Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 2002
Bartók Ibolya: Dr. Forster Károly beszámolója az 1939. évi postakongresszusról
gestől jöttek hozzám gratulálni. Az egyik delegátus így üdvözölt: Le Hongrie est la protectice des petites nationesP Ilyen kisebb-nagyobb hadakozásokkal teltek napjaim. Sokszor gondoltam arra, hogy mennyire fontos az egyes igazgatásoknak, hogy a jövő generációk kiképzésére gondoljanak. A kongresszusi gyakorlatot, a rutint ugyanis nem lehet könyvekből megtanulni. Ehhez inasévek kellenek. Az első kongresszus mondhatni terep- és személyi ismeretek megszerzésére szolgál. Ezért van az, hogy nemcsak a nagyobb, az angol, a francia, a német, hanem egyes kisebb nemzetek is, például a svéd, a dán, a svájci rendszerint három generációhoz tartozó tisztviselőből álló küldöttséggel képviselteti magát. A vezető, a chef de délégation az irányt adja nagy vonásokban, a színfalak mögötti tárgyalásokat vezeti, és csak a legfontosabb ügyeknél szólal fel. A következő nemzedék képviselője az, aki a napi robotot végzi, a napról napra beözönlő új javaslatokat feldolgozza, állásfoglalásra előkészíti, és a tárgyalásokon rendszerint a szót viszi. A legfiatalabb pedig a hatalmas írásbeli munkát végzi, és ami a fő: tanul. Egyszer-egyszer a főnöke neki is megengedi a felszólalást, hogy lámpalázát leküzdhesse. Sajnos a pénzügyi nehézségek miatt nekem egymagámban kellett mindhárom szerepet vinnem. Ez az egyedüllét volt az oka annak is, hogy egy igen megtisztelő feladatot vissza kellett utasítanom. Ugyanis a már említett, Kairóban leszavazott előkészítő bizottság helyett Buenos Airesben ún. rostáló albizottságot alakítottak, amely a nem elsőrendű elvi jelentőségű ügyeket megszűrte. Az albizottság által elvetett javaslatok már nem is kerültek a főbizottság elé. így gondolták az ezernél több javaslat tárgyalásának meggyorsítását. Az albizottság, amelynek tagjai közé Magyarországot is beválasztották, az előadót a kongresszus szabályzata értelmében a francia anyanyelvűek közül választhatta. Itt azt a megtisztelő ajánlatot kaptam, hogy fogadjam el az albizottság előadói tisztjét. Tekintettel arra, hogy országunkat egyedül képviseltem, a tisztséget köszönettel el kellett utasítanom, mert nem maradt volna senki, aki a magyar javaslatokat védelmezi. Ez is igazolja, hogy kongresszusra legalább két tisztviselőt célszerű küldeni. Az igen nagy tárgyalási anyagból nem akarok szakszerű részleteket előadni, az túlságosan hosszúra nyújtaná beszámolómat. Csak annyit említek meg, hogy a 45 magyar javaslatból 32-őt fogadott el a kongresszus, amit igen kedvező aránynak tartottak delegátustársaim is. Hozzáteszem, hogy részint a javaslatok védelmében, részint a nekünk nem kedvező javaslatok elleni harcban összesen hatvanszor szólaltam fel. Azt hiszem azonban, hogy a szakszerű kérdések helyett inkább tarthat érdeklődésre számot, ha a politikai ízű anyagból ismertetek két ügyet. Az egyik kérdés akörül forgott, hogy az átszállító országoknak joguk van-e az átmenő zárlatokat felbontani. Ennek természetesen háború esetén van jelentősége. E kérdésben az eddigi szabályok nem világosak. A nagyhatalmak - ha nem is nyíltan - nem akartak lemondani arról a gyakorlatról, hogy a zárlatokat háború esetén átkutathassák. A kongresszus egy öt tagból álló - köztük Magyarország is - jogi albizottságot bízott meg a kérdés tanulmányozásával. Nyilvánvaló volt, hogy a bizottság javaslata, ha az átkutatási jog kötelező és kifejezett megszüntetését foglalja majd magában, nem fog keresztülmen- 23 23 Magyarország a kisállamok védője. 130
