Prágai Magyar Hirlap, 1923. május (2. évfolyam, 99-121 / 252-274. szám)
1923-05-20 / 113. (265.) szám
m Vasárnap, májíis 20. rie, i- tutt *>.vjtwr*3r' vi ujtttt* c ’• v*r*p»»»r.-«*Tyv«ca»r,'» W$ isit W<-:W s'fífr- wik jULüf'-:'; Május* Irta: Orosz Sándor, Valahonnan a sejtelmes messziségből lágy fuvalom most hozza tavaszi fehér álmok selymes leheletét: orgonáknak részegítő illata láthatatlan szárnyakon száll a május verőfényének aranyában, zöldhátu bogárkák zümmögése, mézgyüjtő méhecskék döngicsé- lése és forró szivü madárkák fuvolázó hangja szövi az ifjúság, a fakadó élet, az örök szerelem mámoros dalát. Ott künn: virágíakadás, nyíló élet, itt benn: gyász és szomorúság! Mert a háznak halottja van. Picinyke kis halott, aki tegnap a zöld határ selymes füvü rétjén úgy örült az életnek. a veröfénynek és virágillatnak, aki álmodni merte, hogy e világ csak az öröm, a békesség tanyája és nem tudta, hogy a fényt árnyék kiséri: a gyilkosszivü, örökké éhes haramiáknak is ez az otthona. A kis halott: pirinyó nyuszika. Ott fekszik az udvaron, zöld lapulevelek között, kiterítve. A fiuk szótlanul méricskélnek, fúrnak, faragnak: most készül a koporsócska. Szöszkehaju testvérkéjük lehorgasztott fővel mellettük áll, a gyermeki szüzlélek fájdalma szemeiből sajtolja a részvét forró könyjeit. Az apróság becézett játszótársa: a bor- zasszőrü tacskó is ott csóválja a farkát, hol a fiukra, hol a nyulacskára, olykor a kis lányra pislog és nem tudja a szótlan szomorúság okát kitalálni. Máskor zsivaj, csapongó jókedv verte föl az udvar csöndjét, a fiuk mókáinál, macskahajszáinál ő is tevékenykedett, cirmos úrral vívott véres rohamait mindenkor jóizü falatokkal jutalmazták; ma nincs játék, elevenség, ma a szomorúság itt az ur. És míg a farkát meg-megcsóválja, csöndesen eltűnődik: mi lehet e változás oka? Mindennapi, egyszerű, szomorú történet. A kis lány délelőtt a himes rétek virágait szedegette, a május verőfényének ragyogása megtelhette kis szivecskéjét színes hangulattal, édes örömmel, úgy érezte, hogy a világ most csodaszép és ajkán önkéntelenül fölhangzott a sok-sok meleg érzés tolmácsa: a dal. Talán e meghittség előcsalta a közeli bokorból a pár hetes nyuszikát is, hogy megjelenésével betetőzze a kis lány jókedvét, örömét. És egyszerre elnémult a dal: a magasból szürke árny zuhant az óvatlan hosszufülesre, szivetmarkoló sikoly hasította át a levegőt, a kis lány kezéből kihullott a virág, önkéntelenül a megtámadott segítségére rohant: — Hess te varjú, hess te csúnya rabló! A haramia elrebbent, a szegény áldozat pedig aléltan ott feküdt a rét bársonyos gyepszőnyegénÉs a kis lány fölemelte, magához babusgatta, kis kötényére, fehér ruhácskájára piros rózsákat rajzolt a seb kicsorduló, meleg vére, zokogva hazahozta a szegény párát. A diákfiuk szeme megvillant: segíteni, életet menteni! Pillanat alatt előkerültek a fertőtlenítő, kötöző szerek, a sebesültet bepólyázták és a puha szénából összerótt fészekbe fektették. Mig a pihegő beteget lesték, megindult a bizakodó tanácskozás: ha jobbra fordul álla- potja, harmatos füvet, zsenge répalevelet, nyiló lóherét hoznak, az talpra fogja állítani a kis hosszufülest. Ha fölépül: kiviszik a kertbe, zöld gyepszőnyegre és ott a görbelá- buval egyetemben versenyfutást rendeznek, hogy kinek jobb a tüdeje és gyorsabb a lába? Dehát nem úgy történt. A sebesült szivecskéje megszűnt dobogni, mozdulatlanul elterült a puha fészekben és a reménykedést fölváltotta a gyász szomorúsága. A diákok szeme összevillant: szemet szemért, fogat fogért! És a halott, kis hosszufüles ismét ott feküdt a szomorujáték színhelyén, ahol a világot, az életet csupa örömnek, boldogságnak álmodta. A levegőben nemsokára hangtalanul megjelent a szürke árny, a bokor mögött tompán durrant a rejtett fegyver szava, a gyilkos szárnyszegetten zuhant a rét bársonyos gyepszőnyegére: a mozdulatlan, kis nyuszika mellé. Szemet-szemért, fogat-fogért! A fiuk befejezték a furást-íaragást: kész a koporsócska. A kisebbik selymes füvei kibéleli, a nagyobbik a kis halottat befekteti és a szöszke kis lány szemfedőnek rászórja a himes rétek színes virágait. A koporsófedő rázárja az örök nyugalom éjszakájának sötétjét, tompán szól az utolsó szögverés kongása. A kisebbik diák az udvar sarkából előhozza a fejfát: a hosszú szárazpóznát, melynek végére gyászlobogónak kikötötték a kis halott gyilkosát; a nagyobbik fölemeli a koporsócskát és a szótlan menet elindul az utolsó, legszomorubb útra. Az udvarról befordulnak a kertbe: itt egyszerre megszólal a lomblakók bucsudala. A tarkatollu tengelice az almafa koronájában, a máskor vigszavu zöldike a kerti bokrok összeboruló levélsátrában, a lágy hangú vörösbegy a csiir tetején és a májusi verőfényben cikkázó villásfarku fecske: busán csicsergik az utolsó isten hozzádot! A kert sarkában: a nyiló orogonák zöld ernyője alatt, megáll a menet. A nagyobbik fiú a kész sírba fekteti a koporsócskát, a kisebbik frissen tépett orgonáknak virágbugáival telehinti és mikor megindul a sirtzáró rögök gurulósa, a szöszke lány kis kötényével eltakarja szemeinek könyhullását. A munka utolsó, legszomorubb fejezete lezárult. A diákok a domborodó sirhant mellé szúrják a fejfát, összevont szemöldökük alól még egy utolsó, búcsúzó tekintet száll az orgonák árnyas lombsáíra alá és aztán némán, szótlanul visszamennek. * Valaki még ott maradt! A borzasszőrü tacskó tekintete a kert végéig kiséri a távozókat, aztán fölpislant a íejfára, ahol a felkerekedett tavaszi fuvalom meglibbenti a gyilkos szárnyait, lassan oda- huzódik az uj sirhanthoz, lefekszik, nehogy a fejfa meg-megmozduló, szürke árnya megzavarja az örök álmot álmodó siri nyugalmát. És a lágy fuvalom valahonnan a sejtelmes messziségből elhozza a tavaszi fehér álmok selymes leheletét és az orgonák részegítő illata láthatatlan szárnyakon száll a május verőfényének aranyában- — HMaBMMHMBSMnlWWMIMMBíBmaraHHBa MBgg’E'g'SaETggMl Naggarország javaslatai az interparlamentáris Unió Hágai HanferencláfáKi Berzeviczy Albert, az interparlamentáris magyar csoport elnöke nyilatkozik a magyar javaslatokról és az előkészületekről. Budapest, május 19. (Budapesti szerkesztőségünktől.) A világ parlamentjeiből alakult Interparlamentáris Unió tudvalévőén augusztus 15-ikén periodikus ülésszakot kezd Kopenh ágában, amelyre a magyar interparlamentáris csoport megkapta már meghívóját. Hir szerint nagy előkészületek folynak a magyar politikai körökben erre az interparlamentáris ülésszakra, ahol jelentős javaslatot készülnek előterjeszteni az általános lefegyverzésre és a kisebbségi jogok szabályozására. Alkalmunk volt erről beszélgetést folytatni a magyar interparlamentáris csoport elnökével, Berzeviczy Alberttel, aki az előmunkálatokról és a koppenhágai konferenciákról a következőkben informálta szerkesztőnket: — A háború után a mostani nagyhatalmak megalapították a Nemzetek Szövetségét, ámely- nek, ha jó! lett volna megcsinálva, meg kellett volna teremtenie a nemzetek közötti békét, egyetértést, együttműködést Ehelyett Genfben, a népszövetségi palotában teljesen érvényesül az angol és francia hatalmi felfogás, amely összhangban lévén a kisantanttal. ennek sikerül is ott nagyrészt érvényesíteni törekvéseit, vagy legalább is megakadályozni az ellentétes érdekek érvényesülését. — Tavaly a hivatalos Magyarország is belépett a Nemzetek Szövetségébe, amely esetnek ilyenformán csak elvi jelentősége lehet, az ott folyó dolgokat megváltoztatni nem tudjuk, Pedig feladata, volna ,a Népszövetségnek, hogy igazságot szolgáltasson a sérelmek körül, igy meg kellene akadályoznia például szomszédaink fenyegető fegyverkezését és eleiét venni annak, hogy az elcsatolt területeken élő magyarságot jogaikból kiforgassák. — A hivatalos Nemzetek Szövetségén belül tehát sérelmeink orvoslására egyelőre nincs sok reményünk. Visszük ügyeinket a másik nagy társadalmi fórum, az Interparlamentáris Unió elé, amely hatalmas nemzetközi szerv már negyven éve áll fenn, amelynek tagjai kizárólag aktív parlamenti képviselők és főrendek és amelyben harmincöt állam van állandóan ilyen módon képviselve. Ez az Unió ez évben augusztus 15-ikén Kopenhágában tartja meg konferenciáját, ahova meghívónkat meg is kaptuk már. — Az Interparlamentáris Unió. amrt magyarra orsízággyülésközi szövetség névvel fordíthatunk, a mi sürgetésünkre igen szorgalmasan foglalkozik a lefegyverzés nagy kérdésével és a kisebbségek jogának védelmével és igy ismételten meg van az alkalmunk arra, hogy a magyarságot ért sorozatos és súlyos jogtalanságokkal a világ összes parlamentjeit megismertethessük. amivel kétségtelen nyomást gyakorolhatunk a Nemzetek Szövetségére. — A kopenhágai konferenciára erősen készülünk. A kisebbségi sérelmekről újabb kötetnyi adathalmazt viszünk a plénum elé. A lefegyverzésről én terjesztek elő javaslatokat A konferencián ezenkívül a világgazdasági kérdések is tárgyalás alá kerülnek, amiken Szterényi József és Gratz Gusztáv vesz részt. — A konferencián való részvétel előkészületeit Póka-Pévny Béla dr. igazgató irányiba és vezeti a szervezés munkálatait, úgy hogy mindent egybevetve, teljes bizalommal nézhe: tünk az augusztusi nagygyüíésezéSek elé. Ji máékor Ú&nd.ototnazR « wal Sb&tvírei &&if* me&jg eü&tl Adria kis darabja látszott. De Zóra most nem a tengert nézte, áhitatos szeme a Girolamo arcán csüngött, aki kezét kezében tartva, gyorsan, izgatottan mesélt neki. Mintha az alatt a három nap alatt, melyet még Spalató- ban töíthetett, mindent el kellene mondania, amit valaha csak gondolt, amire a múltból emlékezett, amit a jövőtől remélt. A lelkét adta, egész életét adta és Zóra mozdulatlanul, komoly merevségben leste a szenvedélyes szavakat, szívta magába a lelket és az életet. Mit gondolt, mit érzett ő? — Ilyen menyasszonyt még sohasem láttam, — sopánkodott gospa Béta. — Micsoda jegyesek ezek? Se csók, se ölelés. — Érted, Zóra? — kérdezte néha Girolamo a némán figyelő leányt. — Az én emlékezetemben csak az van, amit te mondasz nekem és nem is lesz semmi más — felelte Zóra. — Beszélj tovább. Mirkó sem akarta elhinni, hogy Zóra szereti a bátyját. De Girolamo szenttiil állította. — Ti nem értitek őt, — magyarázta szenvedélyesen. — Az ö szive nagyobb mint a másoké, a lelke tisztább, az álmai túlnőnek az itteni életen. A vágyának nincs itt mit keresnie, mert életet itt nem találhatna, csak halált. Ö loláncolta magát az én számomra, fogva tartotta az álmait mig én eljöttem értem. És én elviszem magammal, egy év múlva elviszem innen. — Égy év múlva jövök Zóra — búcsúzott Girolamo, — vársz reám? — Én mindig csak vártam — mondta Zóra. — És eljösz velem messze innen? Zóra a Girolamo kezét fogta és fölnézett rá szent komolysággal: — Csak veled megyek el innen Girolamo. Ha te nem jösz értem, akkor itt halok meg. Két hónap múlva felverte a gospa Véna zokogása. Gospa Béta jajveszókelve segített neki, mert Girolamo meghalt Paduában. Meghalt tüdőgyulladásban máról holnapra. • Már el is temették, mire Mirkó meghozta a hirt. Mindenki sirt, sírtak a lányok is, csak Zóra nem sirt. — Mit használ az, ha már meghalt — mondta keményen és kénytelen szemét az Adria hullámos csücskéjére szegezte. Nyáron egyedül jött haza Mirkó és Zórát Piero bátyja betegágya mellett találta. Piero barátja volt Mirkónak. Piero haldoklóit és hosszú éjszakákon át virasztottak mellette együtt Zóra és Mirkó. Most sirt Zóra, kétségbeesetten, vergődve és meglepetten látta könnyeit annak, akit szívtelennek hitt. — Miért nem sirtál akkor, mikor Girolamo meghalt? — kérdezte .féltékenyen emlékezve a bátyjára. — Most magamat siratom, felelte Zóra és rászorította arcát a Piero halványan merevedő kezére. Piero meghalt! Zóra körül nehéz csend borult a világra. Most megállt minden, minden szív megszűnt dobogni, semmi sem mozdult, senki sem lélegzik többé. Az egész élet megfagyott egyszerre; Ez hát a halál! — tegnap meg nem értette, ma tudta már. Most semmisül meg ő is, most . . . Mirkó felemelte az ájult leányt és mint egy fehér halottat úgy fektette az ágyára. Zóra magához tért. Zóra élt, de halvány maradt, mint a halottak és nagy, fájdalmas szeme nem várakozott többé a tenger felé. Girolamonak hívták számára ezt a Pierót, akit, amig egészséges volt, észre sem vett soha. Mirkó nem értette. — Hát úgy szeretted a bátyádat? — kérdezte gyengéden. Zóra elfordította tőle fáradt arcát: — Aki meghalt az nem tud szerein; — I nagyon halkan suttogta. Mirkó talán meg sem hallotta. Mirkó Girolamóra gondolt. A bátyjának igaza volt: ez a leány csakugyan nagyon szép. És a rendesnél is nehezebb szívvel vált el Spalatótól. Mindegy! Még egy év, aztán örökre otthon maradhat. Gospa Véna nagyon szerette volna, ha Mirkó feleségül veszi Zórát és irt a leányról minden levelében. — Szegény Zóra, — irta tavasz felé, — mintha eljegyezte volna öt a bánat magának. Az apja tegnap még egészséges volt és mára meghalt. — Szegény, szegény Zóra, — gondolta Mirkó és úgy elszomorodott, hogy feltűnt az ismerőseinek, akik a Piazzán találkoztak vele. Nemsokára újra irt gospa Véna: — Mikor érnek véget a Zóra szenvedései? Chiara nővére is meghalt. Megint egy angyallal több az égben és eggyel kevesebb ja földön. — Nála kellene lennem — gondolta Mirkó és sietve tette le utolsó vizsgáját, | hogy haza mehessen Spalatóba. Spalatóba, haza, az anyjához, hogy mindig nála maradhasson ezentúl. Mert Mirkó az anyját szerette legjobban a világon, úgy szerette ahogy csak azok a férfiak ragaszkodnak az anyjukhoz, akik kicsit gyengék, kicsit önállótlanok, akik midig gyermekek szeretnének maradni. — Szegény Zóra! — fogadta a fiát gospa Véna. — Ö és én! Mindketten boldogabbak lennénk, ha a leányom lett volna belőle. Mirkó pedig azt gondolta, hogy legjobb lesz feleségül venni Zórát, akit jónak ismert, szépnek, igénytelennek, csendesnek. Este az ablaknál megfogta hát a Zóra kezét. A leány tűrte. Mirkó megkérdezte, hogy akar-e a felesége lenni? Zóra igent bólintott. Zórának csak egy kívánsága volt: — Ugye itt fogunk lakni az anyádnál és ugye sohasem megyünk cl Spalátoból? Azt akarom, hogy itt temesenek el. Mirkó is igy képzelte a dolgot és boldogan csókolta meg a menyasszonyát. Zóra merev szájjal tűrte és Mirkónak eszébe jutott, hogy Girolamo nem csókolta meg őt soha. Zóra hosszan nézett a mosolygó fiú ■ rózsás, elégedett arcába, aztán lemondóan legyintett és elfordította, a fejét. Ö is Giro- lamora gondolt. Három hónap múlva, feleségül vette Mirkó a csendes leányt. Gospa Béta kávéval, sorbettivel, limonádéval és édességekkel várta őket, aztán. . . . — Aztán elviszlek messze, nagyon messze és ahol a legszebb neked, ott a karomba veszlek, ahol legjobban tudsz szeretni, ott maradunk ketten, te meg én. — így mondta Girolamo egykor. Mirkó uzsonna után kézen fogta a feleségét és haza vezette az anyjához. Gospa Véna nagyon örült. Gospa Véna. imádja a menyét, mindenki tudja Spalatóban* Hiszen Zóra olyan drága, csendes asszony is. Nem vágyik sehova, nem kíván semmit, otthon üli békésen, mint az anyja, mint as anyósa, ahogy egy derék spalatói urinőhöz illik. És a fia milyen boldog! Mirkó boldog is. Ö minden délután lemegy a korzóra és sokszor este is odavan. Zóra még sem tesz szemrehányást soha. Ül a sötét szobában és hallgatva virraszt. Ugyan mire gondol? Gospa Véna megkérdezi néha. Olyankor Zóra azt feleli, hogy a Sirocco főfájást okoz neki, vagy hogy Spalató unalmas, hogy az egész élet unalmas. Erre gospa Véna csak helyeslöleg bólinthat, hogy maga is úgy találta mindig és mégis sokáig élt egészségben. Gyermeke nincs Zórának és nem is reméli, hogy lesz, Gospa Véna sopánkodik néha. Olyankor Zóra elfordítja fejét és halkan suttogja csak magának, vagy talán egy halottnak: — Nekem már nincs mire várni. — Nem is való neki a gyerek, — mondják a lányok. — Mindig önző volt. zárkózott és hideg. Zóra lázadó szivére szorítja kezeit. Neki mindez mindegy és elfordulva az élőktől mozdulatlanul ül az ablaknál. Ugyan mit néz? Innen nem látszik még az Adria sem. Innen csak azi ö régi ablaka látszik, amely felé Girolamo tárta ki karját egyszer egy nyári reggelen. . .
