Hírközlési Múzeumi Alapítvány, Évkönyv, 2005

Kovács Adrienn: A galambposta története

logos, lovas vagy kerékpáros futárt. A híradó szolgálatban részt vevő magyar szárnyasok egytől egyig aktív, hadviselési célra szakszerűen kiképzett galambok voltak, amelyek a versenyszerű röptetések szelekciója révén nagy teljesítményre képes törzsekből kerültek ki. A honvédség állományába külön galambkiképző egységeket építettek be, 1917-re már a zászlóalj- és századparancsnokságokat is galambokkal látták el, egyetlen repülőgép sem szállhatott fel, egyetlen tengeralattjáró sem hagyhatta el a kikötőt postagalambok nélkül.

Az I. világháborúban a 64. Magyar Királyi Honvéd Gyaloghadosztály keretében működő híradószázad feladata a hírrendszer kiépítése és fenntartása volt. A század - a fényjelzés mellett - leginkább a csapat- és a magasabb parancsnokságok közötti kapcsolattartáshoz használt postagalambokat, és ehhez 1 fogatolt postagalambdúccal rendelkezett. A a galamb lábára erősített jelentőhüvelybe helyezett űrlap kb. 8 g volt. Ezzel a teherrel a galambok 40-60 km/h sebességgel 250-500 km távolságra voltak képesek továbbítani az üzenetet.

Egy 1914-es rendelettel a Honvédelmi Minisztérium még a háború alatt megszigorította a postagalambok és egyéb hírhozásra alkalmas állatok tenyésztését és tartását. Minthogy a szigorú szabályzat a világháború után is érvényben maradt, az állományok elkobzása és kiirtása, a büntetések kiszabása tovább folytatódott. Ennek tudható be, hogy 1930- ra mindössze 500 nyilvántartott postagalamb-tenyésztő volt Magyarországon.

AII. világháború előtt azonban megint felélénkült a tenyésztés. Ebben az időszakban a galambtenyésztők nyolc félkatonai jellegű egyesületbe20 tömörültek, amelyek központja a budapesti Postagalambtenyésztők Országos Egyesülete volt. 1936-tól rendszeres, ún. megbízhatósági versenyeket rendeztek, amelyeken a galambokat havonta 70-120 kilométernyi távolságról ugyanabban az időpontban - az időjárási viszonyoktól függetlenül - röptették fel. 1937-ben Szolnok környékén rendeztek ilyen hadgyakorlatot, amelyre nagy számban hívtak be postagalambokat. A tréningek célja az volt, hogy felmérjék a galambok hadászati hírszolgálati értékét, és lássák, beváltják-e a hozzájuk fűzött reményeket. A mostoha időjárás ellenére a röptetések jól sikerültek, a galambok megbízhatóan továbbították a rájuk bízott jelentéseket.

A galambok katonai kiképzése egész évben, ütemekre osztva zajlott. Télen csak kisebb távolságokról eresztették fel őket, tavasztól azonban fokozatosan növelték a távolságot egészen 200 km-ig. Külső állomásokon hosszabb ideig csak a kétéves vagy annál idősebb galambokat tartották kint. Szállításuk fonott kosarakban történt, amelyekben itató- és etetőedényeket is el lehetett helyezni. Az állomásokon pontos lajstromot vezettek a galambállomány egyedeinek minden tulajdonságáról, a röptetésekről, a repülési viszonyokról és a teljesítményekről. A legnagyobb távolság, amelyre még hírvivőként galambokat használtak, rendszerint 700 km volt. Ha azt akarták, hogy a madarak két stratégiai pont között közlekedjenek, akkor először az egyik, aztán a másik helyen zárták el őket, hogy mindkét dúcot otthonuknak tekintsék. Ezután megvonták tőlük az egyik helyen az ivóvizet, a másikon pedig az eleséget. így megszokták, hogy enni és inni az egyik helyről a másikra repüljenek.

Az állandóan változó frontvonalak miatt szükségessé vált egy mozgó jármű, ún. dúckocsi létrehozására is. Ezt a járművet egészen kicsi fiókákkal népesítették be, hogy a

20 Budapest, Komárom, Szombathely, Pécs, Szeged, Debrecen, Miskolc és Kassa székhellyel.

102