Evangélikus liceum, Pozsony, 1909
Emlékbeszéd. 1910 április 8-án gróf Széchenyi István halálának félszázados évfordulója alkalmából tartott emlékünnepen mondta Kocb István dt., líceumi tanár. Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Kedves tanuló ifjúság! Gyászünnepet ül a magyar nemzet! Ma 50 éve állt meg dobogásában annak a szive, akit történelmünk egy másik tüneményes alakja a legnagyobb magyarnak nevezett. Egy félszázad alatt sokat veszít a fájdalom élességéből, de látásunk tisztasága csak fokozódott alatta és ma még világosabban látjuk, mily óriást vesztett benne a nemzet. Széchenyi alakja az idők folyamán nőttön nő! Ez ünnepélyes órában iparkodjunk megérteni sikerekben oly gazdag életét, szenvedéseiben oly tragikus sorsát. Midőn Mohács után hazánk sorsa a Habsburg dinasztiáéval állandóan összekapcsolódott, akkor már Magyar- ország a belviszályok s a török miatt gyenge, megoszlott ország. Elvész az eddigi idegen királyok alatt mindig szilárd domináló helyzete, érdekei mindinkább háttérbe szorulnak, sőt önálló létét is fenyegeti a beolvasztás szinte állandó veszedelme. Ez tetőzte be nemzetünk szerencsétlenségét. Erejének nagy részét leköti a saját uralkodója ellen folytatott küzdelem. Az országgyűlések tanácskozásaiban, a fegyveres felkelések csatáiban ez a küzdelem folyt nemzedékről nemzedékre. Ennek a jelentőségéről maga Széchenyi mondja: „Azt, hogy megvagyunk és mint magyarok vagyunk meg, egyenesen.... a magyarnak magát egybeolvasztani és jogaiból kivetkeztetni nem engedő szellemének köszönhetjük.“ E küzdelem termette diadalmas hőseinket, de Széchenyi nem ezeknek az utóda.
