Evangélikus liceum, Pozsony, 1914

nép szivét és karját magáévá tehesse. Ez a vallási fanatizmus. El akarja hitetni az összes görög-keletiekkel, hogy vallásuknak soha nem élvezett fényt, tiszteletet és elterjedést biztosítana, ha azt hatalmas feje, a mindenható cár Konstantinápolyból kormányozná, mint hajdan őse, a kelet-római császár. Hogy orosz uralom alatt mi lenne azzal a széleskörű autonómiával, önkormányzattal, amelyet például a mi hazánkban élvez a két görög-keleti egyház, azt persze ennek az eszmének terjesztői nem igen emlegetik.

Joggal mondja tehát Apponyi Albert gr. a nagy államférfi és szónok, hogy a két nyugati hatalom nincs a maga helyén ebben a háborúban, „egyedül Oroszország, az igenis, a helyén van, az ő tradícióinak, az ő hagyományainak, az ő lelkében benne lakó évszázados ösztönnek számára kijelölt helyén.“

Végül szóljunk a háború okozói közül arról, aki közvetlen előidézője a világháború rémének, a kicsiny, de nagyralátó Szerbiáról. Ez az ország, hazánk egykori hűbérese, csak a XIX. század elején szabadult fel a százados török uralom alól. Az Obrenovics-házból való uralkodói egészen a legújabb időig jó viszonyt tartottak monarchiánkkal s ennek a kis ország politikai, gazdasági és művelődési tekintetben csak hasznát látta. Két szerencsétlen háborújában valósággal megmentője lett hatalmas monarchiánk kicsiny szomszédjának; 1876-ban a törököket, 1885-ben a bolgárokat állította meg diplomáciánk előnyomulásukban.

A sok jótéteményt Szerbia ugyancsak furcsán hálálta meg. A szerencsétlen Obrenovics Sándort követő Karagyorgyevics Péter szakított elődei politikájával és egészen az orosz, pánszláv irányzat karjaiba vetette magát. Azóta Szerbia, mint az „Osztrák-magyar vöröskönyv“ bevezetése mondja, „szakadatlanul azt a célt követte, hogy ellenséges propaganda és forradalmi üzelmek segélyével aláaknázza Ausztria-Magyarország- nak délszlávok lakta vidékeit, hogyha majd az európai helyzet a nagyszerb tervek megvalósításának kedvezni fog, a monarchiától elszakítsa azokat.“