Prágai Magyar Hirlap, 1923. február (2. évfolyam, 25-47 / 178-200. szám)

1923-02-28 / 47. (200.) szám

CffWGATAyiGWrt/ttRZ®} un— mcwmW—hícbbmümoi h SzéfóP 28. Egy nagyobb család, melynek minden tagja feltétlenül rá van szorulva az igazol­ványokat kiváltani, a dijakat megfizetni kép­telen, mert még a magyar oldalon levő Já- tarnozási dijak is nagyon magasak. Kérjük, hogy mindazokat, akiknek az Ipolynak magyar területén földjeik vannak, családtagjaikkal együtt adandó igazolvány­nyal lássák el. Az igaolv: nyakért mérsékelt dijakat szedjenek, szegények teljesen ingyen kapják mindenféle kérvény, bélyegzés és jegyzői díj elengedésével. A járási főnökség delegáljon egy tisztviselőt a jegyzői hivatal­ba, aki a jogosultakat összeírja s igazolvá­nyaikat rögtön kiadja. Addig pedig, ainig az uj igazolványok elkészülnek, a régiek érvé­nyességét hosszabbítsák meg. Kérjük végül annak megvizsgálását, hogy a határátlépési igazolványokból befo­lyó és száz-ezrekre rugó kiállítási dijat hová fordítják. Az irodaáltalányok fedezése után fenmaradó összegeket kérjük a két község rozoga hídjainak kijavítására azonnal fel­használni. (e. f.) NAPIIIIREK Legenda a szépapámról. A nagyapámnak, a régi, hatalmas domínium­ból, már csak a csöpponyi oszlopos kúria s az a néhány kis holdacska jutott, ami megmaradt ínu- tatóba: hogy gőgős büszkeséggel hirdesse a haj­dani dicsőséget és gazdagságot. A többit, a javát, eiperekék a galántai Eszterházfak és a váson- keői Zichy ék. Több mint száz évig folyt a nagy per, amely végül is a mi famíliánk vereségével végződött. Egyik könnyelmű ősöm, nemes és nemzetes Páíhy János, de genere Pusztafödémes, (azt hi­szem, János volt), hét várni egyeben híres kor­hely lévén, elitta a perköltséget, úgy hogy az utolsó fórumon már nem tellett a prókátorokra. Még szerencse, hogy királyi kegyelemmel meg­hagyják neki a csöpponyi birtokot, azt is nem annyira nagylelkűségből, mint inkább azért, hogy legyen a Páthyaknak is olyan futójószáguk, ame­lyik magától szalad ki a föMesur hóba alól. Nem egyszerre, csak úgy aprádonként. Mindegyik Páthynak jutott valamicske ebből a szabadásból. Az utolsót az édesanyám kapta. Öten osztoztak rajta, öt testvér, hogy még job­ban szétforgácsolódjék az a kevés, ami egynek is kicsi örökség lett volna. Az öt testvér közül anyám járt a legrosszabbul. Az 5 része futott vi­lággá a leghamarabb. Csak a soványka ára "ma­radt a kezében, mert a föld az oszlopos, ionrá­cos kúriával együtt, idegen országba szakadt. Nekem, a késői unokának, nincs már miben duskálkodnom. Az ősi rög helyett, néhány pené­szes íoliánst. dohos pergamenjei és megsárgult levelek írásait örököltem. Nagy idők tanúbizony­ságait arról, hogy a szájról-szájra adott családi hagyományokban, elmúlt dicsőségről regélő le­gendákban, mégis csak volt valami igaz való­ság. Milyen furcsák, milyen különösek is ezek a legendák. Valami módon patina van rajtuk, a ti­tokzatosság patinája. Sohasem tudtam ezt a ti­tokzatosságot megérteni. Sohasem tudtam meg­magyarázni ... Volt egy szép apám, erőszakos, kérlelhetet­len, gőgös lovag ur, amolyan kiskirály a maga hétfalujában. Anno Domini 1400 és egynéhányat írtak akkor, amikor élt. Messze környéken félel­mes rettegésben tartotta azokat, akik gyöngék és erőtlenek voltak vele szemben. De jaj volt annak is, aki dacolni mert haragjával, aki ere­jének balga tudatában elébe mert állani, igaz­ságot követelni. Jobbágy reszketett, ha meg­látta, — leány és asszony remegve menekült előle —, ha véletlenül a szeme elé került. A családi legenda szerint „utolsó Miklósnak" hívták ezt a szépapámat, meri utána ötszáz éven át nem kereszteltek Miklóst a famíliában, Es itt van a legenda titokzatos, érthetetlen és megma­gyarázhatatlan ódon patinája... Kicsi koromban hallottam először Miklós fő­ág legendáját. Csöndes, fáradt estéken, ha le­nyom a szemem, megjelenik előttem egy si- crostélyos, kemény páncélba öltözött, marcona lovag, fekete paripájáról habzik a tajték s lá­• n, hogy vágtat egy ciíratornyos várkastély h é. Előtte a nyeregben lecsukott szemű, kibom- t t haiu, törékeny testű, halovány arcú leányka, n nt letört virág dől ájultan acélos mellére. Vas­'.tyfis karjával drága zsákmányként szorítja v lul magához. Ki tudja, hol szerezte. A préda. ’ tudja, kinek a leánya, kinek a mátkája? A lovagnak sietős az utia. Nyomában egyre :eledő porfelleg kavarog Már hallja az üldő­mcssziről erősödő, zűrzavaros lármáját, amit í-ielkap és utána süvít a szél. A sarkantyú vé- . csikókat vág a paripa oldalába, avrnkor egy ■ elen kanyarodénál, toprongyos, ijesztő külsejű koldus toppan eléje. A ló meghorkan és két lábra • skodva, remegő orrcimpákkal táncol egyliely- ! majdnem levetve a nyeregben ülőket. — Vakulj meg, kutya! — szitkozódik a lo­vag és dühében ostorával szeme köz,é vág a sze­rencsétlen utatállónak. Az ütésre átláthatatlan köd ereszkedik a kol­dus szemére, hogy nyomába örök sötétség bo­ruljon rá. — Vakulj meg, uram, te is és vakuljon meg minden nemzetséged, aki csak valaha nevedet fogja viselni! —■« jajgat átkozódva a világtalan. tehetetlenül rázva öklét a tovaszáguldó hatalmas ur után. A lovag a. leánnyal együtt megmeneküli ugyan üldözői elől, de a borzalmas átok utolérte. Egy évre rá, éppen azon a napon, amikor a kol­dus megátkozta. A szépapám volt. Az, aki a családban az utolsó Miklós nevet kapta ..» * A többi már nem legenda. A többi már szo­morú valóság, ötszáz év múlva jött a nagyapám. Büszkébb, dacosabb, parancsolóbb volt valameny-; nyi ősénél. Meg merte tenni azt, amit előtte Berlin, február 27. A mozi a népszerűség határait kitolta. Az egyéniségek megsokszorosodnak, elosztják és elb­ontják varázsukat a föld minden tájára, egyazon este és ugyanazon szerepben remekelnek az Óceánon innen és túl, nagyvárosok zsúfolt házá­nak vászonszinpadján és eldugott kis vidéki fész­kek dohos levegőjű félszereiben, az Alpesek kö­zött csakúgy, mint a fjordok táján, a magyar Al­föld zsalugáteres paraszívároskálban és félvad szigetlakok sátrai között. Henny Portén, a v szőkehaju, szende arcú, ál­matag szemű német filmprünadonna, aki száz szentimentális, buja, naiv és derűs szerepben —- hol mint Boleyn Anna királyi parancsolója által kiszolgáltatva a Fowerbelj bakó pallósának, hol meg mint kedves, csacska falusi leány egyik mulatságos kelepcéből a másikba jutva — az évek során át csorbithatatlanul megőrizte üde, bájos fiatalságát, íelkuszott a népszerűségnek erre a filmtechníka által teremtett legmagasabb csúcsára. Ahol rajongó gimnazisták és bakfisok akadnak, ahol romantikáért lelkesedő fiatalság van a világon, ott ismerik Henny Portén nevét és alakításait, gyűjtik az őt ábrázoló képeslapo­kat és hol ebben, hol abban a női arcban fedez­nek fel az övére hasonlatos vonásokat. Mert a Henny Portén jelenségében van valami az örök. szerető, szenvedő, ártatlanul hamis nőnek a ter­mészetrajzából, aki tekintetében megannyi ked- j vés női ismerősünknek fiziognómíáját egyesíti. Ezért is képes ann?1ra ellentétes szerepek kreá­lására. De páratlan népszerűsége nemcsak Stycn kül­sőleges mozzanatokra vezethető vissza. A játé­kában, a mozdulataiban valami tovaragadó ter­mészetesség van, akkor is, ha kacér, akkor is. ha számító, valami veleszületett paradicsomi kellem, amely feledteti velünk a szokásos ttiozl- drámák minden félszegségét és meri saját magát adja a legszélsőbb és legkényesebb szerepekben is, mindig a művészet meggyőző erejével hat. Az ember akaratlanul is kiváncsivá válik, mint fest ez a fenomenális nő a hétköznapi rea­litások világában, mennyire igazolja vagy hazud­tolja meg az élet, amit a vászon elibénk vará­zsol. Az ezen való töprengés lázas bizsergésbe hoz, amig ott ülök a Maxim-fihntársaság kényel­mes Ízléssel berendezett szalonjában a művésznő belépését várva, aki a déli órákra idekéretett, már előre örömének adva kifejezést, hogy a ma­gyar sajtó egy képviselőjét megismerheti. Amint azután megjeien, elegáns angol kosz­tümben, sikkes kalapban és fátyoltan, egy fiatal leány ruganyosságával, mintha egyenesen a vá­szonról csteppent volna ide, csak még egy árnya­lattal lengébben és fiatalosabban és — kezét csókra nyújtva — közvetlenül csengő szoprán­hangon még egyszer öröméről biztosit, hogy lát­hat. Első percben valami megfoghatatlan zavar vesz rajtam erőt, valóság és fihnlátomás, a kon­tinens különböző városa’ban élvezett tarka esték halvány emlékei és a pillanat plasztikus élménye összebogozódnak és a szives üdvözlést csupán hebegve valami nehézkes közhellyel viszonzom. Henny Portent férje, egy Kaufmann dr. nevű, igen szimpatikus megjelenésű orvos kiséri, aki minden utján vele van és gyengéden csügg min­den szaván, noha rossz nyelvek már többször akartak tudni a művésznő küszöbön álló Válásá­ról. Mint a Prágai Magyar Hírlap is említette, Henny Portent legutóbb boykottálni akarták arra való hivatkozással, hogy egy francia tökével dolgozó filmvállalat részére kötötte le magát. Be­szélgetésünk során tréfásan térek ki erre az epi­zódra, abban a hiszemben, hogy a nagy Henny sem veszi az ügyet valami tulkomolyan. De a diva arca hirtelen elkomorodik. „Igaza van!" — úgymond — „boykoítáit vagyok és az is voltam mindig, amióta csak egy kis hírre vergődtem. Az embernek bűnhődnie kell a sikereiért. Már évek óta erős klikk dolgozik ellenem, mely következe­tesen tönkre akar tenni!" — Biztosítom, — válaszolok — hogy minden ilyen kísérletnek kudarcot kell szenvednie, mert a művészete, a fiatalsága elpusztíthatatlan és a nagy tömegek híven kitartanak mellette. Ez a hűségnyilatkozat láthatólag jólesik neki, bármennyire megszokhatta is az elismejés min­den változatát. — Magam is sok tekintetben hibás vagyok — folytatja. — Nem élek eléggé a világnak, tul- keveset törődöm a knrf.ársakkal és kartársnők- kel. Mihelyt túlestem a felvételek napi penzu­mán, visszavonulok minden nyilvánosságtól Ezt rossz néven veszik, nem akarják megérteni, hogy nekem is van jogom arra, hogy saját magamnak éljek. • Kissé keresi a szavakat, mint akinek nem senki, — hogy nem hitt a legendának. Kikacagta — és egyik fiát csak azért is Miklósnak keresz­telte. Ez a Miklós, — az utolsó után az első, — kétéves korában megvakult... * Nekem már nem jutott az ősi földből. Az oszlopos, tornácos kúriát is elprédáltak. Amit én örököltem, az csak egynéhány penészes foliáns, dobos pergament, megsárgult levelek fakó mindennapi foglalkozása nyilatkozni a sajtó szá­ntára. Es amellett mégis olj-an keresetlen egy­szerűséggel beszél, olyan őszinte, szerény hang­lejtéssel, hogy az ember nem győz eléggé csodál­kozni, mint maradt, modora érintetlen a világhír és a tomboló sikerek minden jellerrimásitó kísér­tésétől. Ennek a nőnek a lényében van vaiami abból, amit a Parsiíal zenekölíője „in Unschuld wissend“-uek (tudó ártatlanságnak) nevez. Mi­lyen kedves nyomatékkai hangoztatja, hogy so­hasem lép festett arccal a fényképezőgép elé. Egy kis rizspor oly jeleneteknél, melyekben az arc körvonalainak igen élesen kell kibontakoz- niok, ez minden! Csodálkozásomat fejezem ki azon, hogy a reflektorok vakító fényében boldo­gulni tud mesterséges hozzátoldások nélkül is. Hivatkozom a „Zöld Manuéla" ehelyütt ecsetelt tömegjelenetére, hol a zöldessárgára festett ar­cok diszharmóniája valósággal megrémített. A művésznő a szakember élénk érdeklődésével hallja, hogy a tempelhofi fnmtelepen jártam és nagy körültekintéssel kérdezősködik benyomá­saim felől. Rátérünk a filmjátszás technikájára és a ru- tinirozott filmszinésznő rajongva beszéli, milyen izgalmas örömöt jelent számára mindig, ha uj szerepbe fog. Kedvenc szerepei után érdeklődöm. Habozás nélkül feleli, hogy a legnagyobb művé­szi elégtételt a „Rose Bernd" szolgáltatta neki, ez a Hauptmann Gerhard drámája nyomán ké­szült Lubitsch-film, amely Hauptmannt magát annyira elragadtatta, hogy a filmet előbbre he­lyezte a saját drámáj'ánál. Lelkes elismeréssel emlékezem meg ezen alakításról, amelyben a mű­vésznő közismert szendeségével szakítva, olyan elemi erővel érzékitette az elcsábított sziléziai parasztleáiny tragikus alakját Henny Portén ez­után sok szeretettel beszél a „Kohllísls Töcnter" cirmi filmről, amely alkalmat adott neki, hogy „Dirndlkosztümben" barangolja be a bajor he­gyeket és végigélvezze a falusi élet minden idil­likus örömét. Néhány odavetett kritikus megjegyzésem arra készteti, hogy valóságos szigorlatnak ves­sen aiá, melyik szerepében láttam, mint ítélem meg az egyik és másik alakítását és hálásan osztja véleményemet, amikor kitérek arra, hogy a „Hintertreppe" című, a sajtó által sokat ócsá­rolt drámában, hol egy nehéz kettős szerepet lélektani virtuózitással játszott, határozottan töb­bet adott az egyéniségéből, mint a nagy pompá­val és apparátussal színre hozott „Boleyn Anná“- ban. Henny Portén a továbbiakban hangsúlyozza, hogy mindig főambiciója volt művészi szempont­ból értékes szerepekben föllépni, hogy filmkéz- iratokat ebből a szempontból mindig igen szigorú bírálatnak vetette alá. Sajnos, igazán jó filmtéma eddigi praxisa során igen kevés akadt. Annyival nagyobb szeretettel gondol vissza arra a néhány szerepére, amely elsőrendű művészi feladat elé áldotta és őszintén sajnálja, hogy ha valamilyen fümdráma lekerül egyszer a napirendről, nem elevenítik többé fel. Pedig a film legnemesebb hivatása volna, maradandó becsű alkotásokat megőrizni az örökkévalóság számára és a film­művészek jeles alakításait konzerválni a jövő számára. Úgy hiszi, itt a sajtónak kellene meg­törnie a jeget. Legközelebbi tervei felől kérdezősködöm. Lelkesen újságolja, hogy még a tavasszal alakítja Porcia szerepét a filmre átirt „Velencei kalmár"- ban, melyet a magyar származású Felner Péter Pál fog rendezni. Mint egy kis gyérek őrül neki, hogy áprilisban vagy májusban le fog utazni Ve­lencébe, ahol a dráma több felvétele készül. Megkérdem, van-e Magyarországgal valaminemü konnexusa, ahol csakúgy, mint itt, a közönség százezrei rajongnak érte. Utal arra, hogy számos magyar ismerőse van és hogy mindaz, amit er­ről az országról és népéről hallott, elragadtatás­sal tölti el. De Budapestre mindezideig még nem jutott el. Most az ősszel, amikor egy pantomimia főszerepében izzó sikereket aratott cseh-szlovák és osztrák kőrútján — ez volt az első alkalom, hogy színpadon föllépett és a prágai közönség előtt még emlékezetes lesz ennek a próbálkozás­nak fényes eredménye — kicsibe múlt, hogy Ma­gyarországba is el nem látogatott. Reméli, hogy az ősszel pótolhatja a mulasztottat Több mint félórás élénk, érdekes eszmecsere után búcsút veszek a művésznőtől. Henny Portén szeretetreméltó gesztussal hív meg, hogy már­cius vége felé, ha majd uj szerepére sor kerül, látogassam meg felvételezés közben. Akkor majd az egyes jelenetek között intimebb részleteket tud majd elmondani művészetének élményeiből. A Prágai Magyar Hiriap Porten-csodálóinak te­hát már most bejelenthetem, hogy nemsokára a művésznő lényének uj oldalaival fogom őket megismertethetni. E. G. lá.di hagyomány, túrosa, i,u,u;oo ícgcnuaa. Van közöttük elmúlt dicsőségről regélő, amelyik hal­latára büszkeség lázától gyűl ki az arc. Es van olyan is, amelyik fáradt, csendes estéken, ha tifl-hunyom szemem, fázósan megborzongat, mint ákit csontfagyasztó hiti ég szellő fuj át... * Mi igaz ezekből a legendákból? — nem tudom. Csak azt érzem, hogy a nagyapám büsz­ke, dacos, parancsoló konokságából nincs ben­nem semmi, de semmi. Érzem, hogy gyönge va­gyok, mint egy gyermek és babonás, mint egy asszony . . . Nem! — Az én fiamat nem fogják Miklósnak ke­resztelni ... Pálos István (Kolozsvár). — (A prágai meteoroioytai intézet jelentése.) Idöjóslás: Változó esős időjárás várható mérsé­kelt höemelkedéssel, élénk délnyugat! szelekkel. — (200.) Egy csendes állomás az éle­tünkben a kétszázadik számunk megjelenése. Egy megtett útra való visszapillantás és az előttünk messzélő cél felé törtetés, a munka továbbja, az eszme küzdelme, a nagy törek­vésekhez szükséges lendület izomfesz!tése. Egy csendes ünnep a mai nap, mikor kéiszá- zadszor ülünk a papír elé, hogy magyarul, magyarán a magyarért szedjük sorba gondo­latainkat. Liheg a munka, füti a kedvet, u lélekkel teljes nekifesziiiést a politikai elhi­vatottságnak sohasem hülő melege s mikor megszólal a berregés a telefonasztal mellett s mikor idezihál Budapest, Becs, Berlin s utána Kassa és Pozsony életlelke, akkor érezzük, hogy egy nagy gyűjtőlencse fókuszában ál­lunk, ahonnan a világkeringésének képét kell visszaadnunk napról-napra. És amikor feltor­nyosul asztalunkon a sok levél és szó! hoz­zánk a sok keserű fájdalmas magyar hang. akkor felmagasztosul a mechanikus zsurna- lis-ta munkánk az apostolias hivatottságig s beleszól minden sorunkba annak tudata, hogy mindenkié vagyunk és mindenkiért élünk, aki hiába keres az újonnan megvont horizonton magyarnak fényeskedő csillagot. Érezzük, hogy nem vagyunk pártok és osztályok szol­gái, nem vagyunk elszigetelt környék szó­szólói, de egy nemzet lelke vagyunk, egy nemzeti politika élő cselekményét és eleven életét jelentjük. Nem ünnepiünk. Csak mele­gebben szorítjuk meg az idegen mezőkbe el­vetett magból kinőtt virág körül dolgozó tár­saink kezét, Csillogóbb lesz szemünkben az eszme nyújtotta láng és a megszokottnál is erősebb szeretettel gondolunk azokra, akik szeretnek bennünket s megbecsülik azt az ér­téket, amit az jelent, hogy vagyunk, akadályok és ellenséges elgáncsolások dacára élünk. És amig mi élünk, él a szlovenszkői és ruszin- szkói magyar lélek is. — (Dénes nem utazik Lengyelországba.) A Ceskoslovenské Noviny megcáfolja azt a hirí, hogy Beáss Lengy-eí országiba készül. — (Srobár Vrabeehez csatlakozik?) A Vrabec-féle keresztényszocialista párt rövi­desen megalakul. A Pozor jelentése szerint Micsurán kívül Vrabec pártjához Srobár is csatlakozni fog, mivel Hodzsa agrárius poli­tikájával állítólag nincsen megelégedve. — (A vasutasszövetség választásai és a politika.) A cseh-szlovák vasúti tisztviselők egyesületéek elnöke, Navratil (nemzeti de­mokrata képviselő) a Brodecky vezetése silatt álló mozdonyvezetők egyesületével és a német szociáldemokrata vasutasok egyesü­letével közös frontra lépett a cseh-szlovák vasúti alkalmazottak egyesülete: az Union ellen. Navratil — a Ceske Siovo szerint — bizalmas fölszólitást küldött szét az egyesü­let fiókjaihoz és bejelentette, hogy az egye­sület Brodeckyvel és a német szociáldemok­raták egyesületeivel egy jelölő listát állít az Union közeledő választása alkalmával. A Ceske Siovo élesen támadja emiatt Navra- tilt s csodálkozik azon, hogy a nemzeti de- mokarta Navratil paktumra lép Brodecky vei, aki a parlamentben egy- utón halad a kommu­nistákkal, németekkel, magyarokkal és Hiúi­ké ékkai. — (Delcassé temetése.) Pártból táviratozzak-: Deloassét. az elhunyt francfa áriánké r fiút állaim- költségen fogják eltemetni. — (Miért vonul vissza Stepanek ?) Je­lentettük, hogy Stepanek dr. washingtoni cseh-szlovák követ kilép a diplomáciai kar­ból s az állam szolgálatából. A Tribuna Síe­panek visszavonulását azzal magyarázza, hogy Stepanek és a prágai külügyminiszté­rium között nézeteltérések merültek tol.* Hogy ki lesz Stepanek utódja, az még nem ismeretes. — (Harmincnyolc év múlva.) A „Mór. Ve- cernlk" közlése szerint Sedi.k ireisfudti gyár igaz­gatónak egy 1884 október 22-én, vagyis harminc­nyolc évvel ezelőtt kelt levelezői apját kézbesített a posta. Sedik maga irta ezt a levelező1!apót a Vii Meseriőben azóta nieghaij^desatyjának. Se­dik rrra;:a is nyugalomban van már A Ievetező- jnpon arra kérte édes atyját, hogy cipőre és tan­díjra fiz forintot küldjön neki... így volt ez har­mincnyolc évvel ezelőtt írásai... Az én örökségem szájról-szájra adott csa­A m®*I fi!ráÍ0ii#féBiélL — Eredeti ínteryju a Prágai Magyar Hírlap számára. —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents