Evangélikus lyceum, Pozsony, 1899
14 mellett állva mintegy közös erővel védik egymást a szélvész ellen: addig egy terepélyes, nagy fa magában áll, társak nélkül. Szép. magas koronája van, délczegen áll, méltó egy szép jövőre, bár eddig is sokat szenvedett, sok szélvészt, vihart állott ki; mutatja ezt a sók sebhely a törzsön. Lombját sokszor megtépte a szél, ágait villám sújtotta s már fejszével vágták a gyökerét; de e külső erőszakkal daczolt s megvédte öt az elpusztulástól önnagysága, hatalmas ereje. Majd a szú kezdé meg benne lassú, pusztító munkáját s már a holló is károgott feje felett, hirdetve a vészt! Mégsem pusztúlt el! Xe is pusztúljon; elvesztett levelei, ágai helyett nyerjen újat s bármilyen vész zúgjon felette, álljon továbbra is délczegen ez a terepélyes, nagy fa! Az olvasó, a ki nem abban vagy legalább ahhoz hasonló korban élt, mint költőnk vagy a ki nem ismeri Tompa korát, a magyar nemzet akkori sorsát, csak azt érti meg e költeményből, a mi benne van; meghatja őt a költő sajnálkozása egy viharverte terepélyes, nagy fa iránt, valamint a költemény végén az a fohászszerű óhajtása, melyben fennállását kívánja! Azonban ez a költemény mást jelent. Tompa az 1848/49.-i szabadságharcz leveretése után a maga hazáját siratta, szerencsétlen sorsát gyászolta; elképzelte hazájának el- hagyatottságát itt az európai nemzetek között, hol a magyar magában áll, rokon nélkül, kitéve a múltban a keletről jövő népáramlatoknak; elképzelte, hogy mennyit szenvedett már nemzete a kívülről jött támadások miatt, de saját fiai is hányszor döfték testébe a kést. így foglalkozván lelke sokat szenvedett hazája sorsával, hasonlító képzettársulás útján tűnt fel előtte a magában álló terepélyes, nagy fa képe, mely a hosszú századok folyamán annyi elemi csapásnak volt kitéve! Tompa kortársaiban, az akkori magyar közönségben pedig, mikor ezt a költe
