mulóban van. Esernyőkben a rövid, vastag nyelű, főleg barna szintieket hordják. A zsebkendő selyemből van, mintája a ruha színéhez igazodik, de már nem a csuklón viselik. Ha most még hozzá vesszük, hogy egy tömmé il faut felöltözött hölgy fehérneműje crépe de chine-ből vagy mousselrn- ből van, hosszú számítások után arra az eredményre jutunk, hogy — az ékszertől eltekintve — egy divatos nő húsz millió koronát reprezentál. Tessék nősülni, urak! Szivárvány. Irta: Sclialkház Sára. I. Kőkeménynek hívták. S ez a név rá- illett. Mert olyan volt, mint a kő: kemény. Ilajli thatatlan, lágyithatatlan. Talán kettétörni leheld! volna, de ezt senki sem merte megpróbálni, mert kőkemény volt, mert kőkemény volt. S az anyja olyan volt, mint mindegyik anya: melegszívű, puha, lá<*v és jó kezekkel csak a kedvét kereste. II. Kőkemény még gyerekkorában egy mesét hallott a szivárványról. Már nem emlékezett rá. Csak homályos körvonalakban maradt agyában: ...a szivárvány hid... keresztül kell menni rajta... a végén ott találod a kincset... a boldogságot ... ? S ő ezt a néhány megmaradt ködös szót meg nagyi tóttá, kiszínezte, ragyogóvá fantaziálta. Tudta, hogy ezen a hidon: szivárványon ő keresztül fog menni. És akarta. És erre az útjára készült mindig. És ebben a készülődésben türelmetlen lett. És ebben a türelmetlenségben durva lett. III. Egy napon rettentő vihar volt. A szél hosszukat és fájdalmasakat vonyitotí, az eső úgy tombolt, mint megbomlott, fékevesztett vad. Iszonytatóan verte a földet és ijedten magosakat ugorva pattant százfelé egy csepp. A föld habzsolva kapkodta az esőt, a fü hosszan elnyúlt az ütés alatt, a fák őrülten táncoltak a széllel. Rohant, dobbant, csobbant minden. Őrülten őrült életneklobbanás volt ez. Kőkemény szeme fénylőn ugrált a2 esőcseppekkel, meredten bámulta a tobzódó vihartáncot, mozdulatlan állott és bámult, bámult, bámult, De az agya dolgozott és már messze szaladt képzeletben. Hatalmas mellét néha kitágította az odaszorult levegő, hogy aztán sípolva hördüljön száján ki. Két szempár villant össze -ijedten, mikor igy látták Kőkeményt. Mert a hirtelen kitört vihar nem engedte ki a leányt. A leány szerette Kőkeményt, de Kőkemény, bár mindig találkozott vele, még sem látta meg őt soha. És most az anva és a leány, a kettő, aki őt szerette, ijedt rémülettel nézte egymást. Amint olt látták állni Kőkeményt, már tudták: menni fog. A két végtelen, életreszóló szerétéi összebújt és egymást hangtalanul vigasztalva fogott kezet. A vihar megszűnt. A nap ismét diadalmasan ujjongod a földön és sugarai Kőkemény szép, szőke fejét aranyosra csókolták. Kőkemény hirtelen megfordult. Rá’ nézett anyjára és a leányra. Aztán szótlanul fogta botját és indult. Az anya szive fájdalmat jajdult: ! — Fiam! ... Fiam! ... Kőkemény megfordult. Nem szólt, de szeméből több kérdés ugrált, mint ezer szóból. — Hová mégy? —• sirt tovább az anya hangja. Kőkemény fellendítette jobbját és kinyújtott karral, erős, kemény kézzel az eget mutatta. És ott, ott, a még el nem múlt felhőkön, ott szivárványosodott a hid. Aztán elment. Nem hallotta, hogy két szájból féltőn, kérő sírással csuklóit ki a: — Maradj! A két ottmaradott egymásra nézett és az emberi égből, szemből megeredt %sővel, siró fájdalommal siratták azt, aki elment. IV. Kőkemény pedig ment. Döngő, súlyos léptekkel és szeme állandóan a szivárvány színeit itta. És egyszerre csak már ott állt a szi- várványhid előtt. Akkor melléből hosszan, elnyujtottan egy sóhajt sípolt ki. Azután merész szemmel még egyszer körülnézett, szemében olyan fitymálás ágaskodott, mintha nem akarná ezt a világot már többet látni. Azután rálépett a hid első fokára, térdig siilyedt az ibolyaszinben. Csak erőlködéssel tudta a lábát huzni. Oly sötét, letompult, meréstelenitő volt ez a szin. Úgy ráfeküdt ez a lila sötétség, hogy menekülve sietett a kékre. Ott már világosabb volt. A lépés könnyebb. Barátságosabb. De ez a szép kékség az anyja szemét vágta az agyába, az anyja intő, féltő, kérő szemét. Kőkemény dühöngve dobta el magától az emlékezést és fel- kuszott a zöldre. Ez haragos volt, mint megbomlott tenger. Lihegve ugrott a sárgára. Ez irigyet lángolt és Kőkemény most már meg sem állt és hörögve rohant a narancson keresztül a vörös félkörre. Azon megállt, mielőtt fölfelé indult volna. Ott ragyogás kezdett táncolni szemében. S aztán könnyű gyorsasággal indult felfelé. És amint igy ment, egyszer csak meglátta, hogy a félkor magaslatán áll valaki. Az a valaki széttárt karokkal állt. Kőkemény azt hitte, hogy ez az áldást osztó. Aranybibor ruhában volt. S amint közelebb ért hozzá, látta, hogy két széttárt markából arany csorog. Kifogvhataltanul csorog. És az arca ennek olyan volt, mintha márványból lett volna. Hideg, éles. Csak a szája volt más. Két mély ránc gőgössé húzta. És a szeme odanézett, ahova Kőkemény nem látott. És ez a szem parancsolt. Kőkemény ekkor tudta, hogy ez a parancsoló. De úgy gondolta, hogy kél aranyat csorgató markával áldást oszt. Nesztelenül közeledett Kőkemény. V. A parancsoló nem vett észre. S Kőkemény ekkor ugv látta, hogy a rsorgó arannyal valami más is csorog. Nehéz, sűrű, vörös valami. Vér! Kőkemény szivébe ijedten ütött egyet ez a vér. És ez az ijedtség leejtette a szemét. De ekkor meglátta a saját lábát. Rettentői Hisz csizmája csupa vér. IIis7 vérben jött idáig!-- Kinek a vérében? Kiknek a vérében? — dobolt rémülten a szive. A parancsoló észrevette. Észreveíte azt is, hogy Kőkéményt egy percre a tétovázás megállította. — ide jöjj! — parancsolta oly döngető hangon, hogy Kőkemény még jobban megmeredt. A parancsoló szeme parancsot szúrt Kőkemény szemébe. De Kőkemény parancshoz nem szokott kőkemény koponyája engedetlenül lendült hátra s azlán igv. hátralendült, dacos fejjel, igy állta a parancsoló szemét. A parancsoló szeme meredten, kitá gultan csodálkozott. Kőkemény kinyújtott karral a parancsoló markából csörgő véres aranyra mutatott. A parancsoló megértette: — Szereztem. — Honnan? — kapzsiskodott Kőkeményből a vágy. A parancsoló száján harsogó, gúnyos hahota rövideskedett. — Mi közöd hozzá? Kell? Jöjj ide! Adok neked! Kőkemény fellobbanó szemmel, hir- j télén lépéssel mellette állt. — Tartsd a markod! — ez megint oly i parancs volt, hogy Kőkemény fellendült keze visszaesett. S ekkor ismét az arannyal együtt j csurgó vérre nézett. Bizonytalan fáradtsággal kérdezte: — Mitől véres? A parancsoló ismét hahotázott. — Miért véres? — ujult Kőkemény hangja és hangjában sürgetés izgult. A parancsoló keményen ropogtatta: — Minden arany véres. — Mitől? — A vérből arany lesz. És az aranyból vér. — Hogyan? A parancsoló türelmet vesztett haragos hanggal dobbant rá: — Buta vagy! Tartsd a markod! Aranyat adok! Kőkemény egy pillanatra leejtette fejét, mintha agyában feleletet keresne. Mitől véres? VI. Uj parancs ütötte hirtelen fülét: — Ne nézz le! ide nézz rám! Az aranyra! Ne nézz le! Mert olt lent a romlás vár! Kőkeménynek csak ez a parancs kel- ; lett. Az ő sohasem engedelmeskedő vad szive nagyot ütött mellében s az ütés j visszhangja ott toporzékolt fülében. Csakazértisos, dacos fitymálással még lejjebb hajtotta fejét és kemény, büszke derekát is hajlásra kényszeritette, hogy még jobban lásson. Két mél}', szép, kék szemét merészen, élesen vágta le a romlása felé. És amint igy konok engedetlenséggel szembenézett a romlásával: látni kezdett. Látott egv szivet! Egy remegő, őt féltő, érte siró, őt váró, érte reszkető, őt szerető, felé repeső szivet. Az anyja szivét! Egy fájdalmas, héttőrös, vérző szivet! Egy anya szive. Az ő anyjának a szive. És a szív mellett remegőn reszketett egy másik szív. Ez is érte. A leány szive. Kőkemény csak nézett. Nézett. Nézte a két szivet. És ekkor az ő kőkemény, makacs szive megindult. Halkan, szelíden ütö- geíte a megbánást, a visszafordulás vágyát. VII. Lehajtott fejét oly nehezen emelte fel. mintha mázsás súly húzná, pedig csak két gyönge, neki sohasem parancsoló, asszonyi szív remegése motozott agyában. Meg akart fordulni. De nem tudott. Hirtelen rémület csapta rá hideg ütését. Hát hol is vagyok? Hol vagyok? Mi nem enged megfordulni? Visszatérni? A parancsoló elégedett, gúnyos gyönyörrel kárörvendett vergődő tehetetlenségén: — Mit akarsz? Visszamenni? Miért? Miért jöttél akkor ide? Miért gázoltál aranyvéren keresztül, ha most vissza akarsz menni? — és még sok-sok kérdést és mondatol zuhantott rá nyers nekilendüléssel a parancsoló kemény, akaratos szája, amit Kőkemény inár nem is hallott. Csak egv gondolata volt. S ez a gondolat agyából vágyként bukott szivébe és szive mint gyors dob pergette: vissza, vissza! őrületes tremolóban verte ez a dob: vissza! ^ A feje bódult volt: vissza! Arca kábult: vissza! Vissza! Vissza! Vissza! A keze lázasan szerette volna simogatni azt a két szivet: vissza! A száján hörögve hördült: vissza! S aztán rettentő nagy hangon, süvítve, szélesen, remegtetőn ordította: — Vissza I A parancsoló széttárt, mozdulatlan karja haragot vibrált: — Menjl VIII. De Kőkemény nem mozdult. Nem tudott. Akart. De nem tudott. Halántékán kimeredten dudorodott egy ér, homlokáról veriték fakadt, ajkai tapadva szorultak egymásra, fogai mint őrült malmok őrölték a hasztalan erőlködést. S aztán fáradtan vesztette el erejét. Két karja megsemmisülten verdeste térdét. S aztán állt. Csöndesen. Megvertem Kemény koponyája mellére hullt. És állt. A parancsoló éhes, érdes, éles hangia ismét fülébe szaladt: — Arra nincs kiút! Arra nincs visz- szaut! Csak hozzám jöhetsz! Vagy . .. — és véres aranyat csorgató kezével oly lendületet iveit, hogy Kőkeményben egy percre elakadt a levegő. És szive, a visszát pergető dob is megállt egy percre. Ho^’ igy . . . Hogy ezt... Nem! Hisz ez lehetetlen. S aztán meglátta a parancsoló arcán a célhoz ért diadal kaján torzulását. Aranyat csorgató markait Kőkemény felé közelítette Már ott volt a két meggémberedelt, ocsmány marok, már ott volt a- álla alatt. Fölgőzölgött arcába a rájuk tapad vér nehéz szaga. Elkapta arcát. Szemeit lehunyta, hogy ne lásson most semmit. — A két szív már úgyis örökre ott maradt emlékezetében. — Egy sóhaj hörgőt ki melléből s aztán magát megadással, elszánt vakmerőséggel a lehetetlen utat választotta: fejét előreszegve leugrott a hídról. Még hallotta a parancsoló toporzékoló fékevesz- tettségéb de már akkor zuhant. Kitárt karral, fejjel lefelé. Le, le n hídról! Ahol ő a boldogságát akarta megtalálni. IX. S aztán elnyúlt a földön. Széttárt karokkal, arccal a föld felé feküdt. Átölelte a földet. Odabujt a földhöz. — Az aranyból vér lesz, a vérből arany? Hogyan? Hogyan? Jaj, jaj! A vérből lesz az arany, vagy az aranyból a vér? Jajjaj! Hogyan? — kalapálta agya szörnyű nagy káoszban, homlokát majd kiverte az őrületes összevisszaság s aztán sokára — sokára tiszta gondolatot termeli agya és ekkor szemeire felhő borul! és csordult a sirás belőle! — Két szép aranyom volt — sírta jajongva — és én véressé tapostam őket! . .. Aztán fellendült és rohanva rohant haza. X. Berohant az ajtón > Ott ült az anyja. Kőkemény ott állt előtte, térde leroskadt s aztán soha meg nem hajló kőkemény feje odazuhant az anyja ölébe. Az anya örömös, ijedt csodálkozással simogatta lágyan drága, szőke fejét A lány megmozdult. Ki akart menni. Kőkemény felemelte fejét. Ránézett és szelíden kitárt kezét nyújtotta felé: — Kedves . . . A lány hitetlenül nézett rá. de a ki nyújtott kéz úgy kért. ugv keresett, hogy puhán bele lelte a magáét. Kőkemény felállt. Az anya és a leány szemében a sirá sok utáni napos boldogság szivárványt iveit. Kőkemény ekkor találta meg az ö igazi szivárvány hidját. És csöndesen, halkan szólt, de Inngjá hói végtelen boldogság örömösödött, — Kérésziül mentem ra jta . . . Sóhaj. Fejfák között járok csöndes temetőben. Hervadó falevél hulldogál előttem. Oh! bár mint őszi nap. magam is elmúlnék Bárha, mint a levél, magam is lehullnék. Z. J. A szerények. Uram lángész lakik önben. — S uram önben? — Nemkülönben. Z. J.