Hírközlési Múzeumi Alapítvány, Évkönyv, 2008-2009
Kozmáné Grünwald Éva: Hétpecsétes titok
Kozmáné Grünwald Éva Hétpecsétes titok Piros viaszpecsétekkel lezárt iratok, levelek, okmányok láttán nyomban valami sejtelmes, titkokkal teli dologra gondolunk. Márpedig a boríték elterjedéséig, az 1820-as évekig nem volt más lehetőség az írásos küldemények lezárására. Ez a titokzatosság, az ismeretlentől tartás, a félelem felébresztették az emberi, egyéni kíváncsiságot éppúgy, mint a kormányzati bizalmatlanságot, gyanút, és késztettek a titkos tartalmak megismerésére, a zárópecsétek feltörésére. Mint ahogy Richelieu bíboros elvetemült muskétásai tették Alexandre Dumas A három testőr című regényében. Egyébként éppen a bíboros javaslata szerint hozták létre később Franciaországban a postahivatalok egy külön osztályát, az ún. cabinet noirokat avagy fekete irodákat, ahol nagyüzemben folyt a postai továbbításra feladott, ám a hatalomnak gyanús levélküldemények felbontása, átvizsgálása. S ha a cenzorok a levelet politikai kérdésekben érintettnek találták, azonnal felsőbb helyre továbbították azt. Jelen dolgozatban a pecsétek postai alkalmazásának történetét igyekszünk felfedni. Aktuálissá teszi ezt a Postamúzeum D.29 jelű okmány- és iratgyűjteményében a közelmúltban elvégzett munka, a mintegy 124 darabból álló, pecsétlenyomatokkal teli ív 2191 viaszpecsétjének restaurálása, konzerválása, majd biztonságos tárolásának megoldása. E munkafolyamat során felmerült és megoldott valamennyi problémát, a munka összes fázisát ismertetjük, s egyben egy kis betekintést adunk a pecsétek történetébe is. Az ókorban az írásos küldemények lezárására Ázsiában főként pecsétföldet, Egyiptomban pedig viaszt használtak. A pergameneket feltekercselték, zsinórral átkötötték és az említett anyagokkal lezárták. A görögök és a rómaiak agyagtáblára, viasszal bekent palatáblára vagy fakéregre írtak, ezeket zsinórral keresztbe összekötegelték, a zsinór végeit pedig krétai agyaggal készült pecséttel látták el. Ezeket az írásra alkalmas anyagokat a középkorban, all. századtól fokozatosan kiszorította a rongypapír, amelyet már összehajtogathattak három- vagy négyszög alakba, zsinórral átfűztek és a végeket viasszal pecsételték össze. Legáltalánosabb összehajtási mód volt, hogy hosszában egyharmadnyi szélességben alulról és felülről is egymásra hajtották a rongypapírt, azután széliében szintén egyharmad résznyire jobbról is, balról is behajtották és a két végét egymásba dugták. Ahol a papír két vége érintkezett, pecsétnyomóval lepecsételték. A lapnak vagy ívnek csak az egyik oldalára írtak, hogy az összehajtás után kívül tiszta maradjon, ide a címet írták, a másik oldalon pedig a pecséttel lezárták. Annak, hogy a pecsétnek, mint bizonyítóeszköznek a középkorban nagy jelentőséget tulajdonítottak, legkézenfekvőbb oka az általános írástudatlanságban keresendő. Az írás- tudatlan emberek számára a pecsét pótolni tudta az írást, mert szerepelt rajta tulajdonosának szimbolikus képe, amelynek felismerése nem okozott nehézséget. így az állami élet megszervezése, az adószedés, bírósági idézés stb. hitelesen igazolva volt. A pecsét lényegét tekintve íróeszköz. Az írásjelet (betű, kép) szilárd anyagba mélyítve vagy domborítva kivésték: ez lett a pecsétnyomó, azaz a tipárium. Pecsétnyomóul pecsétgyűrű vagy a kard markolatára vésett címer is szolgálhatott. Készültek pecsétnyomók elefántcsontból, ezüstből vagy arannyal futtatott acélból, fémből, drágakőből, üvegből, bazaltból vagy jáspisból, 110
