Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 2002
Krammer Károly: Pályafutásom a magyar királyi postán
Részt vettem a magyar közéletben is. Megszerveztük Vemer Kálmán nyugalmazott árvaszéki elnökkel a Magyar Nyugdíjasok Egyletét, amelyet Vernernek hosszas betegsége alatt és halála után jó sokáig vezettem is. És buzgólkodtam a római katolikus egyháztanácsban is, jó magyar elemi iskoláink fenntartása körül. De 1932-ben sajnos betegség vett rajtam erőt, és vissza kellett vonulnom a közélettől. Nagyvárad magyar lakossága jól kitartott, az volt a jelszó: Nem az a legény, aki üt, hanem aki állja! A megszállás alatt itt a közhivatalokban magyarul ment minden, mert mi másképp nem beszéltünk. Mikor a revíziós mozgalom kezdett sikeres lenni, és a hivatalokban a magyar szót eltiltották, akkor a hivatalok megnémultak. Postán, adófizetésnél a nyugdíjkönyv beadása és visszavétele, a nyugdíj felvétele egy szó nélkül ment végbe. És eltelt a megpróbáltatás ideje is! Eljött a boldog óra, amelyben megtörtént a nagy csoda, amelyért annyit imádkoztunk, amelyben mindig hittünk, és bíztunk: jó Nagyvárad városa kardcsapás, vérontás nélkül visszakerült a magyar hazához. Máról holnapra eltűnt minden nyoma annak a román erőlködésnek, amely városunkat magyar mivoltából ki akarta mozdítani. Most, ha visszatekintek a Nagyvárad 2-nél 20 éven át tett szolgálatomra, két dolog van, amiért külön hálával tartozom a Mindenhatónak. Az egyik, hogy emberéletben nem esett kár, holott 1913-ban már 50 postavonatunk volt naponta. Ugyanazon évek alatt Aradon, Debrecenben 1-1, Szatmáron pedig 2 szolga pusztult el a sínek között. A másik pedig, hogy azok a fiatal kartársak, akiket én Nagyvárad 2-őn oktatással, jó példával, ha kellett szigorral is, arra igyekeztem nevelni, hogy gyorsan, sokat és jól dolgozzanak, hogy átérezzék azt a felelősséget, ami saját munkájukkal és mások munkájának ellenőrzésével jár, és ambicionálják is maguknak, hogy ők jó tisztviselők, későbbi szolgálatukban majdnem valamennyien jól beváltak. Sokan közülük kiváló szakemberek, többen szép vezetőállásokat töltenek be, előkelő főtisztviselők. És ők mindnyájan nyíltan és szívesen tanító- mesterüknek neveznek engemet. Ennél szebb elismerést éltem alkonyán nem is várhattam volna. Deo gratias!30 Nagyvárad, 1941. július 11. 30 Deo gratias! - Hála Istennek! 183
