Hírközlési Múzeumi Alapítvány, Évkönyv, 2008
Makkai-Várkonyi Ildikó–Kapi András Bálint: Emléknap a Postamúzeumban
A posta és a távírda egyesítése. A magyar posta 19. századi történetének talán legjelentősebb eseménye a posta és a távírda egyesítése volt. Az egyesítés, amelyet az osztrák postától való teljes függetlenedés jegyében Heim Péter készített elő, egy hosszabb folyamat eredménye. A magyar kormány már az 1876. évi költségvetés indoklásában felvetette a két ágazat összevonásának tervét, de a pénzügyi bizottság további részletes előterjesztést kért ez ügyben. A távírdák, különösen a kisebb településeken nem kötötték le kellően a személyzet munkaerejét, a bevételek sem fedezték a kiadásokat, a gazdaságtalan működés pedig útját állta a távírdái fejlesztéseknek. A szaktárca már 1877-től, amint erre alkalom nyűt, a kisebb távírdaállomások kezelését postamesterekre bízta. Az uralkodó végül Baross Gábor miniszterjavaslatára 1887. szeptember 15-én hagy táj óvá a két intézmény egyesítését. Az összevonást gazdaságossági szempontok indokolták, hiszen a forgalom az 1873-as - éppen a Monarchiából továbbgyűrűző - gazdasági világválság miatt jelentősen megcsappant. A kisebb posta- és távírdahivatalok fúziója egyik vagy másik vezetői hely megüresedésével vette kezdetét. Az érintett postamesternek vagy távírdavezetőnek nyilatkoznia kellett, hogy vállalja-e a másik funkció ellátását is, ami természetesen szaktanfolyam elvégzésével és vizsgakötelezettséggel járt. A vasminiszter az összevonással megteremtette az állami hír- szolgálat egységes igazgatását, s egyúttal megvetette a távíró és távbeszélő ágazat fejlesztésének financiális alapjait is, mindezt az államháztartást kifejezetten kímélő megoldással. További fontos mérföldkő a magyar posta történetében a távíró, telefon és villamos jelzőberendezésekről szóló 1888. évi törvény, amely a század 70-es éveiben meginduló telefonhálózat kiépítést szabályozta. Az addig jobbára magánvállalkozásokként - a fővárosban és a nagyobb vidéki városokban működő - távbeszélővonalakat a szaktárca fokozatosan megváltotta, s ezt követően már csak az állam létesített új állomásokat. 1890-re megépült a Bécs-Budapest interurbán vonal, majd három év leforgása alatt már több hazai nagyváros - Győr, Pozsony, Szeged, Arad és Temesvár - között is kiépült a telefonösszeköttetés. A posta és a távírda egyesítése jól képzett postai és távírdái alkalmazottak, postatisztek szervezett képzésére is fokozott igényt támasztott. Az első magyar nyelvű posta- és távírdatiszti tanfolyam ugyancsak Baross Gábor miniszter kezdeményezésére indult 1888-ban. Az előadások és az ún. vizsgálatok magyarul folytak. A 10 hónapos tanfolyam hallgatói önkéntesen jelentkeztek. Nyilvános rendes hallgató az a személy lehetett, aki 18. életévét betöltötte, feddhetetlen előéletű és fizikailag alkalmas volt a szolgálatra, megfelelő iskolai előképzettséggel rendelkezett, mindemellett a magyar nyelvet szóban és írásban tökéletesen bírta. A postai szolgálat. A 19. században a postai szolgálat már igen széles munkavállalói körnek adott biztos kenyérkeresetet, az ambiciózusabbaknak pedig szakmai karrierlehetőséget, magas presztízsű életpályát. Példaként említhető Opris Péter, aki Baross Gábor megbízására 1887-ben az újonnan alakult pécsi postaigazgatóság vezetője lett. A kőszegi kincstári postahivatal egykori vezetőjének, Hübert Károlynak a pályaíve is látványosan emelkedett: 1873-ban gyakornokként kezdte szolgálatát. 1887-ben már a budapesti főpostahivatal vezetője s 1888-ban az akkor létesített posta- és távírdatisztképző tanfolyam rendes tanára volt. Opris Péter és Hübert Károly a postás szakma valamennyi lépcsőjét végigjárták, s folyamatos önképzéssel postafőtisztekként a társadalom elismert tagjaivá váltak. 1947-ig a magyar posta személyzete az állami kezelésben lévő kincstári és a magán- vállalkozók által működtetett nem kincstári, azaz postamesteri hálózatra tagolódott. A kincstári személyzet a városokban és a nagyobb településeken látta el a posta-, távíró- és 51
