Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 2001
Dr. báró Szalay Gábor: Előadás a VIII. Egyetemes Postakongresszusról
két teremben gyalázatos volt. Arra, hogy a szónokok helyeikről beszélhessenek, az építész bizonyára nem vetett súlyt, mert az ottani szokások szerint a szónok mindig az elnöki emelvény melletti külön emelvényről beszél, reá könyökölve a pulpitusra. így őt a többi is megérti, de a mi tárgyalásainkhoz, ahol legtöbbször rövidebb beszédek és gyors válaszok hangzanak el egymásután, mindannyiszor kimenni a szónoki emelvényre roppant időveszteség és bizonyos fokig groteszk is lett volna. Az üléstermeken kívül igen látogatott hely kettő volt az épületben: az egyik a könyvtárszoba, ahol a svéd postaigazgatás a kongresszus tagjai számára tudakozóirodát és postahivatalt állított fel, amely naponta levelezésüket kézbesítette, és díjtalanul felvette, a másik a buffet, amely ugyancsak díjtalanul, egész idő alatt rendelkezésére állott a kongresszistáknak, s ahol bármikor teát, sört, sherryt és szendvicseket, meg süteményeket lehetett kapni. Az ülések alatti 15 perces szünetekben itt folyt tovább a tárgy megbeszélése, a kapacitálás és voksgyűjtés egyes érdekesebb kérdésekben. Az épület egyik sarkában a berni nemzetközi iroda kongresszusi kirendeltsége működött, itt szorgos munkába merülve ült napestig íróasztalánál a komoly képű Voutat, a másiknál a joviális Foures. Mindketten az iroda titkárai, akiknél sokat alkalmatlankodtam az ülési jegyzőkönyvekbe becsúszott hibák kijavíttatása miatt. A tárgyalási termekben a delegációk nagyrészt az országok ábécé sorrendjében voltak ültetve, de emellett figyelemmel voltak arra is, hogy az egy érdekcsoportba tartozók - például a franciák és kolóniáik, az angolok és kolóniáik - lehetőleg együvé kerüljenek. Minekünk elég jó helyünk volt, kb. az elnökséggel szemben a második sorban, de így is egyes delegációkat, például a nem messze tőlünk, előbbre ülő hollandusokat alig hallottuk. Pedig az egyik közülük nagyon sokszor szólalt fel, egyike volt azoknak, akik a legtöbbször voltak hallhatók. E tekintetben vele csak a cseh és a német delegáció vetekedhetett. Érdekes és szimpatikus alakja volt a tárgyalásoknak Murrer, a svájci vezérigazgató, akinek nyugodt, higgadt fejtegetéseit mindig érdekkel hallgattuk, imponált szaktudása és tapintatos fellépése, amellyel nem egy kényes szituációt szerencsésen hidalt át. Williamson, az angol delegáció vezetője ízig-vérig postás, az I. bizottság elnöki székéből is mindig meg tudta védeni az angol álláspontot. Lebon, a franciák vezetője nagyon jó volt a II. bizottság elnöki székében, felszólalásai az első bizottságban s a teljes ülésekben mindig gondosan voltak előkészítve, egyes kérdéseknél kissé talán mesterkélt affektusba tudott jönni, ami egyébként szelíd természetéhez nem igen illett, ezt különösen a tranzitkérdésnél és a gyarmati szavazatok kérdésénél tapasztalhattuk. Az ún. Latin-Amerika, azaz a spanyol anyanyelvű amerikai köztársaságok, amelyek már a madridi kongresszuson kölcsönösen támogatták egymást, most is együtt szavaztak, egymás javaslatait segítették diadalra juttatni, bár nem mindig sikerrel. Ha valaki szónokolt, de a teremben nem lehetett hallani semmit, bizonyos voltam benne, hogy török kollegám beszél; halk, szinte nőies hangját - azt hiszem - az elnökség is csak nehezen hallotta. A szovjet delegáció, szám szerint hatan, eleinte igen csendes volt, javaslatai sorra buktak. Később beletanultak a mesterségbe, sokakkal ismeretséget kötöttek a nagyobb beszédekkel - egy-kettő igen szépen és jól beszélt franciául -, igyekeztek érvényesülni nem mindig sikertelenül; sőt egy-kétszer kellemetlen vitákat is provokáltak, s szinte lerítt ilyenkor arcukról a kaján kárörvendés, hogy sikerül a burzsujokat megtáncoltatni, zavarba hozni. Az egzotikus delegációk közül a kínai mutatkozott be legjobban; bár nem sokat szólaltak fel, nem európai tagjai is szimpatikusak, műveltek voltak, és nyelveket beszéltek. A japánok közül csak egy volt, aki franciául jól tudta magát kifejezni, az is követsé95