Evangélikus főiskola, Pozsony, 1859
6 A művészi mű a művész jellemétől, a tárgy mivoltától, és a kivitel kellékeitől függvén, a dalmaelmélet is figyelmeztet szabályaival a ilalmász tehetségére, a dalmaeszme mibenlétére és kiállításának tökélyére. Az elmélet a dalmaeszme kiállítása mellett első helyen figyelmeztet a művészre és az ő jellemére. Kivévén az eszközt, mely a dalmában a beszéd, a többi kellékekben megegyezik a dalmász a müvészszel. Nem kontárt, hanem művészt igénye] a dalma is. Az ősvilág tiszteletet parancsoló névvel jellemezte őt. A művész „musarum sacerdos.“ A művészek magok az istentől áthatottak— nak és megihletteknek hitték és vallották magokat. ,,Est deus in nobis agitante callescimus illo.“ — „Odi profanum vulgus!“ — A dolog természete is a művészben fenséges és tiszta jellemet tesz fel. Testi és lelki erők segítik és akadályoztatják egymást. Lehetetlen csak egy érző eszköz gyengesége vagy épen hiánya mellett elérni azt, a mi csak minden érző eszközök együvé munkásságának fen van tartva. Ha az erkölcstelenség az ismert jónak megvetéséből keletkezik; akkor az erkölcstelenben az ismerő tehetség mintegy meghazudtoltatván, tevékenytelenségre kárhoztatva látja magát: s akkor lehetetlen lelkileg eredményeztetni azt, mi a művészi jelesség föltétele. — A tapasztalás is bizonyítja, hogy a visszálkodó lelki tehetségek az élettüneményekben darabosak, összhangzásnélküliek, tökélyetlenek. Mert lehetetlen, hogy a tőszomszédságban lakók között a nyavalyástól valami ne ragadjon a másikra. Ellenben a művészi munkák követelik s minden kétségen túl teszik a szerzőnek értelmi, erkölcsi, jellemi és minden egyéb jelességű józanságát. És mégis oly gyakran találkozunk a művész nevét igénylőkkel, kikben számos lényeges kellék hiányzik, úgy, hogy az embernek a legközelebbnél fricskára görbül ujja. Hazanemtői intés ez a szent kötelesség hű teljesítésére! Mint minden eszmét, úgy a dalmaiét is készíti az okosság. Az elmélet tehát köteles meglesni és előterjeszteni az okosság abbeli működését. Általában az okosság megbővíti a felfogott dolgot. Valamint a meleg áthatván a testet, azt növeszti úgy, hogy test is meleg is egyben, mely vegyidet következtében változnak is a testek: úgy az okosságtól felfogott dolgok nem többé az előbbiek, hanem megbővítvék az okossági jellemmel. — Míg a többi írzatok beérnek inkább a dolgok saját jellemével, akkor a költészet azoknak inkább okossági tulajdonságára tesz igényt. Az arany, lant, élőfa a költőknél okossági alakba öltözködnek. „A holt arany kezedben, szól Toldy Ferenc Báró Sina Simonhoz, éltető mag, melyből boldogság sarjad gazdagon.“ Erdélyi János a hárfa józanságához fordúl, szólítván meg: „De hárfa! húrjaidban gyönyört ne leljenek az ál hívek, rabelmék s a szeretetlenek.“ Horácz pedig Carm. 2, 13, az élőfával felesel: „Átkozott napon ültetve vagy oh fa.“ Az okosságnak a dolgokra való hatásából, és viszont a dolgok általi áthatott- ságából keletkezett azon tudat, melyben alanyiság és tárgyiság elegyül; s melynél fogva mégis vagy inkább alanyilag, vagy inkább tárgyilag nyilatkozni szokott az okosság. A
