Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 2001
Dr. báró Szalay Gábor: Előadás a VIII. Egyetemes Postakongresszusról
Minden kongresszusnak, bármily hosszan tartson is, egyszer elérkezünk a végére; így Stockholmban is, bár a megvitatandó anyag nagy és számos kérdés felett hosszadalmas volt a vita, augusztus végén megtarthattuk a záró ülést, amely tulajdonképpen már csak a végső formaságokra szorítkozott. Méltó befejezése volt ez egy nevezetes kongresszusnak, amelyen aranylakodalmát ülte az Unió, nekünk magyaroknak meg különösen kedves lehet az, mert azon szerepet a svédeken kívül tulajdonképpen legtöbbet a magyar első delegátus játszotta. Ülés előtt a doyen, Fejér Ottó helyettes államtitkár volt az, aki előbb az elnököt, majd a svéd titkárt üdvözölve nekik átnyújtotta a kongresszisták által felajánlott ezüst emléktárgyakat. Az ülés megnyitása után megvalósult a doyen megnyitóbeszédében megpendített eszme, hogy emléktáblával jelöljük meg a jubiláris kongresszus színhelyét, a svéd Parlamentet. Ugyanis az egyesületet megteremtett igazgatások együttes javaslatot nyújtottak be ily értelemben. Majd ugyancsak Fejér helyettes államtitkár a jövő kongresszusok tárgyalási rendjét előkészítő tanulmányi bizottság összeállítására vonatkozólag nyújtott be módosító javaslatot, amely egyhangúlag elfogadtatott. Ezután a hosszadalmas aláírások következtek, amikor az elnök búcsúszavai után ismét csak a doyen vetett visszapillantást a kongresszus működésére. A tapssal fogadott beszéd után újabb tapsvihar zúgott fel, midőn a német első kiküldött meleg szavakkal köszönte meg Fejér Ottónak doyeni működését, amellyel a maga s hazája iránt annyi szimpátiát tudott ébreszteni. Már csak az általános búcsúzkodás következett, amelynél kitűnt, hogy a sok ember közül, akik itt egymást kölcsönösen megismerték, számosán váltak barátokká, olyanokká, akiknek mindig nehéz az egymástól való búcsúzás. A remény, hogy egymást a jövő kongresszuson vagy talán még előbb ismét viszontlátjuk, mindnyájunk lelkében él, hogy valóra válik-e vágyunk, az már a sors kezébe van letéve. A kongresszisták egy része még a záróülés estéjén, mások, így mi is, a következő nap reggelén, ismét mások még később utaztak el. Az elutazókat a vonathoz kedves vendéglátóinknak mindig egy raja kísérte ki; a mi vonatunkhoz a vezérigazgató és az egész svéd delegáció is kivonult, és sűrű kendőlobogtatással s az ott szokásos négyszeres hurrával mondtak nekünk Isten hozzádot. Meghatva láttuk eltűnni a gyönyörű város épületeit, hegyes tornyait, amelyben szép és kedves időket töltöttünk, amelynek lakóit megszerettük, becsülni tanultuk kiváló tulajdonságaikat, s ahol nemcsak a köz javára munkálkodtunk mindnyájan haszonnal, de ahol nekünk magyaroknak is sikerült, úgy érzem, hazánk iránti barátságos érzést fenntartani, sőt öregbíteni. A kongresszus Svédországnak alkalmul szolgált, hogy fejlettségét, kultúrája magas fokát, s komoly munkáját a folytonos előrehaladásért bemutassa. A négy világtáj felé széjjelment kongresszisták szétviszik hírét annak, amit ott láttak, a szívességnek és sze- retetreméltóságnak, amit ott tapasztaltak, amelynél tökéletesebbet, közvetlenebbet aligha fogunk tapasztalhatni a következő kongresszuson sem, ha fényben, érdekességben, hatalomban talán többet fog még nyújtani a világ első városa, London. Hazaérve sok minden rosszhoz, tökéletlenhez, ferdeséghez, nyomorhoz kell ismét hozzászoknunk, de kétségbe esnünk nem szabad. Vegyünk példát a munkáról, ami künn folyik, hasznosítsuk a külföldön szerzett tapasztalatokat, iparkodjunk a művelődés terén lankadatlanul előrehaladni, az intézményeinket, berendezéseinket tökéletesíteni, hogy megálljuk helyünket, és megerősödve minden téren sikerrel folytathassuk küzdelmeinket előbbi nagyságunk visszaszerzésére. 97
