Prágai Magyar Hirlap, 1922. december (1. évfolyam, 130-153. szám)
1922-12-24 / 149. szám
Vasárnap, december 24. MMMBMMillili'gMMBMiat ri d'l lajBlii S)fU&U.tt/L(&jÚUŰRM£--—1..»u*i zott vadlkeresö bolyongásában nekilódul Búdba örök egy •— mosolyának. Vannak, akik a kivezető utat keresik, de ki a2, aki rájuk hallgat? Chanes Louis Phi- lipe hangja: a lélek önmarcangoló megváltó szózata csak ma kap szomorú igazságot, elkésett köszönetét. (Levél 1597. dec. 18.): „Semmi más nem akarok lenni: csak ember, egyszerű ember, mert a szivem egyszerű és ]6 és könnyekkel a szememben irok. Az ember ne akarjon mindent megismerni. Ott van Anatole Francé: elhiszem: őt csodálni lehet, mert mindent tud és mindent ki tud fejezni, 5 a tudós, de épp azért az Írók azon osztályához tartozik, mely kell, hegy végét járja és ő az, aki a századnak megfeielően, légnél tóbban fejezi be a 19. század irodalmát. Most barbárokra van szükség és Istenre. Istenhez kdl közel lakni, könyvek nélkül őt ismerni. Kell, hogy az ember a nagy élet természetes vízióját lássa, ehhez erő szükséges, őrületig fokozott akarat . . . Most a passzió ideje kezdődik, mi ahhoz a generációhoz akarunk tartozni, mely most fog születni, hogy előkészíthessük Krisztus eljövetelét.** ... A passzió ideje eljött. Borzalmasan. És a kibicsaklott bűnös kor önmagát emésztette fel a háborúban, mint Satumus saját gyermekeit. Halálra Ítélte régen: saját kétkedése, rettenetes elbizakodottsága, arcátlanul álcázott üressége, pompázó embertelensége. Vonagló mámorában mindent magával akart rántani, de a sárból véresre dolgozott körmökkel kiásta magát az élet és a Philippe jövendölte uj generáció a helyére lépett. Együttes élmény, együttes csalódások, együttes vágyak soha máskor nem kovácsolhatták igy eggyé -régi ellen támadó generációt, mint az elmúlt nagy világégés ezt a mait. A tulveszitett akarat, a becsületes kötél ességvállalás nem az igazságot eredményezte, de a megélt nyers valóság utján a hazugság merev falába ütközött. A megcsaltak kórusa a gyűlölet átkát szórja mindenre, ami idevezetett és dacos tekintetével a tiszta érintetlen jövő felé fordul, hogy a vágyak csendes imáit és a tervek és álmok óriási távlatait vetíthesse maga elé. A háború utáni irodalom útját titáni erővel jelöli ki Unruh: a pokoli rontás, a tűz és vérfürdő legyen az intő példa, a nevelő és szabaditó erővel rántja le az emberről a véres köpenyt, az iszonyat szorító köntösét (és a napnak dobja oda) és a meztelen embert az éltető nan fényébe állítja: a szeretet, a jóság tisztítótüzébe. A megcsalt ember eddig a mindent lehetővé tevő racionalizmus szikiáján biztosan állt, most kitűnt, hogy téves mérnöki munka az egész, a betonfalak leomlottak és temettek ... a pusztulás pánikjában vad hörgéssel 6s sikollyal kapaszkodik sohse hitt, félighitt, régebben megvetett, kinevetett semmiségekbe: Nirvána, Kereszt, Szeretet, Testvér, Istenhit . . . mámoros lesz újra az evangéliumtól, a lovagok középkora helyett a szeretet szentjeit keresi, a misztikus Istenembereket, a büszke biztos hatalmas alázatot: a gótikus boltozat egységét. A lélek ínség cicomázott szegénysége után az újjáéledés mámorában, az irodalom a vallási kinyilatkoztatás: a legmagasabbra fokozott lelki kitörések erejét éri el: — az eksztázis gesztusaival kötött, élettelen formákat rombol, az egoisztikus elszigetelődés után behunyt szemekkel, menekülőén veti be magát a koszmoszba. A külvilág a belső születés emberfeletti mérteit kapja: megszületik a mythos. A mindennapi élet, a közős lét: a testvériség etoszában öleli magához az embert. Az övé megint az egész világ: nem racionális és gyilkoló hódítás, de misztikus odaadás, az akarat vonagló ráz-kódía- tása dobta az ölébe... mintha most bukkanna föl a semmiből először az első nap . . . Ma az uj ember hiszi nagy hitét: az emberiség a művészetben a lélek által visszanyeri önrendelkezési jogát és az irő határtalan szeretetben, eladásban tudja nagy célját: egy még nem létező világ megteremtését! A dolgok mértéke többé nem az ón, az ember, az etikai — esztétikai normát a kozmoszba helyezte, melynek az alkotó én a legmagasabban fokozott munkával adózik. Ez a művészet széttépi a valóság bilincseit és kutató, szabaditó kézzel tör fel mimtdent, hogy a lélek fényét megkaphassa. A lelket, melyről hiszi, hogy megint eljött, hogy megmentse őt — az embert. A pátosz dadogó kitörő himnuszaiban csak ezt énekli: a lélek panaszát és örömét és behunyt szemmel áhi- tatos vak tapogatózással törekszik oda. ahol a lélek erős, egyedülálló mágnese van: Isten! És a lélekszabaditó ember: a mentő akarat csukott kapuk elé ért, melyeken hiába zörgetett. Az irodalom, — rndy a testvériség, a mindenség jegyében többé nem lehet szórakozás, időtöltés, de kincsével: a lélekkel az embert akarja visszaadni az embernek — hiába nyújtotta ki tenyerét: keze az élet, a megmentendő tömeg köszönő elfogadó szorítása nélkül üresen bukott vissza. A csukott ajtók mögött a „közönség'4 nem változott: régi játékait, örömeit, izgalmait ünnepli, bor- zongia. Büszkeséggel adja ki magáról a kommünikét:. „X. Y.“ társulata a napokban búcsúzott a várostól. A „Vengcrkák“-at adták, mert ennek a darabnak volt a szezonban a legnagyobb sikere és ezt kívánta a publikum. A szűr!apót pedig az este Így nyomatták: Közkívánatra utoljára „Vcnger. kák“ — Közkívánatra fáradhatatlanul és egyforma gyönyörűséggel üti be az orrát kétszázszor a poros papír „Búzavirágába. Közkívánatra és nem utoljára a könyvkereskedések kirakataiban még mindig Courths Mahler trónol. Közkívánatra a „Reigen44 körül megindult a ha.áltánc. Közkívánatra a megmaradt órték: az ember, a művész visszabujik odújába és összeszokott foggal, vérző szívvel, terméketlenségre kárhoztatva öleli magához a kacagok seregét, míg közkívánatra — betevő falat hMn — kiesik a kezéből a toll és — megdöglik. — Jaj az emberiségnek, ha ez a generáció megumlo- rodva a közönytől, elfárad és leteszi a szerszámot, ha beül a nagy színházba. Közkívánatra utoljára gördül fel a függöny, aztán* beáll a csend. Finila comoedia. A mai irodalom az utcára, az emberek közé akarja vinni ember szabadi tó egyoldalúságát: A lelket. Fenntartás nélkül, vad fanatizmussal csak a célra menetel. A nyílegyenes akarat a nagy küzdelemben, súrlódásban annyira elég, hogy súly nélkül zuhan a cél előtt a földre, és az eredmény: a másik ember, a testvérember lelkének az elérése leim arad. Az uj irodalom forma és j anyag elleni anarchiája elpusztítja az élőt valóságát és matéria-hiánvában képtelen az élet létező formáit megérinteni. Pedig csak az anyag és szellem örökös harcának keservei, győzelmei, vereségei és szépségei építik és viszik az életet, adják az értékei: az embert. — Józan pillanataiban észreveszi ezt a hibát és átcsap a másik végletbe: csak az utcát látja és az akaratot: a közösséget. Mindenkinek felkínálja magát, minden érintést elfogad, minden taszításra reagál — és a művészet a prostitúcióba veti magát: őrült szín-, hang-, érzéktombolással megy a szabadság menete és a szabadság utján az erotika kátyúiba téved, az erotikus élmények kiélésével megöli a szabadító akarat alapját: az etikai erőt. Egy másik menet praktikus szociális jelszavak zászlaja alatt vonui az utcán és nem veszi észre, hogy amikor szavainak, művészetének varázserejével a megváltásra szomjazó emberiséget a szélső kilengés a kommunizmus felé tereli — épp a megmentett értéket: az embert üli meg, mert egy uj, egy még lélektelenebb tárdadahni gépezet bábujává nyomorítja. A konjunktúra, a divat, a metafizikai és praktikus tultengés zavaros, csillogó, hangos és néha nagyon piszkos hullámai ennek az uj generációnak is elnyelték nagy részét. És ez jól van így: az élet maga végzi el a tisztitó- munkát. A kevesek tisztasága, akarata és hite a mai lélekinség ellenére nekibástyázva falanxát a francia regényíró gúnyának is Benda mondatát: „Dőreség azt hinni, hogy a háború az embereket, kik a művészetben csak az ingert és élvezetet keresik, épp a művészet révén változtassa át — emberré44 — megfordítják: Igen: a háború az embereket, kik eddig a művészetben csak az élvezetet keresték, épp a művészet által fogja emberré változtatni! A vállalt munka kötelességével alapozzák a jövőt. Minden porcikájukban, idegükben egy távoli rejtelmes erő lángolása izzik ... Dolgoznak, mentenek, mig a nagy sötétségből a villámcsapás hirtelen fényével nem születik meg a világmegváltó mii, mely elé az egész emberiség egyforma imával térdel majd le. ök az úttörők, az útkeresők. Ereink az akadályokon szétforgícsolódik, de a haldokló őrömmel, büszkeséggel és hittel adja át lámpását a másiknak. A halálraitcltek még mindig ott állnak őrhelyükön és a pergőtüzek vizióiát: az embert, az életet, a föltámadást vigyázzák. Szivükben a parancs: A „Halottak élén44 menetelő Ady Endre utolsó életsikolya: „Őrzők: vigyázzatok a strázsán, Az Élet él és élni akar, Nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak most rajta Véres s ostoba feneségek. Oly szomorú embernek lenni S szörnyűek az állathős Igék S a csillagszóró éjszakák Ma sem engedik feledtetni Az ember Szépbe-szőtt hitét. S akik még vagytok őrzőn, árván, Őrzök: vigyázzatok a strázsán". Engedjék meg, hogy az őrzők büszke, szép emberhitével búcsúzzam önöktől. * (A nagybányaiak téliíárlata). Nagybányáról jelenti tudósítónk: December 16-án, szombaton délután nyílt meg a nagybányai festőiskola idei télitárlata, melyen huszonnégy művész kerek száz müve! van képviselve. A tárlatról, mely január 6-áfg lesz nyitva, a következő Ismertetés számol be: Hollósy Simon örökét most Thorma János gondozza, a nagybányai festő sko'a vezetője, aki egyúttal a Nagybányai Eest'k Társaságának nesztora. Az 5 kiváltságos egyértísége vezérli annak az „idegenbe sza!aJt“ kultúrkörnek a munkáját, amely a magyarság szellemi életének integrális része ma is. A festőiskola vezetője egy nagyobbméretü portréval (Pipázó öreg ur) vett részt a kiállításon. Thorma m st r művészi felfogással kiküszöböli a portré ünneri sségét. Csak külsőségeden genre-kép a Pipázó öreg nr, tula:donképpen portré, melynél a hangsúly a főalakon van, a mellékes részek csupán arra valók, hogy a művész azt az életet is érzékeltesse, mely benne van az embert környékező mindennapi dolgaiban. Rácz Péter finomtónusu tájképei igen értékes darabjai a kiállításnak. Börtsök Samu havas tájképeiben a fehérszln finom skáláját érzékeltet; s ugyanily erősnek mutatkozik a .„Nyári tájkép fehérernyős nővel** elnevezéssel nagy vásznán. Mikola András „Csendé.'et“-ében kifogástalan rajztudás. Ziffer Sándor a színek egyéni alkalmazásával erősen kiemelkedik a többiek közül. Krizsán János a szlnbeli finomságok és a rajz mestere. Abkarovics Apát müveiben az erőt és finomságot ritka tehetséggel egyesíti. Boldizsár István, a Münchenben tartózkodó fiatal festőművész, két nagyobb figurális és egy tájképpel szerepel a kiállításon. Kle'n József meleg színekkel festette meg Interiőrjét. Korda, Göilner és Szx>lnay is figyelem" érnél tó munkát végeztek. Pascu Jenő egy relieffel, azonkívül rajzokkal, rézkarccal és több olajba festett Csendélettel igazolja sokoldalú művészi tehetségét. Először lépett a nyilvánosság elé Nagybányán Cabndicff, az ismertnevü freskófestö, ki pasztellszerű olajfestményeivel aratott nagy elismerést, úgyszintén felesége, aki mint Thorma tanítványa, női- és férftarcképévol, valamint féial tjával erős tehetséget árult el A legfiatalabbak közül figyelmet érdemelnek: Teleky, Flórián, Egly, Nistor, Ko-pa, Csikós és Magyar. Ferenczy „Noémi** sajátter- vezésü gobelinje csodálatosan szép munka. K. M. ■■•■■■9aaaaaiBBna«BBaBsaaaaaaaBisgaiiBaa«Baciaaaaiii>i3!ianBaaaaBa»aBaBHBana«aaBBaaa(aaBBBBnaaaaiiaaaiiB’>’ Budapest zenéje. Budapest, december 23. (Saját tudnósitónktól). A háború s a nyomán járó felfordulások kinzott embere még sohasem menekült úgy a zenéhez, mint ma Még sohasem volt annyira életszüglcte a muzsika, mint ma, a mikor szegény, meggyötört mivolta két kézzel kap minden után, ami elfeledteti vele az életsajgást, ami visszaringatja — hacsak pár órára is — az önfelcdésbe, ami örömet ád és amiből még valami hitet tud meríteni. Ma a zene megkivánása már nemcsak azoké a kevés kiválasztottaké, akik anyagi vágy szellemi kincseik révén elégítették ki a zene utáni vágyaikat, a zene közszükségletté lett. Ma nemcsak a szellemi felsőbb tízezer jár dalszínházakba, hangversenyekre s zenél maga Is, nemcsak a plutokrata igyekszik bizonyítani, hogy gazdaságával szellemi kultúrát is sikerült vásárolnia, hanem a társadalom minden rétege vágyik a zenére, keresi a zenét, menekül a harmóniák kibékítő, megnyugtató birodalmába. Közszükséglet a zene s ez az oka, hogy a termelés (ezalatt nemcsak az uj zenemüveket értve, hanem egyáltalában a zenei produkciót) is sokrétű, mértékében és értékében a legkülönbözőbb eltéréseket mutatja. Ma hallunk felejthetetlen klasszikus muzsikát és csapnivalóan rossz próbálkozásokat. Látunk érdekes, nemes szárnybontást s látunk feltünőségi vágytól sarkalt, értelmetlen, zűrzavaros erőlködéseket. Abszolút mértékünk ugyan nincs s nem is lesz soha, nem tudjuk, hogy amit ma klasszikusnak, szépnek, nemesnek, emberi mi voltunkat magával ragadónak tartunk, holnap nem lesz-e sutbadobott történelmi emlék, amely hidegen hagyja a jövő emberét. Ami ma csak legfeljebb meglepett csodálkozásunkat váltja ki, nem fogja-e azt a jövő nemzedék csodálva Isteníteni? Hányszor ismételte meg a sors ezt a kegyetlen tréfát? Nincsen ugyan abszolút mértékünk, de van egy örök emberi tulajdonságunk: a szépség, a jóság utáni vágy. Az a művészet, az a zene, amelynek nem ez a forrása, az eltűnik az idő múlásával s talán még mint történőim; dokumentum sem marad meg az emléke. Budapest, ez a koránérett, szegény gyötrődő város is fut a muzsika után. Hogy felejtkezzen, hogy ideges loholásában egy kis megállást, egy kis enyhülést találjon s egy kis vigaszt kapjon a ma bajaiban, a holnap nagy kétségeiben Naponta az en.berek tízezrei hallgatnak muzsikát dalszínházakban, hangversenyeken, még többen otthon, baráti,'családi körben. De az emberek legnagyobb részét nem magáért a tiszta művészetért való vágy viszi a zenéhez, mert ez ma is csak a kisebbik rész adománya, hanem — szinte azt mondhatjuk — a narkotizálás utáni vágy, amely éppen a ma emberét jellemzi annyira, hogy ez jól van-c Így, hogy ez áldásosán, meg- termékenyitőleg hat-e a művészetre, ezt ma nem lehet eldönteni. Ezt csak a jövő nemzedékek fogják látni. Az azonban, hogy a zenekuitusz igy el van terjedve, mindenesetre azzal az eredmény- nye! fog járni, hogy a kimerült, eldurvult embereket jobbá, erősebbé fogja tenni. Művészi szempontokból lehet kárhoztatni azt, hogy az elszaporodott hangversenyrendezö-vállalatolc nap-nap után rendeznek művészileg csekély, nivótlan hangversenyeket s hogy ebben Inkább az üzleti érdek s nem a művészi követelmények vezetik őket. de ha arra gondolunk, hogy azok a muzsika után vágyó tízezrek, akik naponta zenét mennek hallgatni, ezt a zenét Is őrömmel hallgatják s örülnek, ha pár órán át otthon hagyhatják mindennapi magukat, akkor azt kell mondanunk, hogy még ezek a hangversenyek is missziót teljesítenek. A ma zene után járó tízezrek között elenyésző csekély azoknak a száma, akik magáért a jó zene kedvéért járnak a dalszínházakba, hangversenyekre s még kevesebb azok száma, akik a jó zenét öntudatosan és számotadóan tudják is hallgatni. A nagyobb tömegnek zenei élvezése öntudatlan, ösztönszerü és ezért igénye is kisebb. De a zenei nevelésnek haszna van ebből, mert a zene után járó, zeneileg kevésbé képzett ember lassanként különbséget fog tenni a jó és rossz zene között, ezáltal igényei fokozódnak, zenei műveltsége fejlődik, csak a ió zene után fog járni s eddigi helyét másnak adja át, A mai Budapest zenéiéről egységes képet adni nagyon nehéz, éppen azért, mert a mai zenei kultúra éppen az elmondottak miatt sokféle irányban ágazik el. Ma Budapesten hallgathatunk klasszikus muzsikát és tökéletes előadásokat s hallgathatunk nivótlan operetteket, kabarédalokat 3 bukdácsoló próbálkozásokat. Röviden vázolni akarom azt a zenekultúrát, amit a mai Budapest nyújt. Nem terjeszkedem ki azonban a zeneirodalomra, egyrészt azért, mert ennek felrajzolásához egy hosszabb történeti visszapillantás volna szükséges, másrészt azért, mert a mai magyar zeneirodalom nincsen oly szorosan magával Budapesttel összenőve, sőt Inkább azt mondhatnék, hogy gyökere nem innen haji ki. Rá akarok röviden mutatni azokra az Intézményekre, megvalósított és megvalósítandó céljaikra és azokra a művészekre, akiknek ebben számottevő érdemük van. S Mindenekelőtt és elsősorban a m. kir. országos zeneművészeti főiskolával kívánok foglalkozni. Ez a csaknem ötven esztendeje fennálló és működő intézmény zenekultúránk szempontjából a legfontosabb tényező és szinte a^t mondhatjuk, hogy az egesz mai magyar zeneélet innen nő ki s innen kap,a az életerőt. Az az 1875-től kezdődő munkásság, amit a főiskola kifejt, azok a kiváló művészek és pedagógusok, akiit mint előadók működtek és jelenleg működnek, azok, akik mint növendékek kikerültek és az egész világ kuHurhelyein nagy sikereket és dicsőséget arattak, szerezték itthon a főiskolának a vitán ielüláiló tekintélyét, a külföldön a jó hírnevet s teljes elismerést A magyar zeneéiet a hetvenes éveket megelőzően, sivár, kietlen volt s aiig-ul g hajtott itt-ott egy virág. Hiszen az égisz magyar kultura helyzete vigasztalan volt. A nemzet évszázados küzdelmeiben nem ért rá, hogy a művészeteket ápolja. S a zeneművészet külö ösen mostoha sorsban élt. Megtudjuk igy érteni, ha a főiskola hosszú évek vajúdása után tudott csak létrejönni: megtudjuk érteni, hogy 1871-ben, amikor az Országos Magyar Daláregyesület kérvénye az országgyűlés pénzügyi bizottsága elé kerülvén, a belügyminiszter felvette az 1872. év budgetjébe az Országos Zene- és Ének. kadémia felállításának a költségeit s az országgyűlés elé terjesztette, ez általános részvétlenség mellett öt szavazattöbbséggel elvetettte s töröltette a költségvetésből. Meg tudjuk érteni, hogy csak 1 75- ben sikerült életre kelteni az Orsz. M Kir. Zene- akadémiát. Hiszen Balsac, — amint Romain RoT- land említi — „minden muzsikát a pokolba kivan, Hugó nem tudta elviselni a zenét, Lamart'ne undorodott tőle*-. Csodálkozunk-e akkor, ha mamoranga | V ^ RevoSuiiií sr. 15
