Prágai Magyar Hirlap, 1922. december (1. évfolyam, 130-153. szám)
1922-12-30 / 152. szám
yte(MrJü<toúffiRWí Szombat, december 30. CIKUtocBOtftMMAS Rs, 'amelyeket elsősorban az iparnak kel ene Kiselnie, illetékes körök azonban ezirányu fciaj and ósrá guk r ó 1 még nem döntöttek. A ■kormány tervezete, tekintette! bizonyos bei* Rol&.tükai motívumokra, kompromisszumot je~ ■ént a kormány egyes tagjainak fölf< gásai ■között. A feiajánlnndó összeg nagyságot ed- Idig még nem határozták meg. Olaszország és a párisi tanácskozások I Róma, december 29. (Havas.) A párisi [Konferencián Olaszországot Della Toretta és [Avezzana mgja képviselni Mussolini minisz- [terelnök belpolitikai okokból nem hagyja el I Rómát. & fcisántóatf meofctójáí Magiuarörszágoas áüüüjéK elő? Egy cseh lap leleplezése. A Narodni Politika foglalkozik azzal a hírrel, amely szerint a kisantant államai, főként Jugoszlávia és Románia, azon fáradoznak, hogy Parisban a nagykövetségi konferenciánál engedélyt kapjanak arra, hogy a régi osztrák-magyar municiós gyárak ismét muníciót gyárthassanak a kisantant számára. A N. P. szerint nincsen kizárva, hogy a kis- antantnak ez a kérése csak leplezni akarja azt a tényt, hogy e vállalatok már hosszabb idő óta muníciót szállítottak a kisantant-álla- moknak. Mivel pedig a békeszerződéseknek ez az átörése éppen a kisantant-államok részéről azzal a veszéllyel jár, hogy a nagyantant ellenőrző bizottságainak szeme előtt Bécsben és Budapesten botrány tör ki, szükségesnek látták a dolgot legalább formai tekintetben rendbe hozni. Ha Mandelnél, vagy Weisz Manfrédnál azért rendelik meg a muníciót, mivel néhány miiló dinárral vagy leivel olcsóbb, mint a nagyantant, vagy Csehszlovákja gyáraiban, úgy ennek —* a lap szerint — az lehet a következménye, hogy háború esetén a jugoszláv, román és csehszlovák katonákat olyan golyók fogják megölni, amelyeket ezekben a vállalatokban állítottak elő, mivel a kisantant a termelést fönntartotta, mig a kisantantnak nem lesz elegendő municiós gyára. A Národni Politika ezért azt követeli, hogy Jugoszlávia és Románia állítsanak föl municiós gyárakat, ha pedig erre szükség volna, úgy a nagyantant tőkéje segítse őket. A Národni Politika követeli annak 4 megállapítását, hogy ki közvetítette ezeket kz üzleteket és miért. Követeli továbbá, hogy a cseh-szlovák köztársaság ne engedje meg muníciónak Magyarországban való előállítását. A Kösse! görőgftatoüftus egyház izgalmas Karácsonya. Kassa, december 29. (Saját tudósit ónktól.) A kassai görög- katolikus egyházközségnek érdekes szenzációja van karácsony első ünnepnapja óta. Ekkor mutatkozott be híveinek Danykó Miklós lelkész, volit felsőviizközi esperes, akit Nyárády Dénes, az uj eperjesi görögka toSkus apostoli adminisztrátor, nevezett ki kassai plébánosnak. Az istentisztelet után néhányszázfőnyi hivő vonult a papiak udvarára és küldöttséget menesztett Danykóhoz, amely kijelentette az uj plébános előtt, hogy őt plébánosuknak nem kívánják, ragaszkodik a hívek túlnyomó többségének bizalmát bíró Rokiezky Pál. mostani segédjeik észnek a kinevezéséhez. Közben csaknem személyes inzultusokra került a sor, mivel a jelenlévő Midiik Emil, közismert túlzó soviniszta érzelmű, Komiensky-intézeti lelkész a hívőket gúnyos és sértő közbeszólásaival annyira fölingerelte, hogy ki akarták dobni az ablakon. Csak nehezen sikerült a fölizgatott kedélyeket lecsillapítani. Danykó esperesnek a hívők kategorikusan kijelentették, hogy nem 'kívánják a templomban látni. S igy az esperes már a v ©esernyőt nem is tartotta meg. Úgy értesülünk, hogy ebben az ügyben az egyíházrturács szintén elutasitó határozatot hozott s a hívők küldöttséggé] fogják az eperjesi püspöktől jelöltjük kinevezését ké- relimezm, különben el vannak határozva, hogy egész iá római kúriához fölebbeznek. Ii2gíg!!«tali®IMI!l«€»I reformolc l?r«9ificia«»rsz«áéS$€BKB. A szeparációs törvény csődje. A közvélemény a revízió mellett. Paris, december 29. (Saját tudósitónktól.) Egyik cikkemben megemlítettem, hogy Poincaré nehéz helyzetét főleg belpolitikai tétlenségére kell visz- szavezetni. A belpolitikai kérdések közül pedig a legsúlyosabbak egyike az egyházpolitikai reform. Csöndben és óvatosan, de állandó energiával küzdenek a jobboldali és a középpártok az 1905. évi szeparációs törvény ellen. Ha egyelőre nem is törekednek még az 1905. évi törvény teljes eltörlésére* mégis olyan mélyreható revíziót követelnek, hogy ezek a szeparáló törvényt illuzórikussá tennék. A harc még nem öltött világos formákat, a bloc national és a bloc de gauche egyelőre még csak előőrsi csatákat viv. A nagy küzdelem csak az 1924. évi választási kampányban fog eldőlni, mikor az egész választási mozgalom a szeparáció jegyében fog lefolyni. A jelenlegi he!yzet. Poincaré a parlament bizalmából került a miniszterelnöki székbe, de nem tartozik egy párthoz sem, hanem — azt mondhatnék — fölötte áll a pártoknak. Hogy hatalmát még szélesebb alapokra fektesse, szeretné a nemzeti blokkot és a bloc de gauche-t (baloldali blokk) egyesíteni. A két pártszövetség között azonban olyan mélyreható világnézeti különbség van, hogy kooperációról is alig lehet szó, még kevésbé persze az egyesülésről. Nem igy áll azonban a dolog a szélső jobbal. A bloc nationalt és a szélső jobboldalt igen erős érzelmi szálak fűzik össze, amely szálak között a legerősebb és legjelentősebb az az irányzat, amely szerint a vallásnak az eddiginél sokkal nagyobb szerepet kell juttatni az állami életben. Hogy ez a mozgalom mennyire a közvélemény nyomása alatt született és hogy milyen nagy az ereje, mutatja az is, hogy a mozgalomnak látható feje nincsen és hogy mintegy varázsütésre lerombolta a pártkereteket. De ez érthető is. Azok az érvek, amelyekkel 1905-ben megokolták a szeparációs törvényt, mind megdőltek. Annak idején azt mondták, hogy a papság és egyáltalán a vallás, ellensége a köztársaságnak. Ma pedig még a szélsőradikális elemek is elismerik, hogy a francia papság a háborúban csodálatos hősiességgel állotta meg a belvét mint ,.sac an dos“ (hátizsákot viselő közkatona). Egyáltalán a háború alatt és után lép- ten-nyomon bebizonyosodott a vallásosság óriási morális ereje, nevelő és nemesitő hatása. Mindenki csak elismeréssel beszél azokról a szolgálatokról, amelyeket a francia katolikus missziók végeztek a gyarmatokban. Mindezeknek tulajdonítható, hogy Briand, aki az állam és vallás szétválasztásáról szóló törvényjavaslatot 1905-ben a kamara elé terjesztette, a közvélemény nyomása alatt kénytelen volt tárgyalásokat folytatni a Vatikánnal a húsz évvel ezelőtt megszakított diplomáciai viszony helyreállítására. A konkordátumra vonatkozó tárgyalások még folyamatban vannak. Ha ezek a tárgyalások megszakadnának vagy eredmény nélkül végződnének, a közvélemény íölháborodása elsöpörné a kormányt. Az egyházmegyék kérdése. A legnehezebb kérdés, amelyről még egyelőre csak a parlament folyosóján beszélnek, az egyházmegyék kérdése. Ma az a helyzet, hogy Franciaországban nem alakulhat egyházmegye, nem élvezi a jogi személyeknek kijáró jogokat, vagyona nem lehet, ajándékokat nem fogadhat el, gyűlést nem tarthat síb. A jobboldali pártok és a bloc national jórésze most azt kívánja, hogy az egyháznak adják meg a jogi személyeknek kijáró összes jogokat és a vagyonukat adják vissza. A vatikáni francia követ, Jonnart, kompromisszumos javaslata értelmében a vagyon visszaadása odamódosulna (a radikális baloldaliak kedvéért), hogy a volt egyházi javakat az állam az egyházmegyéknek kilencvenkilenc évre olcsó pénzért bérbe adná. Taktikai okokból 1 óvatosan ugyan, de annál határozottabban i követelik az említett pártok még azt is, hogy 1 az úgynevezett szabad (katolikus) iskolák fönntartása és személyzete ugyanolyan állami támogatást kapjon, mint a laikus (állami) iskolák. Ugyancsak a közvélemény nyomásának eredménye az is, hogy a prét d‘honneur-ja- vasliat tárgyalásánál, mikor a baloldal ebből a kedvezményből a katolikus iskolák hallgatóit ki akarta zárni, maga Bérard külügyminiszter tartott nagy beszédet ez ellen. (A prét d'honneur-javaslat szerint az állam azoknak a főiskolai hallgatóknak, akik nem rendelkeznek a tanuláshoz elegendő anyagi erővel, egy tiz év múlva visszafizetendő kamatmentes kölcsönt nyújt.) A külügyminisz tér beszéde a jobboldal jelentős sikerét ja- lenti. A radikális pártok erősen támadták a kormányt azért, mert a Saint-Sulpice katolikus teológiai szemináriumot — szerintük — „gunybérért“ adta ki a papképző intézet vezetőjének, Baudrillard püspöknek. A kormány ugyan se hideg, se meleg választ adott. A jobboldal azonban annál élesebben tiltakozott e vallásellenes törekvések ellen. Ezek és még sok más szimptoma mutatja azt, hogy az iskolai revíziós törvényjavaslatok benyújtása elől a kormány már nem sokáig térhet ki. A kongregáelős törvény. Az egyik sarkalatos követelése a jobboldalnak a kongregációs törvényjavaslat mielőbbi benyújtása. A jobboldal ezen a téren harcol a legnyiltabban. Követeli néhány szerzetesrend visszatelepítését és különösen nagy eréllyel az apácáknak a kórházakba való visszahívását. Léon Daudet nagyhatású beszédet mondott ebben az ügyben az egészségügyi minisztérium költségvetésének tárgyalásánál. Daudet a többi között ezeket mondta: „Én fiatal koromban nyolc hónapot töltöttem egy kórházban. Soha el nem feledhetem azt a jóságot, emberszeretet, megértést és türelmet, amit velem, türelmetlen, akaratos beteggel, a kedves nővérek tanúsítottak. Én nem akarok a világi ápoló személyzetről semmi rosszat mondani, de az bizonyos, hogy ezeket nem lehet eg ■ napon sem említeni a csodálatos szelidségü apácákkal ...“ A baloldal nagy lármát csapott és beavatkozást követelt a kormánytól, mert a „Le Pelerini“ című katolikus lap nagy támadást intézett a világi ápoló személyzet ellen és ezzel kapcsolatosan az apácák visszaho- zatala érdekében. Az említett lap azt irta, hogy a kórházak jelenlegi személyzete szívtelen és gyöngádtelen. A baloldali sajtó ezért Rolland-Gosslin érsek fejét követelte, mert — szerintük — a propaganda egy titkos gyűlés eredménye, amelyen az érsek elnökölt. A baloldali sajtó támadásainak az lett a következménye, hogy a katolikusok megalapították a rengeteg tagot számláló „Union catolique du Personnel des Servis de Santé“- egyesületet. Mindezek látszólag jelentéktelen események. A mozgalomnak a jelentősége azonban nem is azokban az apróbb-nsgyobb diadalokban rejlik, amelyeket a szeparáció-ellenes ! jobboldal már eddig is kivívott, hanem abban, hogy a francia közvélemény többség? a jobboldal háta mögé állott. Még azok a politikusok is, akik azelőtt a katolikus gondolattal szemben idegenül álltak, akár saját tapasztalataik, akár a közvélemény nyomásának hatása alatt, belátták a vallás erkölcsnemesitő és a nagy nemzeti egységet szolgáló hivatását. Belátták, hogy az 1905. évi törvény teljes csődöt mondott és hogy sürgős revizora szorul. E. S. sí-öltözékek, ródli-kosztiimök va- lamint sport-, vadA.sz- és városi bundák ii’-ak és höljryek részére sportszerűen. Hl. lélszériien, mérték után mérsékelt áron n legrövidebb idő ala't készíttetnek OLD mQU >' Landesbank palotájában B. METZELES, P»aoa. Nefcázanka 2 űri os női di vatszabósáír mérték után e ef i 72 Vfaffvar levelezés és kiszolgálás A csupasz fiókák. — A Prágai Magyar Hírlap tárcája. — írta: Tersánszky J. Jenő. Voltaképp semmiség, de a vétek mérve falán nem is nagyságában bizonyos szempontból, hanem tudatában. Egy udvarban laktunk, átellenes házban, Gányóékkal, a kisbögősékkel. Gányó bácsi, vagy Gányó tata azonban nem volt afféle csőcselékcigány, tisztes, polgáriasat hangász volt s felesége éppenséggel fehér asszony. Az utcánk végében volt a templomkert, egyúttal temető is. De csak kivételesebb halottak számára. Furcsán, majdnem bántón hangzik, nemde? hogy a megindulás, a részvét, szórakozás s gyönyörűség legyen. Pedig igy volt. Gányóék a temetésekre éppúgy jártak ki meghatódni és elpityeregni. mint vidámabb lelkek színházba, vagy egyéb mulatságokra. Az élvezetek is olyan természetűek, hogy arra irányzódnak, ami foglalkoztat benniin’ et. Öreg csontok, mint Gányóék is, az elmúlás körül lelték meg. Gányóné különben is beteges volt. Heteket feküdt és talán nem is annyira a betegség kínjai, mint az unalomé nyivasz- tották. A selejtesebb egánynép közül nem volt társaságuk, az utcabeliek meg velük nem nagyon bizalmaskodtak. Egymásra voltak utalva s valóban gyöngédéffb házastársakra alig emlékszem életemben. Persze ötven s egynéhány év alatt igen elmondhatták egymásnak mondaniva'óikat s érthető, hogy kivált az asszony, a nyomasztó heverések idején szívesen kapott akármi újságon. Aznap is feküdt éppen, aznap is, mikor az ablakon át leskelődve rájuk, még délelőtt ott tárgyalták a délutánra várandó nagy díszes temetést a templomkertbe. Valami bőkezű vigadós úriember temetését. Ott tárgyalták és Gányóné nyilvánvaló kíváncsisággal várta öregje tudósításait, akár kiilömb érdeklődésű lelkek a hírlapjukat várják és fájlalják elmaradását. Gányó, úgy láttam, még uj fekete nyakravaiót is vett a kivételes ünnepségre s jóelőre megnézte fényeskedő zsaketja hátsó zsebében vitor- lányi hupipiros zsebkendőjét, amely az elér- zékcnyíilés jóleső könnyeire várt. Nyolc-tiz éves kölyök voltam. Mint a rtyásoknak a játék, a kicsapongóknak a mór, a szerelmeseknek a légyottok, — a .orony harangjai voltak szerelmem, szenvedélyem tárgyai. Leharangoztam tenyereim bőrét s átlag naponta megnadrágoltattam magam apámmal az ebéd és vacsoramulasztó urangyalokért a toronyban. Ám a-znap, jelesen, egyéb vigasság is tetézte a kongó-bongó gyönyörűségeket. Mielőtt a nagy-diszü temetésre konditottunk volna utcakartársaimmal, fölfedeztem a toronyablak lazuló rámái mögött egy veréb- családot. Sajna, a fiókák még puhacsőrüek s egészen pucérok voltak. De ez nem akadályozott meg abban, hogy kettejüket elosztogatva, vagy hármukat belerejtsem keblembe, az ingem alá. Csak elképzelhető, mekkora pocsékságot müveitek ott ingemen és bőrömön a harangozás hajladozásai közben az illemre még nem szoktathatott veréb-csecsemők. Hát abbahagyjuk a harangozást és szaladunk le a toronyból, szánkat tátni szintén a temetési szertartásra. Amint ott lábatlankodunk a népség közt, egyszerre észrevesszük Gányó tatánkat egy sir tetején, ahová már órája felállt a nagy mit látni-ra. Észrevesszük s nekem-e, pajtásomnak-e, hisz mindegy, eszünkbe jut: dugjunk egy pucér fiókát a Gányó zsakett zsebébe. Azzal oda is settengünk s belecsusztatunk egyet. Gányó várakozik. Mi vihogunk s lökdösődünk háta mögött. Egyszer csak a szertartás odajut a cir- kum dederumhoz. A kántor, a segítségei, a pap teljes hanggal énekelnek, a gyászosok közt, a gyöngédszivüek közt most zudul elő a leghangosabb zokogás. Itt a Gányó ideje is. Az öreg kettőt szipog, hármat nyel s egyszerre mozdul hátra jobbja, a hátsó zsebbe a piros zsebkendőért, hogy beleitassa megeredő könnyeit. Hát amint kihúzza a zsebkendőt, valami apró, de annál rettentőbb szörnyeteget tartana vele orra elé. Éppen lábánál csípte el a verébpulyicát. Sőt úgy megfogta, hogy nem is képes elengedni. Még mindig ott tartja rémületre akadt szemei előtt Mi már ott hentergünk, rikácsolunk a fűben a vihajtól. Gányó még mindig ott tartja a madarat és a madárral együtt szédeleg le a sírról. <> Szegény öreg, Így is amolyan utálkodós volt. Futott onnan, ahol valami undokságot emlegettek s rémlátó is. Fölfordult a gyomra. Alig tudott eltámolyogni a népség közül a templomfa! egyik zugáig Egy óra múlva hazasunyitva, megint bekanditottam a Gányóék ablakán. — Hát mit láttál? Hát csak láttál valamit? — hallottam Gányó néni keserű hangját az ágyból és láttam a Gányó meggörbedt hátát, amint két karja kétségbeesetten lóg le. — Jaj, hagyjál békémet. Hátha el tudnám én neked mondani, ki csinálta ezt velem. — Eredj már. Érdemes neked is valahová menni. Itt fekszem, még annyit se teszel meg ... Így hallottam a zsörtös, az okos asszonyhangokat s a nyekergö, dajnáló szabadkozást. Már egyedül voltam Már nem nevettem. Már a harangozás miatt elhanyagolt szám- tanpélda vigságvevő aggodalmai jártak fejemben, az osztás alapelemeiből és a kihallott hangokra mintha valami jóval-jóval bántóbb s csikaróbb szorongásféle kaparászta volna körül szivem. De ez szivem volt. Sajna, annyira nem voltam a belátás embere, hogy egyébb felemen is jogosnak s megszolgálnak érez- zem az atyai pipaszárt, az ingembe száradt, veréb csecsemők hagyományozta foltokért. g
