Evangélikus főiskola, Pozsony, 1865

6

költői elbeszélésnek nem juthat — mint az eposz hőse — hasonló végzetszerű bonyodalmakba, tragikai összeütközésekbe.

E szó — „Buda már volt a mi Etele a lészen“ (VII. 96.1.) mottója ama családi tragoediának, melyben Etele e vezéreszme, e nagyszerű missio kedvéért:

„. . . . terjedjen hunok birodalma,

Gyökerit más földre bocsássa hatalma . . .“ (VII, 100. 1.)

a legközelebbi, legszentebb kötelékeket széttépi s melynek végével testvére holtteste fölött állván, isten kardjával sorompóba hivja az egész világot. Szabad tért kell Etelének alkotnia nagyszerű műve számára, lerombolnia mindent, a mi nem hallja meg a szörnyű szózatot: A sors hadszekere — hallod üvölt — pusztulj!“ (X, 62. 1.); szétzúznia önszivét, hogy rideg fönségében, fagyasztó magányában a fatum parancsainak háborítlan szolgálhasson. „A testvérgyilkolás csak előjátéka volt az emberi nem gyilkolásának“ — a mint egy régi történetíróból idézi Thierry „Attilájában“ (Ford. Szabó K., 95.1.). Csakhogy költőnk a krónikás „emberi nem gyilkolása“ helyére a hún nemzeti nagyság és dicsőség magasztos feladatát tűzi ki hőse elé.

Mily finom költői tapintattal, mily szerencsés fogással használja fel Arany Thierry adatát, mely szerint — regei és történeti hagyománynyal ellentétben — Etele az öcs és Buda a „frére ainé“! Midőn a Pesti Hírnök kritikusánál azt olvassuk, hogy a költő sokkal jobban tesz vala, ha indokolatlan eljárása helyett a hagyomány mellett megmarad : eszünkbe jutnak Goethe szavai : „Wer den Dichter will verstehen , muss in Dichters Lande gehen“ — és — „Das müsste eine gar schlechte Kunst sein, die sich auf einmal fassen liesse, deren Letztes gleich von demjenigen erfasst werden könnte, der zuerst herantritt. “ Hol van a tragikai összeütközés, ha Etele a bátya és Buda az öcs, ki az által vonja fejére bátyja haragját, hogy — mint Kézai krónikája mondja — „metas inter fratres stabilitas transgressus fuerit dominando“? Hisz akkor megvolna tettén a jogczim némi árnyéka — s a testvérgyilkolás — minden drámai mélyebb érdek és jelentőség nélkül — alig volna egyéb, mint prózai „justiz-mord“. A költészet nekünk nem Pitaval könyve, nem törvényszéki rémtörténetek halmaza.

Etele az öcs , de ő egyszersmind £ nemzeti és világtörténeti hős. E két minőség összekocczanásából fejlikld a megindító, végzetes tragikum. 0, ki alárendelt helyzetéből elsiké kényszerűi lenni, Buda átkos gyöAeségével, a mindennapiság aggságos — bárgyú ingadozá