Hírközlési Múzeumi Alapítvány, Évkönyv, 2008-2009
Kozmáné Grünwald Éva: Hétpecsétes titok
amelyeken monogram, családi címer vagy személyes jelkép egyaránt megjelenhetett. A pecsét külső szélein általában a körirat található, amely a pecsét tulajdonosának nevét, rangját, esetleg méltósága jelképeit ábrázolja. A pecsétmező közepét a pecsétkép foglalja el, címer, monogram vagy valamiféle növényi ornamentika. Az uralkodói pecsétek általában kerek formájúak, az egyháziak rendszerint alul és felül elkeskenyedő, ovális, ún. mandorla formájúak, míg a nemesek pecsétje gyakran pajzs alakú volt. A késő középkorban méretük is nőtt, volt, hogy átmérőjük elérte a 12 cm-t, súlyuk a fél kilogrammot. A pecsét idővel a legmagasabb művészi minőséget érte el, a művészettörténetben is fontos szerepet játszik, ugyanis a különböző pecséteken nagy mennyiségben maradtak fenn uralkodók, papok és vallási szimbólumok ábrázolásai. Anyaguk szerint érc- vagy fémpecséteket és viaszpecséteket különböztetünk meg. Érc- pecsétek készültek ólomból, aranyból és ezüstből. A fémpecsétek latin neve bulla, a viaszpecséteké sigillum. Nemesfém bullával csak az uralkodók erősítették meg az okleveleiket. Aranyat pedig még ők is csak kiemelkedő fontosságú, ünnepélyes okleveleken használtak, amely még ekkor sem volt tömör arany. Az aranybulla szó hallatán mindenki II. András 1222-ben kibocsátott, a nemesi kiváltságokat rögzítő oklevelére gondol. Árpád-házi királyaink aranybulláit jórészt a vatikáni levéltár őrzi. Hunyadi Mátyás aranypecsétjei tömör aranyból készültek. Magyarországon az ezüstbulla nem terjedt el. Hazánkban három pecséttípust különböztetünk meg. Az első az idézőpecsét, amelynek lényege, hogy a bíró saját képmását ábrázoló pecsétjét küldte el a megidézettnek. Ez a pecsét igazolta a futárt, aki élőszóval közölte, hogy a megidézett személy milyen okból, hol és mikor kell, hogy megjelenjen a bíró előtt. A legrégebbi magyar idézőpecsét I. András korából való. A második pecséttípus a zárópecsét, ezt akkor használták, amikor egy írás titkosságát, zártságát akarták biztosítani. Ilyenkor az okmányt oly módon pecsételték le, hogy tartalmát csak a pecsét feltörésével lehetett megismerni. Zárópecséttel látták még el a fontos iratokkal teli ládákat, helyiségeket. A harmadik típus, a hitelesítő pecsét az okmányban rögzített jogi tény vagy akaratnyilvánítás bizonyítására szolgált. Elsősorban az örökérvényűség igényével kiállított kiváltságlevelek, privilégiumok esetében volt fontos, így ezeken az okleveleken a pecsétnek megfelelő rögzítést kellett találni. A leggyakoribb pecsétanyag a középkori Európában a természetes méhviasz volt, amit a lép megolvasztásával nyertek oly módon, hogy a lépeket a napon kő- vagy palatáblára fektették, egyik oldalát megemelték és a nap melegítő hatására a folyékony viasz kicsur- gott. Az így nyert viasz tisztának volt mondható. A lépben fennmaradt még az üledék, az ún. törköly, ez is elég sok viaszt tartalmazott. Nem ritkán ezt a törkölyt is bekeverték, amikor nagyon megnőtt a viasz iránti igény, de ez a viasz minőségének romlását eredményezte, időállóságát gyengítette. Töltőanyagot, lisztet, korpát is kevertek a pecsétviaszba, ami szintén jelentős minőségromlást okozott. A viasz festésére földfestéket használtak, zöld, piros, fekete színben, de használták természetes színét is, a világossárgától egészen a sötétbarnáig. A pecsét színe rangot jelentett, a piros nagyobb rangot, a zöld alacsonyabbat. A legrégibb, középkorból ránk maradt okmányokon a pecsétet szabályszerűen a jobb oldali alsó sarokba nyomták. Ezen a helyen a pergamenre egy kereszt alakú vágást tettek, a négy sarkát felhajtották, ezáltal egy négyzetes nyílás keletkezett. Ezen keresztülnyomták a forró vízfürdőben felhevített pecsétviaszt, majd ebbe a hideg vízben lehűtött pecsétnyomót belenyomták. A bélyegző benyomásától a felesleges viasz egy a pecsétképet kö112
