Hírközlési Múzeumi Alapítvány, Évkönyv, 2005
Krizsákné Farkas Piroska: Évfordulók nyomában
val. Különösen tetszett egy számomra ismeretlen mű, amely mint később kiderült, Dohnányi zenéje volt. A rádió nyújtotta számomra az első zenei élményt, s ezután is izgatottan vártam, kerestem a rádió zenei műsorait. Hamarosan együtt dúdoltam és énekeltem Kálmán, Lehár és Strauss operettjeit, majd jött Verdi, Donizetti, Wagner. Közben folyt a háború. Este lefekvéskor nem kapcsoltuk ki a rádiót. Izgatottan hallgattuk az esti műsorokat, vajon mikor szakítják meg a műsort. „Légi veszély, légi veszély: Ungvár, Rakó... ” S ha jött a „ Légiriadó, légiriadó: Budapest, Budapest! ” félelemtől reszketve rohantunk át a szomszédba az óvóhelyre, ami egyébként egy krumplit tároló, fedett verem volt. A háborúnak is egyszer vége lett. Újra nyugodtan (?) lehetett rádiót hallgatni. Becsuktuk az ablakot, bereteszeltük az ajtókat, s a készülékhez bújva - halkra állítva a hangerősítőt - szívdobogva hallgattuk a Szabad Európa Rádiót s az Angol Rádió magyar adását. Persze azért szólt a magyar rádió is. Igaz, a Szénát hordanak a szekerek dallamától és szövegétől nem estem extázisba. Volt viszont a Kincses kalendárium, igaz jórészt propagandaszöveggel, de Völcsei Rózsival és Balázs Jánossal, akiknek humorát, csodálatos színészi képességét azóta sem tudom feledni. Viszont a rádió szilveszteri műsora tényleg vidám volt. Már akkor is kifigurázták a reklámokat. „Szereti a libamájat? Vegyen!” vagy „Fáj a gyomra, görcsöl? Dögöljön meg!” És volt: Most légy okos, Domokos! Egy új világot tárt fel előttem, amely azóta is meghatározója életemnek: a rejtvény, a játék. De nem csak az, annál jóval több. Egyik nap a postás levelet hozott részemre, idegen bélyeggel, idegen országból. Felbontottam, Szlovákiából jött, apám „eltűnt” nevelőszülei írták. Hallották a nevem az adásból, s örültek, hogy újra megtaláltuk egymást. Köszönjük, Rádió! Egyszer csak bekövetkezett 1956. Annyi öröm után a rádió most szomorúságot hozott. Rávezetett, hogy a legcsodálatosabb zene sem okoz mindig boldogságot. Ez volt az Egmont-nyitány, akik akkor éltek, tudják, miért. Elmúlt ez a szomorú időszak is, bár a szocializmus útjainak folytatása túlságosan sok örömet nem okozott. Annál több boldogságot adott a rádió. Színházi közvetítések, rádiójátékok, irodalmi összeállítások s rengeteg gyönyörű zene. A színházi közvetítések egy új világot nyitottak meg előttem. Amikor a rádió kapcsolta a színházat, megszólalt a közvetítést vezető halk, diszkrét hangja, a háttérben a közönség finom moraja, lehetett érezni a levegőben a feszültséget, a várakozás pillanatait. így lettem én rabja és örök szerelmese a színháznak. Ma már a 750. előadásomnál tartok. Tudom, hogy ennyi, hiszen minden színházlátogatásom műsorát és jegyét eltettem emlékül. Hogy számomra a színház a rádió által egy varázslat lett, megszállottá tett, szeretném egy kis történettel bizonyítani. A Faustot láttam az Erkel Színházban, amely 23 óráig tartott. Utolsó vonatom lekéstem, s elindultam gyalog Veresegyház felé a síneken. Az októberi csatakos, nedves időben hajnali 5 órakor értem haza nyakig sárosán, csapzottan, fáradtan, de végtelenül boldogan. A rádió varázslata számomra ezzel még nem ért véget. Jöttek a vetélkedők. Jött Bölcs István és Szilágyi János, és megkérdezték: Senki többet? S én, aki mindig menekültem a nyilvános szerepléstől, megbabonázva kiáltottam: De igen! Én jövök! Hat évig vettem részt a szellemi árverésen, de közben kóvályogtam a Labirintusban is Egri János felhívására, s mivel mindig kitaláltam, hetet ütöttem egy csapásra. Hogy hűséges hallgató voltam, bizonyítja, kétszer lettem az Év rádióhallgatója című zenei vetélkedő győztese. 52
