Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 2002

Krammer Károly: Pályafutásom a magyar királyi postán

Jeruzsálemet bevenni, sem a táborhegyre felnyargalni nem lehetett. Az aranyak is fogytán lévén, a visszaútra nem telik gályákra, tehát a király elhatározta, hogy szárazföldön, lóháton mennek haza. Mindenféle harcok után most Nikeában mulat az ottani görög császár, Laskaris Theodor vendégeként.

Fel tehát Nikeába! Pihent lovakkal poroszkáltak, és jól is haladtak. Már látszott a város, a távolban csillogtak tornyai. Egyszerre, mint a föld alól, nagy lovassereg közeledik, felismerhetően szeldzsuk16 törökök. Ez legalább kétezer ember, és nyilván a várost akarják meglepetéssel elfoglalni, állapítja meg Makó úr magában. Makó zavarba jön. Ez mégis sok a jóból! Idegességében lovát a sarkantyúval megvérzi, mire a nemes állat fejét lehajtva vágtat egyenesen az ellenségnek. Makó próbálja fékezni, de nem bír vele. Hogy segítsen magán? Elkap egy útszéli keresztet, telegráfrúd akkor még nem volt, annak a töve korhadt volt, és a kereszt Makónak a markában maradt. Amikor a törökök meglátták az őrülten feléjük nyargaló paripát, és a rajta ülő vitéznek a kezében a keresztet, megrémültek. Hiszen ez maga a gyaur istene! Hátat fordítanak, és elvágtatnak.

Mire a ló megnyugszik, és Makó leszáll, elégedetten néz a futó törökök felé: Nem is gondoltam, hogy én ilyen nagy vitéz vagyok! Voltak, akik látták a történteket, és hírül vitték a városba, hogy egy idegen vitéz egymaga megfutamított egy egész nagy sereget, és ezzel csodamódon megmentette a várost. Makó apródjával bevonul, de elébe jönnek az emberek ezrei hálálkodva. Zúgnak a harangok, és nagy ünnepléssel kísérik fel a császár palotájába. A császár és a saját ura királya nagy örömmel és dicsérettel fogadja. Úszik a dicsőségben. Persze a császár vendége ő is, az uralkodókkal együtt étkezik, aranytányérból eszik, és aranykupából iszik.

Egy napon, mialatt ott mulatott, elindult a városba sétálni. Egyszerre lódobogást, nagy dübörgést hall. Egy udvari négyes fogat arabs paripái őrült vágtatásban jönnek feléje, a kocsis már elvesztette a lovak feletti uralmát, a gyeplő is kiesett kezéből. A hintóból pedig női sikoly hallatszik. Én se rest, odaugrottam a leghátulsó paripához, megkaptam a farkát, egyet rántottam rajta, mind a négy seggre ült. * Ki más volt a hintában, mint a császár gyönyörűséges lánya, Mária. Megcirógattam, magához tért, és a nyakamba borult. Oh, te vagy a megmentőm, nemes magyar vitéz! Sohasem felejtem el neked! Felkísértem a császárhoz. Bezzeg császárhoz illően nagy ajándékkal tisztelt meg. Akkor tudtam meg, hogy a leendő magyar királynét mentettem meg. Ennek jobban örültem, mint annak, hogy a kétezer embert megkergettem. A kapott sok jó bizánci aranyra aztán nagy szükségem volt, mert királyom elküldött követsége a Szentatyához Rómába. Ott magyar urat kellett adnom. Adtam is, mert módomban volt, de meg hát telik is tőlem!*

Hazajövet a királytól adománylevelet kapott egy bihari birtokra. Egyenesen odaindult. De óh, fájdalom! Bezárt kapu és felvont híd fogadja. A kapu felett kifüggesztve egy másik adománylevél látható, amely szerint a király már előbb másnak adományozta a várat és a birtokot. Ez András úrnál nem volt szokatlan: Mert nem emlékezhetünk mindenre, ami birodalmunkban történik. Visszamegy tehát Váradra a püspökhöz, és csendben álldogál tovább, mint azelőtt. Nevelte a nemes úrfiakat, és mulattatta a vitézi asztalnál társait nagyszerű élményeinek elbeszélésével. Túlélte királyát és a püspököt is, de az ifjú királynak és az új püspöknek is gráciájában volt.

16 Szeldzsuk: A 11-12. században nagy birodalmat alkotó közép-ázsiai mohamedán török.

152