Evangélikus liceum, Pozsony, 1905
5 anyagi helyzete javulását újból évekig várhatja, várhatja és tovább tűrhet, nélkülözhet. Teremtsünk tehát mi magunk oly alapokat, melyeknek jövedelméből egymást kölcsönösen támogathatjuk. Állítsuk a nyugdíj-, mint jogos igény mellé az önsegítés elvét! Az országos középiskolai tanáregyesület ez elvet már el is fogadta, a mint a középisk. tan. közlöny 1901/2 évfoly. 579. oldalán szóról szóra olvashatjuk: »foglalkozik a tanárszövetség tervével, a tanári özvegyek és árvák nyugdíjügyének javításával, növeli az egyesületi segélyalapot és a tanárok gyermekei számára ösztöndíjakat és egyéb kedvezményeket törekszik kieszközölni.« És ez nagyon helyes. Az önsegély mindenkor és mindenütt a legüdvösebb eredményeket szülte. Törekedjünk tehát ezentúl mi is segíteni a tanáron és családján: valahányszor csak beáll a segélyezés szüksége s hol az iskola- fenntartó nem segít, talán nem segíthet, vagy nem segíthet elegendően. S lássuk már most a segélyezés nemeit. Sok oknál fogva helytelen, hogy a nyugdíjba menő tanár lakpénzét elveszti, miért is akárhány tanár annak kedvéért tovább szolgál, valljuk meg, kénytelen tovább szolgálni, holott a nevelés szempontjából kívánatos volna, hogy ne szolgáljon már. Nem dermesztőleg kell-e hatnia minden fiatal tanárra azon gondolatnak, hogyha esetleg tiz éven belül munka- képtelenné lesz, elbocsátáskép — egy, talán két évi fizetést kap, de további segélyezésre az ilyen szerencsétlen kartárs többé nem számíthat. S hát még az özvegy sorsai Siralmasnak mondható minden hivatalnok-, tehát a tanár-özvegyének is a nyugdíja. Egy 30 évig szolgált és 5000 koronát élvező tanár özvegyének a nyugdíja 1360 korona! Azon tanárözvegy pedig, kinek férje: öt évi szolgálat betöltése előtt halt el, vagy házasságra lépése után két éven belül nyug díj áztatott s azután halt meg-. — nem kap egy fillérnyi nyugdíjat! Nem hat-e minden emberre komikusán, hogy a nyugdíjtörvény különben is minimális nevelési pótlékot csak az esetben biztosít, ha az özvegynek legalább is három gyermeke van?
