Evangélikus lyceum, Pozsony, 1895

2

fényes korára a mohácsi vész, rabló török és tatár; majd Buda visszafoglalása, Rákóczy vitéz harczai, a Habsburgok trónjának megmentése Mária Terézia alatt. — aztán ismét a tespedés siralmas korszaka; végre a szabadság- harcz magasztos fegyvertényei s 67-ben az ünnepies kibékülés a nemzet és a trón között.

Bizony, bizony, sokszor állott már ez a nemzet sírja szélén, de mindannyiszor megint megifjodva régi fényében feltámadt. Méltán kérdhetjük, mi volt az a bűvös hatalom, mely Antaeusként mindig új erőhöz juttatá? Adjunk hálát a magyarok istenének, a ki erős karjaival befedezte s ár és apály közt ezer év után egy szebb jövendő elébe állítá hazánkat, de a gondolkodó történetíró jogosan véli, hogy ha hibáiért sújtotta, ám erényeiért bizony nyal kegyelte is az ég e népet s csakis ez erényeinek köszönheti nagy birodalmakénál hosszabb fen mar adását.

*

* *

»A mely erő országot tudott szerezni, ugyanaz az erő fenn is bírja azt tartani.« mondja egy jeles római történetíró. Uraitól a Kárpátokig karddal tört magának utat a magyar; karddal kezében száguldott végig büntetlenül Európán; karddal védte később birtokait, meg birtokánál is szentebb függetlenségét; s mint Zrínyinek, a végső daliának, még ma is rá van vésve a kardunkra e jelszó: »Ne bántsd a magyart!« Sok hibája, gyarlósága mellett a hátorság mindig kiváló erénye maradt e nemzetnek. Jól tartja egyik Írónk, hogy nincs a világnak vitézebb népe a magyarnál. Leonidas csak háromszázad magával halt meg Termopylénél s hírök háromszor annyi századon él Klio szózatos ajakán, — nekünk Augsburg- nál, Mohinál, a nem magyar szántotta Rigómezőn, Mohácsnál, Drégelben és Szigetnél egész seregeink az utolsó emberig odavesztek. Emlékűket kő nem jelöli, dicsősé-