Prágai Magyar Hirlap, 1922. augusztus (1. évfolyam, 50-75. szám)

1922-08-20 / 66. szám

4

Vasárnap, augusztus 20.

„Bevégzett regény, be nem végzett álom..."

Kolozsváron él Ady Endre első ideálja. — Visszaemlékezés a zilahi kollégium kis diákjára. — Ady Endre kiadatlan verse.

— Látogatás Zsókánál. —

Kolozsvár, augusztus hő.

„Zilah fölött felhőzik most Ifjúságom kicsalt vére,

Vörös-fényes a Diák-domb,

Vér hullott a Terbetére,

Régi ember régi vére.

Istenem, csak egyszer lennék Csókos, ifjú, boldog másik Ott, a híres Meszes alján Az utolsó áldomásig,

Olyan boldog, mint a másik".

Az irodalomtörténet még sóba senkit nem rabolt el tőlünk olyan kiéhezett, habzsoló iramban, mint Ady Endrét. Még alig három éve, hogy itt élt. közöttünk s ez a színes, pompás élet már komoly, hűvös, szívtelen kövek kriptájában pihen.

Az irodalomtörténetnek, úgy látszik, már nagy szüksége volt Ady Endrére.

Nem Ady-történelrnet akarok imL Csak vissza- , lopom szomorú magunknak egy nagy poéta elrepült diákemlékeit; csak visszaálmodom — magunknak — egy régi diák dacos kis szivét, a

szilágysági tavaszt, a régi iskolát, a latin órák versfaragó kedvét, a zilahi korzót, a lankás Meszes-hegyet, ábrándozó diákszemek jóságos pihen- tetőjét, egy régi diákbált, egy búcsúra adott égő piros rózsát, egy vidám, apró fruskát, két mosolygó gyermekleányszemet s az igaz, tiszta, gyönyörű, első szerelmet

Ady Endre első szerelméről akarok írni. A fűzfapoéta Ady Endréről, aki a diáktartó Kenderesiné petróleumlámpája alatt legelőször hajtotta bús fejét a tenyerébe, először sóhajtott kis borús sóhajfelhőket a kormos plafonégre, mert e köny- nyes felhők fölött csillogott, tündökölt legelőször a zilahi égbolt legszebb szivárványa: Zsóka.

Zsóka: az első szerelem, az első virág, az első vers. Zsóka: a diák Ady első tündérálma. Zsóka: az első keserű rímbe szedett szerelmi vallomás.

Milyen kegyetlen, kegyetlen gesztus a'zt a rózsaszínű szalaggal átkötött emlékskatulyát hideg, józan kezekkel fölzavarni.

Nem, nem akarok Ady-történelmet írni. Csak megmutatok egy elmúlt elhervadt virágot, amit egy bolond, pogány poéta préselt az élet bársonykötésü emlékkönyvébe. Csak megmutatom. De hozzányúlni nem szabad. Mert ugy-e tudod, hogyha a múlt préselt virágához nem féltő kezekkel nyúlsz: összetörik és szétesik az ujjaid között

*

Kevesen tudják, hogy Ady Endre első szerelme itt él Kolozsváron. A zilahi diákálmok kisleánya, ma nagyságos asszony és egy kolozsvári ház ápolt kertjében ül s gyönyörködő szemekkel nézi a kisfiát és a leányát, akik a nyári szabadság gondtalan örömével iátszanak körülötte buvócs- kát.

Az újságíró kinyitja a kert kapuját és ott áll szemben a ház úrnőjével, a zilahi diákbálok büszke Zsókájával, aki kedves zavarral szeretne kitérni a hívatlan vendég elől, mert őszintén szólva még korainak tartja, hogy a leánykori emlékei máris mint irodalomtörténet szerepeljenek.

De hamar megbarátkozunk. Bemegyünk a szobába. A f^lon egy keskeny fekete rámában Ady Endre fényképe. A kép alatt Ady Endre keze- irása:

^4 Q^JuaA^

Most már Adyról beszélgetünk.

— A kép alá írott sor — mondja szeretetre- méltóan — Ady Endrének egy hozzám Írott verséből van. Ezt a verset 1899 decemberében irta, amikor menyasszony lettem. Még nyomtatásban nem láttam.

Előkerül a vers is, ime:

fiú volt. Szégyelte azt, hogy én tudom, hogy szerelmes és ezért írásban, szóban mindig gyerekes gorombaságokkal traktált. Az emlékkönyvembe mindig a legnagyobb gorombaságokat irta be. Ezeket a lapokat természetesen azonnal kitéptem. Egyszer elsőéves jogász korában megint elővette az emlékkönyvem és hogy az

írását ki ne téphessem, egy olyan lapra irt, amelynek a másik felén már valakinek az emlékszavai voltak íölirva.

Előkerült az emlékkönyv is. A lapon fölül Adynak egy Goldstein nevű osztálytársa irt néhány „emlékszót". Alól ezt a gondolatot variálta tovább Ady Endre,

Akiről szólott a legelső nóta,

Zsóka menyasszony, férjhez megy a Zsóka. Még kurtaszoknyás kislány egy pár éve És nemsokára a más felesége, így van megírva, pár rövidke sorba. Mintha ez olyan természetes volna.

Az a riporter mit tudta, hogy ebbe Egy kész regény van végleg eltemetve. Bevégzett regény, be nem végzett álom, Zsóka voit az én első ideálom.

Megejt varázzsal édes ifjú emlék,

Mintha most újra az a régi lennék,

Mintha még most is könnyű vón a nóta, Mintha még most is hü lenne kis Zsóka, Mintha még most is tudnék szőni álmot, Pedig meghaltak már az ideálok,

Ahogy elhangzott az az első nóta.

Édes kis Zsókám, haldoklóm azóta, Reményem, álmom mind-mind semmivé lett, Meghalt magával, maga volt — az élet

Maga férjhez megy, édes kicsi Zsóka, Mást fog ölelni, másé lesz a csókja.

Oh, legyen boldog azzal a mással, ölelje az át oly forró vággyal,

‘Mint ahogy én egykor átölelni vágytam Szereleméhes, boldog ifjú vágyban S haljon el most már minden emlék, nóta, Feledjünk mindent hisz menyasszony a

(Zsóka.

Ady Endre.

Egy kicsit elgondolkozik, majd látom, hogy gondolataiban mint bomlik ki az emlékdobozt Öszekötő rózsaszín szalag, a doboz kinyílik és — Zsóka beszélni kezd:

— Zilahon laktunk és Ady Étidre akkor a kollégium diákja volt. Az öcsémnek volt osztálytársa és jó barátja. Sokszor hetekig nálunk lakott. Tudja, ez úgy volt, hogy Ady Kenderesménéi lakott teljes ellátásban, aki akkor egy ilyen diák- tartó asszony volt, de néha az egész kosztpénzéí elmulatta, elitta és ilyenkor mindig hozzánk költözött. Az öcsém a téli hónapokban beköltözött az udvaron lévő nyári konyhába, hogy az édesanyám az esti- hazajöveteleket ne ellenőrizhesse. Ebben a nyári konyhában aludt Ady Endre is. Perszenem egyedül, mert ott rendesen nyolc-tiz diák horkolt. Ami arra volt jó, hogy amikor az édesanyám úgy este tizenegy óra tájban megindult inspiciálni, hogy a fia otthon van-e, sohasem tudhatta meg a sokféle horkolásból, hogy a fia köztük van-e. Persze a horkolás csak miihorko- lás volt, mert az inspicirungnak alig volt vége, máris mind valami diákkorcsmában ültek.

— Ady Endre — folytatta — dacos, büszke

— Hozzám mind jöttek a fiuk és mondták, hogy igy, meg úgy, legyek kedves Adyhoz, meri szerelmes belém. Tizenhárom-tizennégy éves lehettem akkor . . .

Egy pillanatra megállóit, majd hangosan nevetni kezdett:

— Adynak egy kedves mondása jutott eszembe. Amint mondottam, Ady Kenderesinénél lakott. Ez a Kenderesiné nagyon ügyelt a kosztos gyermekeire s különösen arra adott sokat, hogy rendesen mosakodjanak. Elrendelte, hogy minden diák nagy, bövizben mosakodjék és mosakodás után nem a fiukat vizsgálta meg, hogy tiszták-e, hanem a vizet, hogy elég piszkos-e. És jaj volt annak, akinek a mosdóvlze nem volt piszkos. A

diákok természetesen ezt a nagy és bövizben való mosakodást nem igen szerették, mert a vizet az udvarról maguknak kellett becipelni. Erről folyt egyszer nálunk nagy dühösen a diskurzus és a kis Ady elkeseredésében egyszer csak a következőket mondja:

— Az ember csak kicsi vízben tud jól mosakodni. Nagy vizben nem látszik meg a piszok.

Hogy ezt a mondást az ember megértse, előbb Kenderesinénél diáknak kellett lennie.

— Hogy Ady Endre szerelmes volt belém, azt mindig másoktól tudtam meg. Mindig a diákok voltak ebben az ügyben Ady stafétái. Képzelje, még Kun Béla is eljött hozzám, hogy legyek kedves Adyhoz, mert mindig csak rólam ábrándozik. Persze ezt nekem Ady személyesen nem merte elmondani. Ö csak verseket irt és azokat csempészte valahogy hozzám.

— Egy ilyen versét el is tettem. Még soha senkinek nem mutattam és igy még nyomtatásban nem is jelent meg soha.

Megkaptam az engedélyt, hogy versét leközölhessem.

Elhitettem a szivemmel, hogy el tudlak feledni, Hogy téged, hiú, gőgös lány — bűn és vétek szedetni,

De azt súgja ihletségem szivembe oltott szózata S bűnös éjek halk sóhaja,

Hogy mig szivemnek lángja ég, el nem feledhet(lek soha.

Beszéltem már a szellővel, kérő szóval, vérző

(szívvel,

Ne hallja meg sóhajtásom, ne lássa meg könny(hullásom,

Ne mondja el a világnak, hogy még mindig hőn

(imádlak,

Harsogja túl sóhajtásom! Oh, mert én a zajra

(vágyom,

Lárma, bor, zaj egyedül a boldogságom.

Bizony, a diákszerelein lantját Ady sem pengette másképpen, mint 'a világ többi szerelmes diákja. Ezek a sorok a későbbi Adytól a felismer - hetetlenségig messze esnek. Messzebb, mint Zi- lahtól Páris.

Ismét visszatértünk a diák Adyra. Megtudom, hogy Ady a zilahi jó bort már akkor sem vetette meg. De nagy társaságban mulatni sohasem szeretett Alakult annak idején az „úri" diákok között valami egylet. Úgy hívták, hogy „Lovag-egylet". Ady ezeket a „lovag“-okat lenézte és nem is keveredett soha közéjük.

Egy-két barátja volt és azok mellett mindvégig kitartott.

Majd áttértünk ismét az első szerelemre.

— Nézze, — mondta a régi versek Zsókája, — a legjobban megismeri a fiatal Adyt, ha elmondom róla az alábbi történetet. Egy diákbál előtt történt. Egész Zilah fiatalsága lázasan készülődött erre a mulatságra. Már hetekkel ezelőtt megindultak hozzám — Ady stafétái, hogy a bál második négyesét vele táncoljam. Ha még emlékszik, akkor tudhatja, hogy a régi bálok második négyeséhez mindig a szívnek is volt valami köze. Végre odaadtam a második négyest s a táncrendembe a második négyes mellé odaírtam az Ady Endre nevét Eljött a bál ideje és éjfél után beharangozták a második négyest Az összes párok már mind fölállottak, mindenki ott állott a párjával, csak az én táncosom még nem volt sehoL Már majdnem megkezdték az első figurát, amikor elém áll egy kis vékony, cingár diák, meghajtja magát és igy szól:

— Ady Endre küldött, hogy táncoljam helyette a második négyest. Ady Endre kint ivott valahol. Látja, ilyen volt, a büszkeség, a dac nagyobb volt benne a szerelemnél s meg akarta

mutatni, hogy őneki nem rs olyan fontos a második négyes.

— Amikor Ady leérettségizett, a vizsga után eljött hozzám búcsúzni. Kimentünk a kertbe és búcsúzóul letéptem egy piros rózsát s a gomblyukába akartam tűzni. A gomblyuk a kabáton azonban össze volt varrva. Nem hordott sose virágot. Én téptem föl a körmömmel a varrást s tűztem belé a bucsurózsát Erről is verset irt

í Dal a rózsáról.

A szép leány a bucsuzáskor

Egy rózsát tűzött fel nekem.

Piros volt lágyan fekvő szirma,

Jelképed égő szerelem!

Könnyű csókot lehelt rája S mint álomkép már messze szállá S én fájó szívvel, könnyes szemmel Sokáig néztem még utána.

Zsóka asszony felolvassa a verset, kedvesen elmosolyodik és igy szól:

— Ady úgy látta, hogy én a rózsát megcsókoltam. Pedig csak megszagoltam, mint ahogy már a frissen letépett rózsákat szokás.

*

Elbúcsúzom. Elkérem a fényképet, a zöld bár- sonykötésü kopott emlékkönyvet, a verseket s valami különös érzéssel bandukolok velük hazafelé. Nyomdába fogom őket vinni, ott újságpapírra teregetik őket és mi, kegyeletien utódok, álmodjuk vissza Ady helyett a zilahi diákélet mézédes álmait, a diákbált, a piros rózsát, első szerelmet, Zsókát . . .

Ady Endre, bocsáss meg érte! Nézd. az elhervadt virágcsokrot a múlt virágaiból neked kötöttem. A szürke Íródeák illő kegyelettel teszi rá az elhagyott, a gondozatlan, a megtagadott sírna.

Indlg Ottó.

ioitiítcfC CL \

flfiaJ[\j j CL ^

Kt) cJl /üJÍA, | jLSiSL^AA^L-f 0 cfeL/Vi/

Jl yrnaöprok! Kötelessé!*!

* ♦