Evangélikus lyceum, Pozsony, 1899

í)

Hanem a midőn már szépen megpitymallott,

És elült a szúnyog és a zaj sem hallott,

Akkor lelopódzott a fiú fejére,

Két szárnyát tértté annak két szemére;

Aztán álommézet csókolt ajakára,

A kit mákvirágból gyüjte éjszakára,

Büvos-bájos mézet, úgy hogy édességén Tiszta nyál csordáit ki Toldi szája végén.

Itt a hasonlított dolgot, melyről allegorikusán van szó, maga a költő mondja meg mindjárt az allegorikus rajz elején. Van azonban olyan allegória is, a hol a költő a hasonlított dolgot egészen elhallgatja, azt csak a költemény egyéb részeiből, a költői stilus valamely sajátosságából, a hangból lehet kitalálnunk. Mikor Toldi 111. Énekében György így szól legényeihez :

.,Hé fiúk! amott ül egy túzok magában,

Orrát szárnya alá dugta nagy burában ;

Gunnyaszt, vagy dög is márf lássuk, fölrepül-ef

Meg kell a palánkot döngetni körűié !u

itt az előzményből s György gúnyos beszédmódjából tudjuk csak, hogy Miklósról van szó. így lehet már egy teljes külön álló költemény is allegória, melynek megértése egészen az olvasóra van bízva.

A másik psycbologiai folyamat, mely az allegória magyarázására szolgál, az elevenítő képzettársulás módja, „a mely az emberi életet illető képzeteket átviszi az emberen kivűl álló világ jelenségeire és ezeket a jelenségeket az átvitel által mintegy megeleveníti.“ (Beöthy). A költészetben a megszemélyesítés, a personificatió ilyen elevenítő képzeltársulás által keletkezett szókép, melyben a költő az emberen kívüli világ dolgait az emberi életre vonatkozó képzetekkel jellemzi, az emberi élet körébe