Prágai Magyar Hirlap, 1922. december (1. évfolyam, 130-153. szám)

1922-12-24 / 149. szám

egész életére döntő befolyást gyakorol és jóvátehetetlen.

Fényes nappal, szemtől-szembén letagadta magát négy jóoarátja, mindennapos pajtása előtt, kiket egyszerűen nem akart megismerni. Megsértette őket és nem is segített magán, mert — nyilvánvaló — úgy se hiszik el, hosry nem ő volt Hiszen az arca, a haja olyan, hogy senkivel se lehet összetévesztem. Aztán négyen látták egyszerre. Okosabb lett volna megkínálni őket hellyel. De hogy magyarázza akkor a helyzetet ? Nehez ügy, meg kell adni.

Mindenekelőtt nehéz a folytatása. Mert minél tovább gondolkodott, annál világosabban látta, hogy az előbbi ki magyarázkodás talán pillanatnyilag megoldotta a helyzetet, de a végső elintézést, mellyel még adós, csak elnapolta. Mit tegven holnan? Egész éyVl ez'jn töprengett, hátratett kezekkel járt fői s alá a szobájában. Levelet irt a főnökének, hogy nem megy be a hivatalba. Végre is lehetetlen, hogy a történtek után barátja! szeme elé kerüljön. Hajnalfelé azonban szóttépte a levelet. Az ügyet, gondolta, nem lehet betegséggel elsimítani, a távolmaradás oka újaüb gyanúi keltene. Igenis be kell mennie, helyt k< 11 állnia, mintha semmi sem történt volna, tovább kell haladni azon a nyomon, melyen tegnap elindult. Itt csak a következetesség segíthet.

bátran élni, rombolni és haragudni s nem félni örökkön. Igen, inkább megőrülni.

Lajos nem tudja, hogy milyenek az őrültek. Régen, valamikor a színpadon látott egvet, aki tört zúzott és aztán kukorékolt. Kétségtelen, hogy ö nem kukorékolhat mindjárt. Eleinte tehát csak szédülésről panaszkodik. majd — angyali ravaszsággal —- elbeszéli, hogy nem tudja miért, de romük az emlékezete, mindent elfelejt, utóbb a saját lakását se tudta megtalálni. Az orvos feltétlen nyugalmat ajánl.

Az élőmunkák után már megenged magának egyetinásí. Szemöldökét magasra vonja és úgy tartja öt nercig. írásközben hirtelen fütyülni kezd és éppoly hirtelen abbahagyja, a szoba közepére megy és ott pár centiméter magasra ugrik.

A fiúk tudják, hogy miről van sző és összemosolyognak Elhiszik neki. hogy őrült, annyira sajnálják Különben tartózkodó és finom. Olykoi-olykor azonban vastag té'i sált köt a nyakara nyáron és mikor legizzóbban tűz az nícán a napfény, kinyitja az esernyőjét.

Vájjon mi ezzel a célja*?

Érzi e, hogy hiba van a kréta körül és még azzal se jönne rendbe, ha csakugyan megőrülne ?

Ahhoz, hogy a kínos eset feledésbe menjen. legalább is az kellene, hogy barátai őrüljenek meg, még pedig egyszerre, ami

körülményes dolog.

IX.

Nagyobb rohama egyetlenegyszer volt: az esküvője előtt való napon, amikor már hangosan célozgattak a közeledő nevezetes eseményre. Ha szemtelenkédtek vele, akkor ő is erősebb eszközökhöz nyúlt.

Ekkor bandzsítani kezdett. Fényjeleket észlelt az adóhivatal és a templom közt, a köpőládát stratégiai okból a másik sarokba tettó és védekező állásba helyezkedett.

A kávéját pedig nem itta meg, hanem beléje öntötte a lila tintát.

X.

Később nem volt több kitörése.

Mióta megházasodott, gyógyultnak tekinthető

Mint drága hangszert...

VI.

De mikor a hivatalába lépett, — maga se tudta miért -— egyszerre felhajtotta a gallérját, tjííán abban a bőszemben, hogy ez • valahogy mégis segít rajta és barátja! majdj valaki mással tévesztik össze, megrémül! bennük a hit, hogy mégse őt látták tegnap j

— Jó reggelt, — köszöntötték, vissza- j fojtott kíváncsisággal.-—Jó reggelt — viszonozta,

— Hogy vagy? i

— Köszönöm, jól — szólt és várt, mert | nem mert szemükbe nézni. Azaz, — tette j hozzá, — nem egészen jól és köhögött erői- j tetettem ' tegnap kissé meghűltem.

— Hol?

— Neih tudom. így nyáron mindig nagyon j meg szoktam hűlni, ■ és úgy érezte, hogy; ezzel már jó úton halad a dolog,

— Parancsolsz aszpirint?

— Kérnék.

Az aszpirint feloldotta egy pohár vízben, i megitta és köhögött

Félóra nmlva:

— Jobban vagy?

— Kicsit jobban, — mondta hálásan, — de még mindig heves főfájásom van.

— Parancsolsz talán még egy aszpirint?

—- Nagyon kérnék.

Ú.jra felhajtotta az orvosságot. Szíve kalimpált és patakzott róla a verejték.

VH.

Nem, es így tovább nem mehet. Miért ette meg a két gramm aszpirint? És miért fecseg Össze-vissza tücsköt-bogarat? Mindez nyilvánvaló szamárság. Úgy marja az arcát a szégyen, mint a vitriol, az undok emlék! csörömpöl a fejeben és ő kiabálni kénytelen az utcán is, hogy elnémítsa. Tyfiü dejóked J vem van, mondja, mikor szenved, jaj de fáj! a fejem, dörmögi maga elé, pedig nem is í fáj, vasárnap van, állapítja meg pénteken.

A háta mögött nagyon nevethetik, mert! mindegyik emlékszik arra, amit látott, Akár-1 mit tesz, csak növeli a félreértést. Egyszer | el akarta hitetni a társaságával, hogy meg- j szólították ' az utcán, összetévesztették valakivel, ami gyakran megtörténik, mert nagyon hasonlít arra az illető úrra. Ezzel a mesével kevés hitele volt. A szoba zsebkendőjébe fojtotta a hahotáját.

Mit tegyen ? Először is szakítani kellene az özveggvel Sajnos, ez nem olyan könnyű, pedig minden nyugalma, egész tekintélye ettől függ. Próbált tőle elmaradozni, de néhánv nap múlva újra visszatért. Lenne aztán még egy mód. Az. hogv mindent töredelmesen bevall a fiúknak. Otíhon ezt remekül el szokta képzelni. Bizalmas beszélgetésre hívja őket, becsületszavukat veszi, hogy hallgatnak és aztán kiönti a lelke tartalmát egvszerű.-meleg baráti szavakkal. De mikor a hivatalban beszólni akarna, nyelve merevgöresöt kap.

Vili.

Abban hiába reménykedik, hogy majd mégis elfeledik az egészet. Egyre gyakrabban ismétlődnek meg a botrányos jelenetek.

A falakból, az ablakokból, az ajtónyílásokból csúfondáros hangok vijjognak feléje:

— Fél debreceni . . . kiskávé . . . nagy- kávé . . . fizetni . .

Borzadozva hallgatja és első gondolata, menekülni innen valahová. De hfWő? Akárhová egy puszta szigetre, ahol az, ami van, nincs és az, ami uiucs, van. Inkább megőrülni, de

Mint drága hangszert, mefg már rég pihen, S játszván, mi rejtett mosolyod mögött} kitártam és eléd tettem szívem. Játék, mely pajkos kedvbe öltözött?

\ Kezed végigfut a húrok során Vagy kedved métgin komoly láng lobog>

és játszol rajta, mint a zongorán. amit beléje a Végzet dobott? * ..

Mit, nem tudom még. Tán csak dalszeszéig, Hol énekek éneke átvonult, vagy himnusz, mely öröklétről beszél: te láttad a nyílt hangszeren a húrt;

akkord foszlány, mely gyorsan hangzik el, de ö, mig rajta a dallam fakadt,

vagy szent zsoltár, amiben hinni kell? nem látta, mi vezérli ujjadat*

Ígéret, álom, ábránd, sfxnxmosoty * * * tán teljesül vagy semmivé foszol**»

Tévedt sugár borús ősz hajnalin .** bizonytalan talán ... talán. ». talán*

Jiárüsgífty Lajos.

Menekülés Szodomából.

Irta; Bán Ferenc.

Á kávéházi társaság elhallgatott és Kávai Ödön arra gondolt, hegy öt perccel előbb mégis beleegyezett, hogy barátjával, Korb Elekkel, holnap íölmegy Deleihez, a nagy kritikushoz. Tehát holnap megalázkodom Géléi előtt — mormogta magában — és azontúl hír és dicsőség fogad.

Szörnyű volt reá a gondolat, hogy od» kell álla ni a nagy kritikus elé és a pártfogását esdékelni. Most megneheztelt Korb Elekre. Minek neki a hír orma, a tömeg hódolata?! Különb lesz-e az önmaga szemében, ha azok visszhangozzák a nevét?! És, és a kérdések kérdése: lehet-e, hogy ő meghajoljon és ha a maga értékeivel nem tudta elérni, hát belenyughatik-e, hogy más, egy tekintély nyúljon a hóna alá és tolja fölfelé?!

Még hallgatott néhány pillanatig és azután a társaság felé fordulva, csöndesen kijelentette: Szervusztok! Elutazom! Nemsokára a kupé piros bársony ülésén nyui tózott és mosolyogva gondolta el. hogy Korb másnap reggel mégse viszi föl Oeleihez.

Esteledett. A nap messzi szétterülve, véresen nyúlt el a szemhatár szélén és a vonat alá ja robogott. Kávai előbb úgy vélte, hogy a mozdony azért rohan őrült rohamban, hogy segíthessen szerelmesén, a haldokló napon, de rögtön rá ezt mondta ki: „A szerelem ostobaság!15 Órák óta vitte a vonat, amely egyszerre megállt és a kalauz kiáltotta: Ratosnya.

Ratosnya, a nyomorúságos, harminc házból álló falu, Ratosnya, a piszkos, de mégis az egyetlen, a falu, amelyben felnőtt. Úgy tűnt, hogy a Végzet hajtotta idáig és éppen idáig. A vonat már indult, de elszánta magát és leugrott.

Még tizenöt kilométer hazáig, a uagyanyó tanyájáig. Tizenöt kilométer, gyalog. De mi az ?! 0 most megy a nagyanyjához, aki tíz esztendő óta hiába hívja haza! Útközben maradt gondolkozni való ideie elég. Mennyire sajnálta a városb in elpocsékolt ifjúságát g a sok meddő küzdelmet, előbb a vásári emberekkel s utóbb gőgös magával, amíg rájött, hogy neki nem lett volna szabad sorompóbi állni. Sokkal jobb lett volna odahaza maradni, pirosnak, egészségesnek lenni és esténként a kemence padkáján melegedni. „Most hát visszakapom mindezt*', állapította meg magában, de hangulata mégis keserves volt, miut azé, aki csonka-bonkán jut el a célig.

Fölötte némán ragyogtak a csillagok, a Híveken súlyosan rengett a harmat és távoli mezőről friss széna illatát hozta a szél.

Kávai megállt és az ég alatt megeskíidött rá, hogy soha nem megy vissza a városba, amely elszívta az ifjúságát, örömét, naiv hitét és fölényes, csúnya mosolyt akasztott rá, függönyéül üres lelkének.

Négy órája bandukolhatott már. Az ég böí étje foszladozott és színehagyott szürkébe vált a láthatár keleti peremén. Hirtelen előtte állt az otthon, a súlyos tömegű ház, amely nehézkesen feküdt a földre, mintha mondaná: alólam ugyan soha ki nem szaladsz! Dobogott a szíve és pillanatra megállt, mert félt is a bekövetkezöktöl, sírt is utánuk. A nyitott kapun át csaholva rontott neki egy rengeteg kutya. * Most végem!" gondolta rémülten, de szinte ugyanekkor csudás változás történt benne: könnyedén kuporodott a földre, karja rugalmasan lendült és vékonyka hangon — mint sok-sok év előtt — mondotta: Burkus!

A rengeteg kutya meghunyászkodott és eszét vesztve rohant az istálló felé, amelyből világosság szűrődött. „Burkus hát megismert!" gondolta Kávai és maga is belépett az istálló ajtaján.

Csak egy-két pillanatig csudálkoztak a földből nőtt idegenen s azután megismerték Kávai Ödönt, á tanya igazi urát. Az öreg cselédek bámulva nézegették. Boldogan szorongatták a kezét és ráültették egy piciny fejószékre; az övé volt valamikor. Kajla- szarvú tehenet vezettek eléje, az meg az ő Boci borjúja volt és Burkus, a másik pajtás ott kunsztozott lábai előtt, a szénában. A hosszú-hosszn istállóban végleg elakadt aj munka. A három petróleumlámpa gyér világát csavaros tartókba dugott gyertyák igyekeztek szaporítani s a fcjőlányok meg asszonyok a tehenek mellől elődugták a kíváncsi fejüket. Nagybátyja, meg a családja boldogan állott előtte és őszinte örömük láttán Dönci igen elkeseredett a maga rosszaságán, amiért időközben föl tudta tenni e drága emberekről, hogy igen megharagusznak, amiért ö mégis hazajött és nem pusztult el a nagy városban.

Nagysokára oldódtak meg a nyelvek. Addig csak a könyűvel felhözött szemek, meg a simogató kezek beszélgettek. Párolgó tejet adtai; neki, Zsuzsi leányzót friss cipó ntán szalasztották és áldott jó nagynénje nagy-: anyórói kezdett beszélni, a „drágajó*1 nagy- j apóról, aki tiz év óta minden este emlegette, j hogy haj, az ő Dönci unokáját megeszi a nagy Budapest. [

— Micsoda öröme lesz szegénynek! —■ mondogatta mindenki. |

Vasárnap, december 24.

Úgy tervezték, hogy Döncinek titkon kell a szobájába lopózni és mindjárt lefeküdni, nehogy megtudja nagyanyó, hogy Dönci még szemhúnyást se aludt az éjszaka. Azonban az álmok nélkül számoltak. Nagyanyó fürge nyúltál álmodott az éjszaka, ez pedig nagy örömöt jelent. Szaporán küldte hát belső trajját a béresek után, tudja meg. nem közeledik-e egy hintó, amely Döicit hozza. A bolond belső frájj, örömében, hogy meglátta Döncit, nagyot sikolta, azonnal nagy- anyóhoz szaladt s így hát a szépen kitervelt turpisság a kútba esett. Annyit azonban segítettek a bajon, hogy Dönci frissre mosakodta az ábrázatát és elhatározták azt hazudni, hogy Dönci egész éjjel a külső tanyán aludt.

Döncit az a nagy meglepetés fogadta, hogy nagyanyó üvegszobában lakott, a tanya belső oldalán, ahonnan az egész birtokon végigíáthatott. Kiderült, hogy nagyanyó már nem tud járni, hát üvegből csináltak szobát neki, hogy mégis láthassa, rendben megy-e minden.

— Amíg Dönci haza nem jön. itt egy rozsdás vasszögnek se szabad elkallódni! — ezt szokta mondani.

„Tudtam!" ez volt nagyanyó első szava és hosszú időn át az utolsó is, mert odaborult Dönci nyakába és sírt és Dönci is i vele tartott. Nézegette, csókolgatta, megforgatta és úgy hízott a szeme, mint napsugár I alatt a szőllő.

I — Úgy-e, mennyire megemberesedett?! — | mondta a nagybácsi.

— Megemberesedett ? — csudálkozott

nagyanvó és csak akkor vette észre, hogy az ő unokájából embernyi ember lett. Mosolyogva mondta el utóbb, hogy Dönci szobájában bizony minden a régiben van még, mert bizony ő azt hitte . . . persze most nem tudja, hogy Dönci miként tér el a babakori ágyában. Persze mindenki mosolygott, azonban ágyról esvén szó, nagybácsiék veszedelmet szimatoltak és sorban kezdték bizonyítgatni, hogy Döncinek ma még úgyse keli ágy, mert aludt a külső tanyán.

—- Ne akarjatok az én szemem megcsalni — feddözött nagyanyó — az én unokám nem megy aludni a cselédek közé. Tudja ő jól, hogy neki nagyanyja mellett az első szobában a helye!

A huzudozás hiábavaló volt, még a töre- | delmesen valló Dönci legalább azt kapta | cserébe, hogy másnap nagy meglepetésben lesz része, ha megígéri, hogy nagyon sokáig alszik. Nagyanyó megint megnézte Döncit és olyan ravaszul hunyorított, hogy Dönci azért nem bírt elaludni, mert mind azt találgatta, hogy mi lehet a nagy meglepetés.

Délben Dönci viruló, sudár lányt látott nagyanyó mellett. Olyanok voltak, mint & karó, meg a ráfutó piros rózsa.

— Ő a meglepetés ? — kérdezte és nagyanyó örült, hogy így magától találta ki. Ebéd után sétára küldte őket.

— Menjetek gyermekeim ! Ott a hegyeken i túl megtaláljátok Dönci fiatalságát!

í A lány összerezzent, i Elsétáltak a kis völgy felé és Őrzsi | mindjárt karjába akaszkodott és annyi vidám- j ságot tudott összeíecsegni, olyan közvetlenül i beszélt az elmúlt tíz esztendőről, hogy a | vidámsága átragadt Dőlteire. Már Dönci is | szedte a virágot, már Dönci is loholt, ha i Örzsi valami pillangó után futott. A leány i nagyon jól ismerte az ő életét és éppen azon töprengett, hoey megkérdezze-e őt afelől vagy sem, amikor örzsi rárontoit a kérdéssel:

— Nem csodálkozol rajta, hogy ilyen jól ismerlek ?

—- De, de igen!

■— Nagyanyó minden este rólad beszélt és nagyon sajnáltalak. Hanem mondanék valamit . . .

Hirtelen elhallgatott és lesütötte a szemét. Dönci ránézett és szívében fölgyult a vér.

— No mit ? ~~ kérdezte és Örzsi keze után kapott.

Örzsi hallgatott. Dönci nem hagyta békén és Örzsi megmondta végre:

— Hát tudod, én egész másnak . . . csúnyábbnak képzeli elek!

Ézzel már ki is szakította kezét és úgy elszaladt, hogy gyöngelábú Dönci bizony nem érte utói.

Dönci leheveredett a fűbe és arra gondolt, hogy milyen jó, müven szép is az élete mostan.

így ment két-három héten át. Dönci mindennap korábban kelt és egy nap úgy vette észre, hogy ftémi pirosság ült az arcára, örzsi ablakába minden reggel virágot rakott és nem vette észre, hogy szemközt egy megfonnyadt kéz félrevonja a függönyt és hogy két jóságos szem boldogan mosolyog. Azután, igen hallgatag lett Dönci, még Örzsi se tudta megvidánntani. Korbtól kapott levelet. Megtudta belőle, hogy Budapesten évekre lehetetlenné tette magát; Géléi szörnyű dühös, amiért hasztalanul váratta. Ezzel a iovéllel Dönci éppen semmit se törődött, vagy leg22