Prágai Magyar Hirlap, 1923. június (2. évfolyam, 122-145 / 275-298. szám)
1923-06-15 / 133. (286.) szám
X ígéritek, junius 15. Sztambulinszki. Bécs, junius 13. Először Génuában láttam, múlt év tavaszán, a konferencia idejében. A bolgár delegációt ugyanabban a hotelben helyezték el, ahol az osztrákot, a riviéra legszebb pontján; Nemben. Az akkori osztrák kancellárral, Schoberrel a hotel előtt ültem. Egy előttünk elhaladó férfit melegen köszöntött a kancellár: — Bon jour, Excellence! Egy sötétkék ruhába öltözött, hatalmas termetű, drabális alak volt ő excellenciája, az arcbőre sötétbarna, szemei feketék, éppúgy a bajusza is; és hosszú fekete és göndör volt a haja. Sztambulinszki volt, a parasztvezér, diktátor és zsarnok egy személyben, aki mindig és mindenütt hízelkedett az antantnak, kereste Nincsics barátságát, beígérte a macedón mozgalom leszerelését, minden nemzeti aspiráció elejtését, csakhogy nyugodtan hagyják és szabad keze maradion a belpolitikában. Tervei, céljai csak a belpolitikában voltak, ez kötötte le minden gondolatát, igy a kis- és nagyantant kiengesztelésére irányuló ígéreteinek őszinteségében valóban nem lehetett kételkedni. Nem is kételkedtek. A jugoszláv külügyminiszter pár nappal ezelőtt tartott expozéjában meleg hangon emlékezett meg a bolgár kormányról. A beszéd visszhangja még az ember fülében zsongott, amidőn megjött Sztambulinszki bukásának hire. A Balkán a meglepetések szerzésében hü maradt régi hírnevéhez. Valóban váratlanul jött ez a fordulat. Ezúttal még csak kósza hírek sem előzték meg a nagy eseményt. Az első merénylet. Amidőn pár héttel ezelőtt Szófiában jártam, meglepődtem a város nyugalmán. Az első benyomások azonban hamarosan elmosódtak ama személyes észrevételek és tapasztalatok következtében, amelyekre pár napon belül szert tehettem. Naponta megfordultam a külügyminisztériumban. huzamosabb ideig beszélgettem a propagandaköruton tartózkodó Sztam- linszki helyettesével, Petkov úrral, aki természetesen igen ékesszólóan tudta kifejteni a kormány érdemeit nevetségesnek bélyegezte azokat a hireket, amelyek rendszer- változás lehetőségéről szóltak. Sztambulinszki a legnépszerűbb ember Bulgáriában, — hangsúlyozták a kormányhoz közelálló urak s csodálatosképpen két nap múlva a szófiai színházban bombamerényletet követtek el a legnépszerűbb bolgár ember ellen. Sztambulinszki ki akarta irtani az intelligenciát. Egy kis társasággal vacsoráztam egy este egy előkelő helyiségben, a Párisianában mmmaasmstasaammBsmsammamrnmmmammmmmmmmm Itt szokott összegyűlni esténként a szófiai társaság szine-java, persze sok katonatiszt is, mint ahogy a szófiai utcának, a korzónak, ők adják meg a karakterét: á Cár Ozvobo- ditel-en, az esti korzó idején annyi tisztet lehet látni, mint egykor békeidőben a pesti Kossuth Lajos-utcán vagy a Dunakorzón. Ez mindjárt szemébe ötlik az idegennek. Társaságunkban hölgyek is voltak, ezek egyike, egy magas állású külügyminiszteri tisztviselő neje, olyan belpolitikai expozét tartott előttem, hogy szegény férje csakúgy izzadt bele, arra az eshetőségre gondolván, hogy annak hire eljut Sztambulinszki fülébe. — Kérem — mondotta önagysága — magukat külföldi újságírókat, helytelenül informálják azok az úgynevezett illetékes urak. Hallgassa meg, kérem, egy asszony véleményét. Meghallgattam . . . Bulgáriában a legnagyobb terror uralkodik, senkisem meri őszintén kimondani a véleményét, mert aki egy szót szól. azonnal lecsukják. Sztambu- linski az intelligencia kürtására törekszik, mert neki csak parasztok kellenek. Aki nem azonosba magát teljesen velük, megfosztják kenyerétől. Az ország nagy szerencsétlensége, hogy nem is egy, hanem két Sztam- bulinszkije van: a másik Daszkalov. (Akkor belügyminiszter volt). Áldatlan működésüket már a háborúban megkezdték s az ő érdemük, az ö agitációjuk eredménye volt a bolgár front összeomlása. És el kellett jönni az időnek, hogy szégyellik magunkat, mert bolgárok vagyunk. Ez akkor volt, amikor a Sztambulinszkijok által félrevezetett katonák mint ellenség tértek haza, rabolva, pusztítva és leányainkat megbecstele- nitve. Higyje meg, eljön még a idő. amikor 'mindazért a szégyenért és gyalázatért, amit a Sztambulinszkijok szereztek nekünk, meg fogunk fizetni. A terror. Ma már tudom, hogy meg fognak fizetni. Akkor még oly különösen hangzottak ennek az intelligens, energikus asszonynak a szavai. A Parisiana parkettes termének pódiumán egy nemzetközi zenekar angol nótákat játszott, egy vig négerfickó kezelte a nagy dobot. Egy asztalnál gárdatisztek mulattak, úgy ahogy fiatal tisztek szoktak, nem sokat törődve, észre sem véve, hogy mások is vannak a teremben. Hirtelen feláll a társaság egyik tagja, a karmesterhez szalad s egy bolgár nótát rendel. Aztán a parkett közepén terem, egy bolgár nemzeti, táncot lejt, oly bravúrosan, oly ügyesen, hogy az idegen be sem telik a csodálkozással. Egy asztalnál tábornoki egyenruhájában a bolgár csendőrség parancsnoka ül és 5 az, aki a leglelkesebben tapsol a táncosnak. A tapsviharban azonban hirtelen csend támad: egy fiatal tiszt jelenik meg, sárgászöld tábori egyenruhában, előbb a tábornoknak jelent valamit, aztán a pódiumra lép s rövid beszédet intéz a közönséghez: A termet senkisem hagyhatja el az összes kijáratokat szuronyos katonák őrzik. Mindenkit meg fognak vizsgálni, .hogy van-e fegyver nála? Csupán a diplomaták mennek kivételszámba. És kezdetét vette a motozás. Fiatal tisztek végig tapogattak mindenkit, a nőket éppúgy, mint a férfiakat. Mi sem kerülhettük el a motozást, jóllehet asztalunknál kívülem csupán a külügyminiszteri hivatalnokok ültek. Informálom Önagysága triumfált: — Ugye, nem nagyítottam? Saját szemeivel láthatta! Ez már egy megijedt, életéért rettegő ember kétségbeesett lépése. Érzi, hogy sorsát nem kerülheti el. „Visszavonulók Plovdivba". . . És Sztambulinszki aligha fogja elkerülni. Annyi gyűlöletet kevés bolgár politikus halmozott fel önmaga ellen, mint éppen ő. Gyűlölni ő is tudott, sőt ezt tudta legjobban. Sok embert megfosztott kenyerétől, exisz- tenciájától, minden ok nélkül. A tisztek nagy részével is rosszul bánt. Az erejüket lekicsinyelte, parasztjai erejét pedig túlbecsülte. A háborús kabinettek tagjait kivétel nélkül lezáratta. Még a Balkán háború minisztereit is, jóllehet, ez a háború történelmi, kényszerűség volt és Bulgária lényegesen megnagyobbodva került ki belőle. Immár negyedik esztendeje, hogy ezek a politikusok a sum- lai fegyházban szenvednek, akarhányan húsz esztendei fegyházra ítélve, Sztambulinszki birái áltál. Az előbb említett estén társaságunkban ült egy ur, akiről hamarosan kiderült, hogy másnap megkezdődő szabadságáról többé nem fog a külügyminisztériumba visszatérni: minden o'k nélkül kitették a szűrét. Amidőn őszinte sajnálkozásomnak adtam efölött kifejezést, megjegyezte: — Az én esetem még elviselhető, sokkal szomorúbb eset a sógoromé. Visszavonulok Plovdivba. (Philipoppolis.) És különösen mosolygott, amit akkor nem értettem meg. Ma azt olvasom, hogy az összeesküvők fészke Philipoppolisban volt. —- Mi történt a sógárával? — kérdeztem. — Immár negyedik esztendeje ül ártatlanul. A neve után bizonyára ismeri, Todo- rov, volt miniszter. ... És most azt olvasom, hogy az uj bolgár kormány pénzügyminisztere Todorov lett. A somlai fegyházból ültetik be ismét a miniszteri székbe. Ez is balkáni sor. A propagandakörut vége. Az előbb említett bombamerénylet után hirtelen megváltozott a város külső képe: Mindenütt gyalog- és lovasjárőrök cirkáltak s a szobranje épületét a katonaság valósággal megszállva tartotta. Pedig Sztambulinszki alig tartózkodott Szófiában, folyton a vidéket járta. Már tudta, hogy a városban az élete nincs biztonságban, ezért tartózkodott folyton a vidéken. Most is „propaganda körúton11 volt. Itt érte el a bukása. I. J. M indemnüásl javasla? a pénzügyi &sz©!tsáü elöáf. Budapest, junius 14. (Budapesti szerkesztőségünk telefonjelentése.) A nemzetgyűlés pénzügyi bizottsága hozzákezdett az indemnitási javaslat tárgyalásához. Sándor Pál a bizottság ülésén abbeli véleményét fejezte ki, hogy ki kellene mondania az állam gazdasági csődjét. Élesen bírálta a szélső jobboldal szereplését és azt hangoztatta, hogy gyűlölködéssel és szélsőséges eszközökkel csakis az erők szétforgá- csolását érik el és ilyen módon nem lehet megnyerni a külföld bizalmát. Különben is — mondotta — a külföldön minden dolog megnagyitva jelentkezik és az ellenséges propaganda mindent kihasznál ellenünk. Wolff Károly kijelentette, hogy magasabb szempontok vezérlik és nem hive semmiféle terrorisztikus föllépésnek. A pénzügyminiszter előreláthatóan még a mai nap folyamán fog válaszolni a fölszólalásokra, köztük Ras- say Károlynak arra a kérésére, hogy nyilatkozzék szakszerűen a külföldi kölcsön ügyéről. Rassay ugyanis a kölcsön ügyében föl- világositást kért a pénzügyminisztertől és föltette azt a kérdést, hogy amennyiben meghiúsult volna a remére, hogy a külföldi kölcsön gyakorlatilag megvalósítható legyen, miként gondolja a pénzügyminiszter az államháztartás pénzügyeinek vitelét. A nemzetgyűlés ülése. A nemzetgyűlés mai ülését tizenegy órakor nyitotta meg Szcitovszky Béla elnök. Bejelentette, hogy a kormányzó Daruváry Géza igazságügyminisztert fölmentette az igazságügyi tárca vezetésétől és ideiglenes külügyminiszterré, Nagy Emil nemzetgyűlési képviselőt pedig igazságügyminiszterré nevezte ki (Éljenzés.) Ezután kisebbjelentő- ségü javaslatokat tárgyaltak, majd Szilágyi Lajos a tisztviselői fizetések ügyében sürgős interpellációt terjesztett elő. Befejezték a vizsgálatot a Vorovszki ügyben, Bern, junius 14. A nemzeti tanács ügyvezető /bizottsága befejezte ti Vcirovsziki-iigyöen a vizsgálatot és jelentésében meg állapítja, hogy a svájci /hatóságikat semmi mulasztás nem terheli a merénylet elkövetéséért. Vorovszikit csak a kövclt- sé-g tévedése folytán láttáik el diplomáciai útlevéllel. —■ ..... Tá rcarovatunk: Szombat: Hickel Mária Paula: Várady, a csizmadia. Vasárnap: Merényi Gyula: Megváltás. (Vers.) Dutkó Zoltán: Terra con variazlone. Jean Richepin „összes élete“ — A Prágai Magyar Hírlap eredeti tárcája. — Irta: Gergely Pál. Páris, junius eleje. A fiatalok közül személy szerint már alig-alig ösmeri valaki. Budapesten 1913- ban tartott utoljára felolvasást; a zeneakadémia nagytermében jelent meg az akkor körülbelül ötvenéves költő, aki tökéletes szabású frakkban, nagyszerű gyémántgom- bokkal a fehér p1 a szír ónban recitálta el verseit, a Les chansons des geux-t, a Koldus- énekeiket. Ez a szinte groteszk szándékos- sággal markirozott ellentét nem olcsó hatás- vadászat Richepio-ben, kettőssége — a fraik- kos csavargó — egész életén és munkásságán végigvonul. A Verlaine és Mallarmée, Gules Fort és Paul Lafargue végsőkig el- ffnomult, csupamuzsiika lírája után erős kézzel markolt bele az élet ellentéteinek birodalmába, jól ösmerte az összes mélységeket és magasságokat ahhoz, hogy a kötéltáncos biztonságával járjon a esnesok és örvények felett s hogy a mutatvány végeztével gra- ciózus mosollyal köszönje meg az ámulatából még fel sem ocsúdott közönségnek a tapsokat. Jean Richepin, a ködös származású breton fiú Parisba jön. Elpusztíthatatlan 'életerőt érez izmaiban, teli vian az induló ifjúság világfaló mohóságával. „Ha bárom életem lenne, azt is kevesleném" írja egyik versében s programatikus bátorsággal hajtja végre eredendő szándékát, amely nem kávéházi literátorok józan megfontoltságából, a gondolattal való jó gazdálkodásból született meg, de az élet szinte démonikus gazdagságának tudatából. És ez a friss, törhetetlen gazdagság játszani akar, erejét próbálgatja irodalomban, tudásban, szerelemben. Richepin beszéltet magáról, de nem a Wiilde Oszkár társadalmi sikervágyáért, nem1 is a polcon-állás langyosan jóleső öntudata kedvéért. „Nótát a földnek is, a vénnek... nótát minidénikineik“, nagy, széles lendületű ritmust adni a döcögő világnak, meggyorsítani az ezer kötöttségben vergődő élet tempóját, a bűn és szabadság harsány- szavu agitátorának lenni, mert a Lét maga elszegényedik, az indulás nagyszerű színei elkopnak és lenni nem, csak élni érdemes. És Jean Richepin példaadásra szánja el magát. Be akarja bizonyítani, hogy az élet elementáris szabadságvágyát a társadalom agyonorganizáltsága sem tudja tönkretenni. Az École Normale hallgatója s a szigorlat előtti napokat a Montmartre egyik kis korcsmájában tölti. Verekedést provokál, egymagában donit asztalokat és padokat egész sereg ellenfelére — a kis midinettek szemében Párits félistene lesz. Diáktársai imádják s a tanári kar rossz aló véleménye csendes csodálkozásnak ad helyet, mikor „a bolond Jean" a legutolsó verekedés után a szigorlatot kitüntetéssel teszi le. De Richepin nem lesz tanár. Az élet csudálatos perspektívái, a valóság maga ezerszer több varázzsal csalogatja. S egy pogány isten ujjongó nevetésével veti bele magát a roppant óceánba. Már jóval túl van a húszon s még mindig nem ir vagy legalább is nem publikál semmit. Minek is? Nem ér-e többet a messzi Keleten beduinok sátrában lakni, nagyszerű és Európában ősimé retten szerelmekben megfürödni, boxehampiomnak lenni, „ressen- tir toutes les voluptéis die cet existemce im- memsie" — gyökeréig kiérezni e roppant lét miniden kéjét? Csak az élet igazol s az élet megfullad a kötöttségekben, a „társadalmi állás" merev szögletei között, tönkremegy a konszolidált családi élet édeskés boldogságában s elvész a sajtó és a barátok kétes örömujjongása közepette. Ez a szenvedélyes mohóság s az életnek ez a mindig tettei! igazolt forró szerelme minden ellentét dacára közel hozza Richepint Nietzscheihez. Egyik is, másik is „ezer lábnyira állanak az emberi dolgok felett'*, mind a kettő a társadalomban nyájjá szervezett emberiség életének elfakul ásától és értéktelenné válásától tart. S ami Richepinben Nietzsche gondolati szenvedély ességéből, kíméletlen fogalmi következetességéből hiányzik, azt bőven pótolja a megélt élet példa adásával. Változtat-e mindezen, hogy Jean Riche- pán hosszú éveik vibarzása után bevonult a negyven halhatatlan közé s „Európa legszebb frakkja" mellett az Akadémia . zöld pálmalombos frakkját s a hosszú, vékony spádet is kénytelen olykor-olykor felhúzni? Aligha. A napokban fog megjelenni Calimamn Lévy kiadásában hét kötetben Richepin naplója, amelyben — minit ö maga jelenti be — „összes élete" bennfoglaltiatik. Ez az „ösz- szes élet" jóval több egy egyéni vagy egyénieskedő művész ©geto st romlásain ál s irodalom- és kultúrtörténeti szempontból Jean Richepint nemcsak a francia, de az európai irodalomban külön hely illeti meg. irodaiom- történetileg azért, mert a francia s többé- kevésbé az egész európai irodalom nagy be- felófordulása után ö volt az első, aki a friss és nyers erőt az élet egészét az első és legalapvetőbb elvnek hirdette. A „tiszta művészet" szűkre vont határai közül a bűn, a megbotránkoztatás, az „épater les bour- geoiis" talán negatív erényeire, de pozitív lehetőségeire mutatott. S nem lenne nehéz kimutatni Richepin apaságát a háború előtti német irodalom szórványosan, de esyre erősbödőn megjelenő ..Zeitlyrik"-jóvei s az olasz venista Urával. Kulturtörténetileg pedig Richepin a művész individualista típusának befejezője s egyúttal felbontója is. Mert az akadémiai taggá választás ugyan nem tett pontot a Richepin irodalmi működése után, de bebizonyított a a polgári társadalomban élő művész szabadságvágyának egész fonákságát. Richepin még ellenzék; de. már hosszú évek óta íeghübb ellenzéke a „megfullasztó társadalominak". S Maurice Barrés csak a miinapában jegyezte meg szelíd iróniával a Blasphémies (Istenkáromlások) legújabb kiadása alkalmává1, hogy Richepin állandóan övében hordja a jerichói kürtöt, de már csak akkor .fuj bele, ha előzőleg látja, hogy az idő a régi várakat amúgy - is lerontotta... Kttlönleée úri minden nem őlh Szörmeárnik . x .. , . . ... _ ^ §iörmebundák divatáruház Augusztus 1-ttM llzletiuuiiilfás 131a A színház mellett szörmetakarók Kovács DczsO, lllhorod-Unűvár
