Prágai Magyar Hirlap, 1923. december (2. évfolyam, 273-295 / 426-448. szám)
1923-12-24 / 291. (444.) szám
22 Hétfő, december 24. hogy szeretni tudjon. Alázatosan, oda adni, félőn. Ne csak úgy, ahogyan a szeretőnek való tudja. Azt találhatsz minden bokorban. És ne úgy, mintha náladnál okosabb lenne. (Nem baj, ha nem nagyon okos!) Inkább csak úgy, mint az anyád tudta. Az anyád pedig úgy tudja, ahogyan az anyjától tanulta, akinek egy volt a hite, törvénye: az ő mindenható ura ... Tudod, Mihály, ne bándd, ha ezen majd a többiek mosolyognak, vagy azt vetik oda, hogy nem tulmagasak az igényeid. Én azt mndom neked a legmagasabbak ... ... Azonban lehetséges, mire te odáig jutsz, hogy a nagyvásárra jársz, ; már felforditották újból a nagy kosa rat, ahova a régi mintákat dobálják be — mikor divatjukat múlták. És a nagy kosárnr' az aljáról kikaparják az egyszerű eszű és szivü asszonyt, aki akkor tudta legjobban, amikor csak annyira ■■■■■HnniDramHBBHHBBBBnHH tudta, hogy nem állt a csorgás alá esős időben. Majd felfrissítik rajta a régi, el j sárgult csipkéket, megfakult máslikat. i kicsit átformálják — kívülről és oda- iiltetik az asztalfőre. Az asztalfőre . . . Mert akkorára már levedlik a mai életről a sok felesleges cafrang, hazug szín, hazug fény, csupa lármás, hazug csillogás. Levedlik, ott marad a nagy temetkezések helyén, gyászos dombok alá temetve. Te majd, Mihály, már a dombokon át lépsz uj utakra. Te már másfa jtáju ember leszel, bizonyára. Te már tudni fogod, mit ér a rend, mit a törvény, mit minden törekvés ég felé törtetés — és i mit ér mindezzel szemben egy csók és egy mosoly ... * — Most mit csinálsz, Mihály? Csak nem fogsz a fejed tetejére állni?! — Komédiát csinálok a fejemen a helyes 'rízikémk! ... Modern eretnekség. Irta Schöpflin Aladár. Tudtommal még nem figyelmeztetett senki a modern irodalomnak egy különös, társadalmi szempontból legfeltűnőbb jelenségére, amely talán legélesebben megkülönbözteti az előző korok irodalmától. Chesterton szavának szélesebb értelemre tágításával azt lehet mondani, hogy a modern iroda lom, kivált annak esztétikai, életfilozó fial és társadalmi szempontból legfon tosabb része, a vezető s a közgondo! kodást legjobban foglalkoztató írók produkciója az eretnekség állapotában van a világ mai politikai és társadalmi berendezésével szemben. Vegyük sorra. A francia irodalom ból három név emelkedik ki, a melyek nagy hatással voltak és vannak az emberiség közgondolkozására és ízlésére: Anatole Francé, Romain Rolland és Henry Barbusse. Mind a hárman szo- ciálisták, tehát éles ellentétben állanak a polgári világrenddel szemben, nemcsak a politikai állásfoglalás, hanem a vallás, a morál és az esztétika alapkérdéseiben is a közérvényünek elfogadott kategóriáktól függetlenül építik föl a világfölfogás egészen uj, saját egyéniségükre szabott épületét. Mellettük a fiatalabb nemzedékek munkásainak egész serege is teljes szabadsággal, a kritikai függetlenség minden merészségével alkot magának képet életről, erkölcsről, igazságról, társadalomról. Az angolok közt Kip- ling, a legtisztábban művész ugyan a lényeges kérdésekben a közvélemény sodrában halad, de azok, akik az egész világ figyelmét legjobban foglalkoztatják, G. B Shaw és H. G. Wells és rajtuk kívül egész csapata a kontinensen kevésbé ismert, de az angol-szász világban nagyhatású szellemeknek, mint Jerome K Jerome, Galsworthy és mások teljes elfogulatlansággal, minden közérvényü megszokástól és konvenciótól függetlenül, a meglévő állapo tokkal való elégületlenségüket nem titkolva, állnak szemben a közvéle ménnyel és a maguknál vindikált kri tikai szabadság révén eljutnak a szó ciálizmusig, amely elhárítja ugyan a marxista dogmatikát, de egy uj társa dalmi szervezet s ennek nyomán serkenő uj élet és uj embertípus konstruá lására törekszenek. Különösen jel lemző ebből a szempontból G. K. Chesterton, aki tendenciájára és alapgon dolataira nézve nagyon a katolikus konzervativizmus propagátora ugyan de módszereiben, észjárásában, stilu sában teljesen a Shaw-féle iró-tipus hoz közeledik. A németeknél még ak tuális az ellentét, amelyben Gerhardl Hauptmann és társai állottak Vilmos császár Németországával és amely jó részt fennáll a mai polgári Németor szággal szemben is. Az olaszoknál D'Annunzio, aki a mai Európa reprezentatív irói között müveiben legteljesebben zárkózik el a politikai és szociális távlatoktól, a szenvedély csaknem kizárólagos hangsúlyozása val a tradicionális morállal állítja szembe a renaissance életszemléletére visszaütő elértékelését. Minálunk idehaza a huszadik század irónemze déke. Ady, Babits, Móricz vezetése alatt éles ellentétbe került az uralkodó politikai és társadalmi közvélekedéssel. Nagy általánosságban azt lehet mondani: az irodalom ma az egész világon az ellenzéken, még pedig íöbbé-kevésbé élesen a baloldalon áll az uralkodó müveit középosztályok közfelfogásával és az ezen alapuló vi lágképpel szemben. Figyelemreméltó jelenség ez, annyi val inkább, mert jelenkori jelenség. A múltban, még egy-két generációval ezelőtt, különösen pedig a romantikus korban az nem volt igy. Akkor az iró az összes lényegbevágó kérdésekben egy véleményen volt a maga társadalmi osztályával, az akkor frissen uralomra jutott polgársággal. Amennyiben volt benne ellenzéki ösztön, mini Hugó Viktorban, ami Vörösmartynk- ban, Petőfinkben, Aranyunkban, azt az abszolutista államforma és a feudális társadalmi rend még fenmaradt csökevényei ellen fordította. A vallás, az erkölcs, a társadalmi egyensúly döntő kérdéseiben a fennálló állapotok sodrában élt. Az irodalomnak az élettel való kapcsolatában két alaptendenciája van: a szabadság és az igazság és ezeknek akkor a polgári rendnek felülről jövő támadásokkal szemben való megvédése és meggyökereztetése felelt meg. Mikor aztán ez a polgári rend megszilárdult s nem szorult többé védelemre, eljött a kritika ideje. A polgári romantika nyomába törő szocializmus már kezdeteiben, Balfoenál is a polgári életberendezés és morális j konvenciók kritikájával indult meg, le- I húzta róluk a romantikus illúziók aranyhimes leplét és megmutatta alattuk a szenvedély és az anyagi érdek rugóit, mint a polgári világrend két legfőbb életalakitó motivumát. Balfoe és még Flaubert is a lényegben még polgári fundamentumokon állva forgatták a kritika fegyverét, de már velük egyidőben a nagy oroszok, közvetlenül utánuk pedig a francia naturalisták, s különösen Zola, a maguk ál láspontját kívül emelték az általános polgári szolidaritáson. Kiléptek a maguk osztályából, hogy messzebb és igazabb persnektivából láthassák és el- fogulatlanabbul kritizálhassák. Ezzel eredetileg talán nem is tervszerűen az ellenzékre kerültek és ettől már csak egy lépés a mai írók céltudatos balol- daliságáig. Ezzel pedig nemcsak a kor politikai és szociális hajtóerői változtak meg. hanem maga az irodalom lényege is. Azt lehet mondani, más lett az irodalomelmélet, mint az előbbi koroké. Nem az az irodaloméimélet, melyet az esztéták a katedrákról hirdetnek, hanem az, amelyet az írók a gyakorlatban érvényesítenek és amely szerint az olvasóközönség az irodalommal szemben való idényeit berendezi. A modern gyakorlat és a modern kivánalom szerint az irodalom nem csupán az élet megszépített, gyönyörködtető tükrözése csupán, hanem más és több is: az életnek elfogulatlan, szabad és bátor kritikája. Célja a szórakoztatáson, vagy a régi koncepció magasabb fokán a művészi gyönyörködtetésen túl valami több: megmutatni a fennálló világrend intézményeinek és morális berendezéseinek hézagait, repedéseit, hiányait és elégtelenségeit, ama érvényes világképnek az emberi boldogság és szociális ' igazság kívánalmaival való inkongrui- i tásait és ezzel ösztönzést adni egy u j, tökéletesebb világkép fölépítésére. Az iró az emberi szenvedés és az ezzel járó elégületlenség szószólójává lesz s ezzel szembekerül a létező világrendet, mint a körülmények között elképzelhető legjobbat védelmező társadalmi erőkkel, szóval a konzerváló tendenciájú nagy többséggel. Ez az állapot szorítja bele az eretnekségnek abba az állapotába, amelyben a mai irodalom általános tendenciája került. Két léc i egy kerítésből. , Irta: Péterfy Tamás. * — Az én kocsonyámat?!... Az én májusi kocsonyámat? A Flórián napi kocsonyámat?!... Mind a tizenkét tányérral?! ... — Igen is nagyasszony ... — motyo gott Rózsi a cselédlány, — megették a •' felsőtornácról a kóborló kutyák. AkuJ 1 rátusan kinyalták mind a tizenkét } tányért ... Az este kiraktuk, hogy megfaggyon a kocsonya, ugv ahogy , parancsolta a nagyasszony s reggelre j a kóbor kutyák megették mind egy . falásig... j — Tizenkét üres tányér.. . üresen? ... — beszélt a nagyasszony ke j serü panasszal a tornácon, — hol van a tál Rózsi? . . . Azt is megették? . . . — A tálban a cselédeké volt nagy f asszony. Az megmaradott a konyha ^ bán, a kamra ablakában .. . , \ — Hozd fel Rózsi, édes cselédem. Legalább lássak valamit belőle! ... ‘ A nagyasszony úgy, amint fölkelt a? ágyból, csak a nagy, törökös sált dobta ( a nyakába és papucsot dugott a lábára, sétált a tornácon, a kőoszlopok mellett Nézegette az üres kocsonyatányérokat. A tányérok az oszlopok között, jó ma ( gasan valának felrakva. Oda macska | föl sem ugorhatott, csakis kutya pa j ráználkodék az éjszaka. De megette mind . . . kóstolót sem hagyott belőle Jött a cseléd. Hozta a megmentett j tál kocsonyát. És a nagyasszony keserű panasszal ismét feljajdult . . . — Ilyen kocsonya! ... Az én Fló j rián-napi kocsonyám! . .. Benne a fiis j tölt disznófüle, a farka, az orra! ... j. Még a bőrkéből is csak a javát tettem bele! ... j j — Úgy bizony instálom! . .. hagyta helyben Rózsi a cselédleány. — Ide nézz Rózsi, édes cselédem! Hol láttál te ilyen tiszta kocsonyát? . . . — Nem én soha, sehol instálom! ... l( — Ebben nincs sűrűség, aztán mégis minden benne van. A fokhagymának csak a gyenge zamatja érzik. A vörös hagymától csak az izét, meg a szinét g kapta. A bors még vendégnek sem ma- j radott benne, még egy szem se! ... j Tizenkét tányérral?! . .. — Igen, instálom. Tizenkettővel j volt... j — Rózsi! Rózsi! . . . Addig nem nyugszom, amig meg nem tudom, hogy ki kutyája ette meg? ... De hol jöhe - tett be az én rácsos-kőkeritéses udva romba?! ... — Már azt én nem tudom instálom... — Megtudom én, Rózsi. Megtudom én!... És elindult a nagyasszony. Kezében a tál kocsonya, a konyhában meg menekült nagy tál kocsonya. Le a tor nácról. Előre a kapuig. Az oszlopos kőkerítésnek megállóit minden oszlopánál a kapuzábétól elkezdve, hátra a virágoskert második kerítésoszlopáig . . Ott aztán rázendített... — Itt van az igazság! . . .. Itt van ni! ... Két lécet kitört a szomszédok i kutyája, hogy a ménkű csapott volna bele . . . Két lécet! . . . Kettőt! ... No, de meglesem . .. meglesetem .. . A nagyasszony előhozta a megmeneküli tál kocsonyát. És amig fölért az udvarról a tornácra, csupán mór gott, magával zsörtölődött, az ajkai mozogtak, hangot mégsem adtak. Rel lene!esen mérges volt . .. Ott állottak ismét előtte a tányérok .... a kocso nyás tányérok üresen . . . tizenkettő. A tekintetes ur csak délután jött haza. Az ifjú ur pedig korán elment a Kövesbércen, hogy megejtse az öreg sast. Az öreg tekintetes ur délutáni prédiká ciót hallgatott a tornácon, a fekete ká véja mellett, csendes pipaszó kíséreté ben. A kocsonyáról szólt a prédikáció... . A Flórián-napi hires kocsonyáért a nagyasszony nem kívánt kevesebbet, 1 mint a szomszéd udvarról átjövő kutyájának az agyonütését! . . . — Még ma este meglesi! Fegyverrel lelövi! Doronggal leüti azt a garázda bestiát!. . . Most mindjárt induljon a kovácshoz, csináltasson hosszú kovács szeget. Azokkal holnap uj léceket sz- geztett a kőkerítésre. Bükkfából c.c náltassa, hogy el ne törje az a gará- kutya .. . mert az is olyan, mint a Nem mondta ki a nagyasszony gazdája szót. Régi magyar szokás szt rint haragosok voltak évek óta a szóm szóddal. Az előkészületek megtörtén tek. Kutyahalál lesz az éjjel. . . Jött az este. A Flórián-napi langyos, illatos május este. Édes, bóditó illái szállt fel a virágoskert növénytábláiról. Az öreg tekintetes ur görbe bottal leste a Szomszéd kutyáját, de úgy kilenc óra felé feljött és lehívta a nagyasszonyt. — Pszt.. . pszt... csendesen, nesz- felen, . . . nehogy elriaszd . .. A nagyasszony csakugyan vigyázva jött. Nem tudta, hogy mit fog látni, de valami különös dologra, nagv ese ményre gondolt. A kőkerítés oszlopa mellett, ahol a két léc ki volt törve, előre hajolt s a szomszéd kertben éppen a jázminbokor alá tekintett. Kis padkán ketten ültek . . . Beszélgettek, sut togtak... és csók is hallatszott, amit kaptak s amit visszaadtak . . . — Katinkám . . . minket nem választhat el az öregek haragja . . . — Nem, soha, soha! Az öreg tekintetes ur megfogta a nagyasszony kezét, s elvonta a kőkerítés oszlopától. Éppen olyan nesztelen, vigyázva jöttek elő a virágos kertből, ahogy hátra mentek. Csak a tornácon suttogott a nagyasszony: — Emlékszel-e Józsi? ... Te is igy törtél ki a kerítésünkből két lécet? . . . — Ezelőtt harminc esztendővel ...- sóhajtott az öreg tekintetes ur. Másnapon parancs szerint két kemény lécet szegezett a kocsis a hiányzó lécek helyére. Bükkfából volt a léc, hosszú kovácsolt cigányszeggel ugv fel verte, hogy a túlsó deszkába még visszahajlott a szeg vége. No, ezt ki nem töri az a beste kutya! . . . Harmadnap jelenti az Andris, kocsis a nagyasszonynak, hogy immár ismét betört az a kártékony állat. Az uj léceket nem bírta kitörni, hát a kőoszlop túlsó részétől rongált ki ismét kettőt. — Hát esmét megreperáljuk instá- lom, — monda Andris. — Hagyja már azt a szegény állatot, Andris! Annak is élni kell! . . . — Hát én hagyom instálom! . . . s amint távozott a kocsis, a konyhában oda szólt Rózsihoz, a cselédleányhoz: — 'Le Rózsi! . . . nem kell a két lécet reperálni, hálistennek! . . . ügy tégy, mintha semmit sem tudnánk!... Rójad álmodtam , . , Rólad álmodtam édes. szőke iánukám. Rólad álmodtam most ez éjjelen. Oht édes volt, olu holdon volt az álom. Minő talán mén soha. sohasem. Halvány arcomat végig simogattad, Bársony puha. picimi kacsáiddal. Es szóltál hozzám, vigasztaltál engem, Ezüstcsenqésii édes. szép szavakkal. Sugtál fülembe reményt, boldogságot Ezer örömről szólt, zenaetf szavad. Mit átéreztem. átálmodtam százszor. Azt sne/tad lánykám: Remélnem szabad. Rólad álmodtam, s álmodom azóta Szép tündérlánykám, tündér gyermekem. — 5 holdon vagyok, boldoaaá tett az álom Minő nem voltam soha. sohasem. Klhnits Lajos LevéJt falára. Minekünk már. testvér, ion is. uav is mind\egy. A sors szenvedésre választott ki minket ■1 jussunkért, testvér, térdia jártunk vérív S a mi vérünk jussát ördöa vette bérbe. derőinken, testvér könnyes harmat reszket Ölelik asszonyok a sok sírkeresztet. ' elésünket, testvér, jégverés elverte. S ebek harmincad ián reményeink kertié. Fut a földünk, testvér, vad árvízben ázunk. Fejünk fölött vihar, lánnyal éa a házunk ' tnem azért, testvér álld. mia ízed bírja A magyar humusznak te vaau sava-zsirin [lld. tűrd. viseld, szenvedd, zokszódat se f ejtsed. Tűzz a szived fölé ec/y szén nefeleitset. Darvas János.
