Hírközlési Múzeumi Alapítvány, Évkönyv, 2006

Hajdú József: Interjú Trischler Ferenc szobrászművésszel

Mára persze már nagyon megváltozott a közben várossá nőtt Boly lakosságának összetétele. 1945 után a svábokat kitelepítették, s helyükbe elsősorban szlovákok érkeztek az északabbi országrészekből. A templom azonban, amely gyermekkoromban olyan volt számomra, mint egy múzeum, szinte semmit nem változott. Emlékszem, télen mindig nagyon hideg volt benne, de vigasztalt a tudat, hogy újra láthatom a festményeket, amelyek nagyon nagy hatással voltak rám. Az oltárképen Jézus volt látható a kereszten, a kereszt alatt bűnbánó Magdolna és Szent Antal.- Csak megfigyelted a látottakat, vagy magad is készítettél képeket vagy tárgyakat?- Úgy 10 éves koromban kezdtem el rajzolni. Korábban már próbálkoztam vízfestékkel, de nem mindig úgy sikerült, ahogyan szerettem volna. Zavart, hogy szétfolytak a színek. Rajzaimért azonban az iskolában gyakran megdicsértek, s minden év végén volt rajzkiállítás is, ahol mindig díjat kaptam. Ez nagyon jól esett, mert csendes, visszafogott gyerek voltam, s végre én is kitűnhettem valamivel.

Ezenkívül nagyon szerettem még a repülőgép-modellezést. Az iskolánkban működött egy ilyen szakkör. Kaptunk régi tervrajzokat, fa- és papíranyagot, és én többnyire otthon önállóan készítettem a modelleket: gumimotoros repülőgépet, vitorlázógépet. Az egyik ilyen vitorlázógépemnek több mint 2 méter volt a szárnya. A szerszámok otthon megvoltak. Voltak fúróink, gyalupadunk és a modellkészítéshez használatos mindenféle csiszolóvásznaink. De volt a közelben egy kovácsműhely is, ahol lehetett drótokat, vasidomokat alakítgatni. Szerettem berakni a vasat a tűzbe, s utána hajlítgatni. próbálgatni.

A gépek sokszor hónapokig készültek, s megtörtént, hogy egy rosszul sikerült röpte - téskor pillanatok alatt tönkrementek. A modellek orrába az egyensúly miatt ólomsúlyt kellett rakni. Hajói eltaláljuk a súly nagyságát, akkor a gép nagyon szépen tud szállni. Az említett nagy gépnél sikerült jól eltalálnom a súly nagyságát, mert amikor eldobtam a gépet, az nem akart leszállni. Végigszállt az udvar felett, s ezzel nagy riadalmat keltett a libák és kacsák között, amelyek a géppel ütközve komoly károkat okoztak, főleg a gép szárnyában. Azt még kijavítottam, de ezzel be is fejeztem a modellépítést. A festés és a rajzolás azonban továbbra is megmaradt.- Tudtál akkoriban valakivel beszélgetni erről?- Volt Bolyban egy fiatalember, aki akkor Budapesten járt a Török utcai képzőművészeti gimnáziumba. Vele gyakran találkoztam, amikor éppen otthon volt. A papám mondta, hogy vigyem el a rajzaimat, mutassam meg Meszlényi Jánosnak, aki egyébként Müller volt, csak a háború után magyarosította a nevét. Középiskolás diákként végignézte a rajzaimat, elmondta, hogy melyik teszik neki s melyik nem. Arra a kérdésemre, hogy miért teszik, vagy nem tetszik neki valamelyik rajz, azt válaszolta, hogy ezen gondolkodjam el én. Aztán rájöttem, hogy számára azok voltak a jó rajzok, ahol csupán néhány vonal segítségével sikerült megragadnom valaminek a lényegét.

Portrékat is festettem a családtagjaimról, az anyukámról, az öcsémről. Ezenkívül ismert festményekről készítettem másolatokat: Leonardo és Munkácsy képeiről. Ezeket látva Meszlényi azt javasolta, hogy próbálkozzam inkább a formázással, mert a plasztici- tás erősebb a képeimben, mint a színkezelés.

Ezt követően érméket kezdtem el mintázni, de ez nagyon nehéznek tűnt a kétdimenziós rajzok után. Később portréformázással is próbálkoztam. Bolyban a kályhástól szereztem agyagot, aki örült, hogy ilyesmivel foglalkozom, s elkezdtem mintázni az öcsémet.

119